2017. február 13., hétfő

A hastáncosnő meghatározása

A HASTÁNC TANULÁSÁNAK ELMÉLETI ALAPKÖVEI:


1. A hastánc a szépség keleti forrásokból táplálkozó mozdulatművészete.

2. Ne feledd: a hastáncosok nem kurtizánok. És nem vagyunk feleségek sem. Mi a művészi tudásunkat adjuk el, nem pedig a testünket. Mindazonáltal egy férfinak egy hastáncos csak félig lehet a felesége. Mi az éjszaka asszonyai vagyunk.

3. Egy titkos és misztikus világot teremtünk, ahol csak a szépség uralkodik. Ahhoz, hogy valódi sztár légy, mozgó műalkotásnak kell tekinteniük.

4. Amikor fellépőtáncos leszel, kilépsz korábbi életedből: másképp kelsz fel, másképp mozogsz, másképpen tartod magad, másképp étkezel, másképpen kezdesz el beszélni, másképp bánsz a testeddel. Minden napod alapja lesz az egyensúly, a harmónia mind a megjelenésedben, mind a mozdulataidban, mind pedig az életviteledben.

5. Amikor fellépőtáncos leszel, új nevet választasz: művésznevet. Táncoshoz illő nevet. Ezzel egy új korszak kezdődik az életedben, átlényegülsz egy új emberré, már nem leszel az, aki korábban voltál.

6. Az érzelmek arccal, pózokkal, testmozdulatokkal zenére való kifejezése, egy történet vagy jelenet ilyen módon való elmesélése a hastáncosnő tudásának és tehetségének elsődleges fokmérője. 

7. Egy véletlennek tűnő szoknyalibbenés, amely a megfelelő pillanatban láttatni engedi a combot; egy csuklófordítás vagy egy kézhullám vagy egy spiccbe feszített és ékkövekkel díszített lábfej; egy vállmozdítás a megfelelő zenei akkordra... mind-mind titkos gyönyört keltő látvány a néző számára. A hastáncosnő megfelelő pillanatban, megfelelő módon, megfelelő zenei részre tudja kivitelezni ezt a művészi képet, amely emlékezetes, feltöltő élmény marad a közönség számára.

8. Manapság nagyon nagy divat lett a hastánc, és menő dolog hastáncosnőnek mutatni magad. Bármilyen berakott póthajas, kisminkelt, barnított bőrű, köldökpiercinges, hastánc-kosztümben fotózkodó nő mondhatja magát hastáncosnőnek. Egykoron rejtett és extravagáns világunk titkait immár mindenféle rendezvényeken készült fotókon és internetes videókon mutogatják. A titokzatosság, a misztikum és a méltóságteljesség megőrzése viszont minden valódi hastáncosnő feladata nem csak önmaga, hanem ezen művészet érdekében is!



A HASTÁNC TANULÁSÁNAK GYAKORLATI ALAPKÖVEI:


1. Alaptartás.

2. Bemelegítés: gimnasztikai, klasszikus táncos, hastánc-izolációs és sajátos stílusú speciális gyakorlatai.

3. Forgások.

4. Járások - vagyis vonulások.

5. Leülés, lehajlás, felállás, meghajlás módszeres kivitelezése.

6. Művészi előadásmód sajátos kifejlesztése.


A hastáncosnő akkor is művész, amikor nincs táncruhában, amikor nincs a színpadon, és nincs közönsége.
A fellépés egy földöntúli lény jelenését kell, hogy megidézze a nézők számára. Felkészülni rá egy szertartás mind fizikális szinten, mind lelki szinten, mind szellemi szinten. Egyik szint sem hanyagolható el.
A hastánc is - mint minden művészet - önmagunkkal és a művészetünkkel való törődést igényel. 



2017. január 30., hétfő

A hastáncos hozzáállása

Nem tudok pusztán úgy tekinteni a hastáncra, mint üzletre, megélhetési lehetőségre, hivatásra. Van, aki nagyon gyakorlatiasan tudja ütni a vasat, amíg meleg, és tolni ebben a művészetben a megélhetést ezerrel. Én mindig olyan voltam ebben a táncban, hogy mindenféle történetekbe képzeltem bele magamat, és mindenféle karaktereket, meg jeleneteket találtam ki, ezért is volt több olyan táncom is, amit egyszerűen nem lehetett színházi körülményeken kívül, máshol előadni. 

Létezik az a hastánc, amit az étteremben, vagy Kairóban, egy vacsoragálán, esküvőn látunk. És létezik egy fantázia-hastánc is, amit mi nyugatabbra élő, másképp gondolkodó, fantázia-orientált emberek találunk ki. Mi mindig valami újat alkotunk: olykor elvontat, máskor szenvedélyeset, romantikusat, esetleg furát és meghökkentőt, posztmodern hangulatút, de azt hiszem, mindenképpen csodálatosat, amivel gazdagítjuk a hastánc hihetetlen nagy zenei és stilisztikai repertoárját. Kilépünk a határokon, a kereteket átugorva, és fúziókat táncolunk. És közben rendre visszatérünk a klasszikusokhoz is, és kicsit úgy adjuk elő őket is, mint egy-egy mesét. 

Azért írom ezt többes számban, mert egyre többen és többen vagyunk ezzel így.
Rengeteg kreatív, tehetséges, nagyon elmés hastáncos van, aki minden egyes újabb alkotásával hozzátesz a hastánc egyre gyarapodó világához, és nem elvesz belőle, nem duplikál, hanem a régiekből és a még idegenekből újat alkot. Ez valódi szellemi teremtés. 

Nem tudom, ezt hivatásban, üzleti szinten mennyire lehet megélni, mert én még a táncóráimon való koreografáláskor is történetekben gondolkodom, jelenetekben, szerepjátékokban, hangulatokban. 
Az, hogy megtanulunk mozdulattechnikákat, önmagában nem ér semmit, ha nem tudunk bele érzelmeket vinni. Méghozzá erőteljes, testünket és lényünket átjáró, nem csak befelé, hanem kifelé is sugárzó érzelmeket!
A gyengédség és lágyság nem üres, gyenge kartartásokban és félmozdulatokban, meg alvó üzemmódú arckifejezésben kell, hogy megnyilvánuljanak, hanem komoly izommozgásokban, belül, a vérünkkel együtt ömlő energiákban!
A kecsesség kifejezéséhez nem törékeny alkat kell, hanem mindent átható harmóniával elárasztó lelki egyensúly, önuralom, a testünk minden egyes rezdülése feletti tökéletes kontroll, melyen keresztül tudjuk vinni azt az energiát, amit a nézőkkel láttatni kívánunk. Ez folyamatos, hosszan tartó munka a testünkkel, és a belső energiáinkkal, melyekkel érzelmeket tudunk generálni és kifejezni. 

A hastánc kívülről szemlélve adott esetben egy kényelmes táncnak tűnhet, de valójában komoly fizikai erőnlétet és kitartást követel. Lelkileg is megterhelő, hiszen éppen annyit ki is tud venni a táncosból, mint amennyit ajándékba ad. Egyszer feltölt, másszor kifacsar. De ez kell, mert ez edzi a testünket és a lelkünket. Ez jól esik, igen, bármilyen furán hangzik is. Eleinte nagyon nehéz lehet megszokni, de aki egyszer ráérez a ízére, utána nem bírja majd abbahagyni, a teste és lelke igényelni fogja a táncot. 

Szóval, ha már csinálunk valamit, akkor csináljuk rendesen: szívvel-lélekkel. Úgymond: teljes odaadással. Nem csak azért, mert adott esetben jó üzletnek tűnik, mert önbizalmat ad, mert hírnévre és népszerűségre, rajongókra lehet szert tenni általa, hanem mert tartozunk önmagunknak és ennek a művészetnek azzal, hogy nem üresítjük ki, nem bagatellizáljuk el. 


2017. január 25., szerda

Milyen egy hastáncos élete itthon?

A legtöbb hastáncos tizennyolc éves kora után kezdi pályafutását, még abban az esetben is, ha tinédzserként kezdett bele az orientális táncok tanulásába, mivel ez egy lassú folyamat, hiszen a hastáncnak nem csak mozgásrepertoárja, hanem műfaj- és stílusrepertoárja is óriási. Ezt elsajátítani, végigkóstolni mindet, de legalább is minél többet, évekbe telik...

Na most itt vagyunk mi, hastáncosok ebben a magyarországi társadalmi közegben, ahol valljuk be, hogy a szórakoztatóipar nem éli virágát, nem fed le akkora közönséget, így nagyon nehéz megélni az előadó-művészetből, bármi is legyen az. Persze kezdetben mindennek van egy hulláma, ez az adott művészet adott országban való megjelenésének kezdeti robbanása, amikor hirtelen, vagy lassan, de felfelé ível az iránta való érdeklődés, a népszerűsége. Igen ám, de ez a kezdeti felívelő szakasz egyszer majd eléri csúcspontját, és némi stagnálás után zuhanni kezd...

Ha jobban belegondolunk, akkor most itt tartunk a hastánc művészet népszerűségének hullámzásában, mert amikor elkezdtem tanulni ezt a táncot, nagyon népszerű volt, és nagyon ritkaság számba ment itthon, kifejezetten különleges, titokzatos, exkluzív és izgalmas tevékenység volt hastánccal fellépni vagy azt oktatni. Annál a kevés oktatónál akik ezzel foglalkoztak, rengetegen tolongtak a tánctermekben, főleg a kezdő tanfolyamokon annyian voltunk, hogy mozdulni alig lehetett, nem hogy táncolni. Volt is, aki felháborodva mondta, hogy ha ez így megy még pár táncórán át, akkor többet nem jön, mert tényleg durva volt. Akkoriban így szelektálódtunk a haladó szintig. 

Hosszú évekig tartott ez a felfelé ívelő folyamat, ezért nagyon könnyű volt akkoriban elbíznia magát sok tánctanulónak, hogy ez egy remek elfoglaltság, amivel jól lehet keresni, és az se baj, ha nem tudsz profin táncolni, mert ugyan ki veszi észre?
Aztán eljött a stagnálás ideje, ami elég rövid időszak volt, az ember nem is nagyon érzékelte, csak annyiban, hogy végre nem volt tömeg a tánctermekben a kezdő tanfolyamokon, kényelmesen el lehetett férni, és jobban kezdtek odafigyelni az emberekre egyenként, már fontosabb volt, hogy megtartsák az összes órára járót, már nem próbáltak olyan szigorúan szelektálni az oktatók, hogy azért pénzüknél legyenek a végén. Ez az átmenet jó lecke volt egyébként még a tapasztalt oktatóknak is arra nézve, hogy az hastáncra jelentkezőket nem lehet már az elején sem úgy kezelni, mint egy köteg facsemetét, amiből kiválogatjuk a szebbeket és életrevalóbbakat, a többit meg eldobjuk. Mindenkivel foglalkozni kellett, mindenki érdemes volt a törődésre, a tanulásra, mindenkinek igen is kellett adni nem egy, hanem több esélyt is.

Aztán elkezdődött a veszélyes lefelé ívelés, ami a hastáncnál azért is gyorsult fel annyira, mert hirtelen nagyon sok táncoktató lett az országban egyik pillanatról a másikra, mintha csak egyre-másra nőttek volna ki a földből, mindenütt, minden településen volt már csoportjuk, fellépéseik, művésznevük (és főleg egójuk), és Budapesten is minden tánciskolában, stúdióban, tánctermecskében, tükrös szobában, tornateremben, aulában meg volt már hirdetve hastánc tanfolyam kortól függetlenül mindenkinek, még akkor is, ha végül csak ketten-hárman voltak az órákon. A fellépések is gombamód elszaporodtak: már nem volt olyan művelődési ház, étterem, klub, kocsma, szabadtéri színpad, színház, sétahajó, ahol ne láttak volna hastáncosokat fellépni, estet rendezni. Kezdett ez az egész már sok lenni még az egyébként laikusoknak is, akik nem ismerték ezt a táncot és nem követték nyomon az ezzel kapcsolatos eseményeket. Az egész már nagyon ciki volt, mert annyira sok volt az igénytelen, elrontott, bődületesen rossz hastáncnak elnevezett műsor és tanfolyam az országban, hogy ha azt mertem mondani valakinek, hogy hastánc oktató vagyok, akkor a markába röhögött, hogy: " persze, tudjuk... a hastáncosok"... És ez egyszerre volt méltatlanul megalázó, dühítő és felháborító, mert azon kevesek, akik nagy lelkiismerettel és magas igényekkel tanulták és művelték ezt a műfajt, joggal érezték magukat megsértve, hogy egy rakás pénz- és figyeleméhes amatőr dilettáns miatt kell szégyellniük magukat és ezt a művészetet.

Ebben a korszakban kezdtem neki az oktatásnak, és bizony, jó tanulópénz volt, mert ingem-gatyám ráment a tanítványok igényeinek biztosítására. Igen, sokat készültem a táncóráimra, nagyon sok tervem volt, amiket szerettem céltudatosan végig is vinni, és ezeknek meg is volt a szép eredményük, de hogy anyagilag csődbe vittem magamat minden hónapban, az egyértelmű. Amikor egyetlenegyszer volt egy nyereséges hónapom, akkor azt a pénzt egy az egyben vissza is forgattam az oktatásba, mert egy komplett hangfal-rendszert vásároltam belőle a táncterembe, amit aztán három évvel később más terembérlők tönkre is tettek...
Anyagilag nem érte meg, de művészi értékteremtés, minőségi táncműsorok bemutatása és emberi kapcsolatok teremtése, egészségmegőrzés és egészségtudatosság-fittség tanítása céljából nagyon is megérte. 

Hát ilyen egy hastáncos élete, ha oktat, kivéve, ha nagyon ért ahhoz, hogy hogyan tudja lehúzni a tanítványait pénzzel, és ezt van is bőr a képén megtenni. Mert ilyen is van. A gátlástalanság az egész világon burjánzik, így a hastáncot sem kíméli. Nagyon meg kell néznie egy hastáncolni vágyónak, hogy hova, kihez megy el tanulni...

A másik: a hastánc fellépések. Ugye, mint fentebb írtam, ezekből is rengeteg lett. Na de milyenek voltak ezek a fellépések? Három fajtájuk volt: az egyik az étteremben egész éjjel táncolás (talán inkább gürizésnek kellene definiálni, néhány emlékezetes kivételtől eltekintve) pénzért; a másik a privát felkérések (esküvő, céges vacsora, születésnapok) pénzért, a harmadik a szép színháztermes, színpados, hangulatfényes, profi fotós szereplések: ingyen. Az "ingyent" persze úgy kell elképzelni, hogy szellemi, lelki, kollektív értékeiben nagyon is gazdag volt, ezért mindig jobb érzés volt ezeken az alkalmakon szerepelni, viszont idővel az ember nem győzte anyagilag az erre való készülődést (ruhaköltemény, tánckellékek, smink, haj, szoli, ékszerek, magánórák, tréningek, utazás, fittség és alak fenntartása), mert a tiszteletdíj elmaradt. Az előző kettőnél is mindig teljes igényességgel készült a táncos bárhová is hívták, hiszen ugyanolyan igényesség volt szükséges egy étteremben vagy egy születésnapon is, mint a színháztermekben. Itt akár napokig is eltartó előkészületekről beszélünk.

Szóval, bele lehet őrülni a hastánccal járó költségekbe. Ráadásul a szakma külföldről is és itthon is mindig újabb és újabb ruhafazonok, színek és tánc-stílusok divathullámait generálja, és akik ennek nem tudnak megfelelni időről-időre, azok szó szerint kihullanak a szakmai köztudatból, így aztán a fellépési lehetőségek nagy részéből is. A végén már az ember bármilyen lehetőségnek örül, ami csak adódik, hogy legalább érezhesse, hogy nem harcolt több mint tíz évig hiábavalóan ebben a műfajban, hogy érvényesülhessen és kibontakozhasson, s hogy ne csak érdekbarátságai legyenek már a szakmában.

Hozzá kell tenni azt is a történethez, hogy a hastáncosok egytől egyig iskola vagy munka mellett kezdtek el táncolni (és itt most nyilván nem táncművészeti iskolára gondolok). Ez mindenkire egyformán igaz, nyilván a kivétel erősíti a szabályt, de megsaccolhatjuk, hogy a 99% az országban így kezdte és többnyire így is folytatta. Mivel ez az ország híres arról, hogy mindenki állandóan újabb és újabb dolgokat tanul újabb és újabb papírokért bizonyítványokért, plecsnikért, és igyekszik több lábon állni anyagilag, hogy pénzénél lehessen minden hónapban, így a hastáncosok is mind más szakmákban is képzett emberek. Ez sokszor jól jön a tánc tanításában is, mert hasznosítható tudást és tapasztalatot jelent, más esetekben meg nem.

Nekem például egy részről kommunikáció (ezen belül média szakos) végzettségem van a táncokatáshoz megszerzett sportoktatói végzettségemen kívül. Ezzel a végzettséggel magazint tudok készíteni; filmfelvételeket tudok készíteni rendezvényekről és akár a táncóráimról, és azokat összevágni; hangot szerkesztek, zenét vágok a táncaimhoz, fotózok, fotókat utómunkázok, plakátot, szórólapot, névjegykártyát sőt, egy teljes weboldal designt és tartalmat, bannert össze tudok rakni. Ez az évek során nagyon jól jött a táncoktatásban és fellépések szervezésében is. Ezen felül egészségügyi szakmai végzettséggel is rendelkezem, így nagyon jó és biztos alapjaim vannak ahhoz, hogy belelássak az élettanilag helyes és helytelen folyamatokba, például a tánctanulás és tanítás során. Ennél fogva sokkal hozzáértőbben tudok foglalkozni, törődni a tanítványaimmal akkor is, ha már meglévő mozgásszervi problémával jönnek el egy kezdő tanfolyamra táncot tanulni.
De mindezekkel együtt is nagyon nehéz talpon maradni egy olyan közegben, ahol senki sem akar fizetni a szolgáltatásokért (és főleg a művészetért), és az emberek úton-útfélen próbálják átverni egymást aprópénzekért is.

Számos tánctanfolyamra jártam, több kurzust igyekszem időről időre találni magamnak továbbfejlődés, inspirálódás céljából, nem csak hastáncot, más táncokat is szívesen tanultam, és élveztem a táncolást, szinte bármilyen stílusban. Szeretem is a hastánc fúziókat, mert teret engednek a fantáziámnak, és talán zeneileg is közelebb állnak a szívemhez. Persze néhány egyiptomi klasszikus mindig is az első helyen lesz számomra is, mint minden fanatikus hastáncos számára.
És ami nagyon lényeges: a ruha és a kellékek a hastáncban alapvetően fontosak, és nagyon-nagyon nehéz beszerezni megvarratni, elkészíttetni őket. Mondhatni fél lehetetlenség, de hogy Aliz szavaival éljek: "van, hogy hat lehetetlen dolgot is véghez viszünk (mi hastáncosok is) még reggeli előtt..." :D Aki nincs benne ennek a művészetnek az áramlataiban, fel sem foghatja, hogy milyen szintű költségekről van szó annak érdekében, hogy ezt a művészetet hitelesen és méltósággal képviselhessük. Legtöbbször külföldre kell utaznunk, hogy legyen egy igazán jó fellépő kosztümünk, és külföldről kell rendelnünk az igazán jó minőségű kellékeket is, mert az országban kapni egyáltalán nem lehet a mai napig sem. És utána mehetünk külföldre fellépni is, mert ez az ország nem a jó fizetéseiről és korrekt üzleteléseiről híres...

Hogy hogyan csináljuk mi hastáncosok ezt, hogy adott esetben dolgozunk, mellette iskolába járunk, és még mellette hastáncolni is tanulunk és versenyekre megyünk meg komoly gála estekre, külföldi meghívásokra? Nos, ezt talán egy szóval úgy nevezhetném: varázslat. :)


2017. január 21., szombat

Magyar hastánc versenyekkel kapcsolatos észrevételek a versenyzők, résztvevők és nézők szemszögéből

Az I. Magyar Hastánc Konferencián előadott témámat szeretném itt teljességében, minden részletével együtt megosztani mindazok számára, akiket érdekelnek az ország hastánc versenyeivel kapcsolatosan felvetülő problémák, kérdések, tapasztalatok, melyekből kiindulva innovatívan továbbgondolhatnánk és fejleszthetnék egyre színvonalasabbá, minőségibbé, nagyobb figyelmet érdemlővé Magyarország hastáncosoknak rendezett versenyeit és más rendezvényeit is.

Problémákról, konfliktust, feszültséget generáló témákról mindig hálátlan feladat írni vagy beszédet tartani, ám sajnos szükséges ahhoz, hogy tudatosítsuk a kiindulóhelyzetet, azt a helyzetet, amit meg akarunk szüntetni, vagy jobbá akarunk tenni. Attól, hogy homokba dugjuk a fejünket és igyekszünk mindenhez hozzámosolyogni és azt mondani: "majd legközelebb jobb lesz", nos attól még semmi sem változik, mert a változásnak tudatosnak és célorientáltnak kell lennie.

A versenyek körüli és bennük előforduló zavarokat négy csoportra felosztva próbálom felvázolni.


1.      1. Szervezés, szervezettség:

-A szervező legtöbbször önköltségén próbálja egyedül finanszírozni a versenyt, ami túl nagy anyagi tehertétel számára, a vele szembeni anyagi elvárások elég nagyok (megfelelő helyszín, megfelelő mennyiségű és méretű öltözőkkel, megfelelő színpaddal, megfelelő hangtechnikával és hangtechnikussal, szakemberekkel, zsűrivel, pontszámlálóval, konferansziéval, megfelelő mennyiségű érdeklődő és versenyző bevonzása, megfelelő nyereményekkel…stb.)

-A szervező nem csak anyagilag, hanem szellemileg is túlterhelt: egyedül próbálja levezényelni imádott versenyét, és van, hogy nincs elég szakmai  segítsége ehhez. Úgy érzi, mindent neki kell csinálnia, az egész rendezvény kimenetele csak az ő teljesítményén múlik, így aztán a verseny napján hullanak szét körülötte a dolgok. Amikor ez már külső szemlélő által is láthatóvá válik, akkor azért el kellene gondolkodni, hogy ezt hogyan lehetne minél hamarabb orvosolni, illetve kell-e egyáltalán így versenyt rendezni…

-A versenyszabályzatot nem elég megírni, be is kellene tartani/tartatni. Ez tudja az egyik legnagyobb csalódást okozni a versenyzők számára, amikor elolvassák a versenyszabályzatot, és naivan azt remélik, hogy ezt a szervezők be is fogják tartani a versenyen, aztán rájönnek, hogy a verseny alatt már senki nem törődik a szabályzattal a nagy szervezkedés, kapkodás, idegeskedés közepette.

-Kategória-összevonások sajnos a mai napig előfordulnak a versenyeken, ez pedig, úgy gondolom, rontja a versenyzők esélyegyenlőségét. Főleg az szokott a versenyzőknek nagy nehézséget okozni, amikor a verseny előtt pár nappal, vagy a verseny napján derül ki, hogy létszámhiány végett kényszerűen összevontak kategóriákat, ilyenkor már nincs lehetőségük visszalépni a versenyzéstől sem, mert az is nagy veszteséggel járna a számukra. Egy nagy létszámú csoport esetében ilyenkor ablakon kidobott pénz, idő és energia lesz az egész felkészülés, mert 6-8 (vagy akár még több) nő ehhez igazította az életét két-három hónapon keresztül, és most nem tudnak igazságosan megmérettetni. Nem kell csodálkozni azon, ha háborognak (legtöbbször csak magukban, nehogy még a vélemény nyilvánításuk miatt is pluszba büntessék őket).

-Pontosan meg kellene határozni, hogy egy adott verseny-kategóriában mi a szintnek megfelelő elvárás (és nem csak technikában és előadásmódban, hanem akár megjelenésben is: ruha, smink, ápoltság). Összefolynak, kutyulódnak a kategóriák és a bennük elvárt tudásszintek a különféle versenyeken, de még ugyanazon versenyen is évről-évre, ami miatt a profi szint alatt versenyzők soha nem tudják, hogy akkor mit is kellene teljesíteniük és hova kellene nevezniük magukat?
Amatőr = Kezdő?
Középhaladó = Félprofi?
Haladó = Profi?
Ezek között van különbség, vagy csak az elnevezés ízlés dolga? Egyik versenyen így, másikon úgy hívják, harmadikon meg amúgy, egyszerűen követhetetlen. Nincs letisztultság, nem  egyértelműek az elvárások, a kiírások megvalósítása sokszor nem sikerül.
Nem csak a szintekkel, a stílusokkal is gond van, nem csak azért, mert már rengetegféle van, és sokszor sem a zsűri, sem a versenyzők, sem a nézők nem tudják már nyomon követni, hogy hány új divathullám kel lábra az orientális táncon belül évről évre, és hogy a már régóta létező stílusokból is mennyi sok van, amelyek egymástól nagyon különböznek, még technikában is. Ezeket együtt egymással összehasonlítani nem lehet. Teljesen más világ mindegyik, ezért nem tartom jó ötletnek a stílusok egy kategóriában való versenyeztetését sem.

-És még valami: úgy gondolom, hogy a versenyzők nem képesek önmagukat qualifikálni versenykategóriákba (főleg, ha nincs felkészítő tanáruk, aki benevezi őket, vagy ha még nem nyertek versenyeket, aminek folytán qualifikálódhattak). Ezért kellene a versenyekre a qualifikáció konkrét teljesítmény alapján történő bekategorizálás útján, ahol a szakmai szervező és/vagy zsűri valami alapján minősíteni tudja a versenyzőket a megfelelő kategóriákba.
Egy versenyző ugyanis nem tudhatja, hogy mi a vele szembeni konkrét elvárás egy adott versenyen, azon felül nem látja magát kívülről objektíven, nincs önbizalma minősíteni magát, vagy éppen túl elbizakodottan minősíti magát.

2.      2. Csoportok a hastánc versenyeken:

-Nagy létszámkülönbséggel rendelkező csoportok egy kategóriába összevonása különösen megviselő élmény, ami nem teszi népszerűvé a versenyzést. Nem azért, mert nehezebb nyerni, hanem mert az elbírálás teljes képtelenséggé válik (szerintem a zsűri számára is), emiatt nem lehet majd igazságosan és reálisan egymáshoz mérni a csoportokat. Sajnos az utóbbi két évben is láttam rá példát, hogy 8 fős csoportot összevontak duókkal és triókkal. Tegyük fel magunknak a kérdést: melyiknek könnyebb felkészülni egy versenyre? Nem csak anyagilag messze megterhelőbb a nagy létszámú csoport felkészülése, hanem időpont-egyeztetés, azonos stílus, azonos ruha kivitelezése, azonos odakoncentrálás, azonos teljesítmény, utaztatás, profi megjelenés mindenkinek, jó egészségi állapot az egész felkészülés alatt és még a versenyen is! Folyamatos áldozatvállalás, beilleszkedés a csoportba, felelősség a csoportért, állandó kompromisszum kötés minden egyes tag részéről! Egy szólista vagy egy duó ehhez képest könnyedén és szabadon tud készülni, saját időbeosztása szerint. Egy csoport, minél többen vannak, annál nagyobb csoda, hogy egyáltalán fel tudnak lépni együtt, felkészülten!
Ezt azért kellene figyelembe venni, mert egy jó ideje fogyni látszanak a nagy létszámú csoportok a versenyekről. Többnyire 4-5 főnél többen nem nagyon jönnek már össze hosszú távra versenyző hastánc csoportok, ez pedig felébresztheti bennünk a kérdést, hogy miért van egyre több szólista és miért van egyre kevesebb csoport? Azok a nagycsoportok, akik pedig még remélve jönnek a versenyekre, azzal szembesülnek, hogy nincs vetélytársuk, nincs kikkel versenyezniük, mert vagy egyedül maradnak a kategóriájukban, vagy összevonják őket a duókkal és triókkal…

-Túl sok hasonló, egy kaptafára rendezett verseny = kevés versenyző. Egyre többször lehettünk szemtanúi a Facebookon annak, hogy versenyzők lelkesen megosztották csodás győzelmi trófeiáikat egy verseny után, amelyen egyetlen másik versenyzővel kellett megmérkőzniük a kategóriájukban. Tehát legrosszabb esetben is dobogós második helyet nyerhettek volna, ugyanolyan serleggel, éremmel és oklevéllel. Az ilyen győzelmeknek nincs semmilyen értékük, az értük kapott trófeákat akár meg is vehette volna bárki a boltban és a nevére gravíroztathatta volna. Nincs értelme annak, hogy valaki egyedül, vagy másodmagával versenyez egy kategóriában a három dobogós helyért.
A minősítő versenyek pedig kicsit elszaladtak abba az irányba, amikor már úgy osztogatják az arany, de főleg az ezüst minősítéseket, mint a cukrot. A bronz meg már szinte szégyellnivalónak számít, mert azt odaadják azoknak, akik minősíthetetlenek voltak a színpadon. A minősítéseknek így semmi értékük nincsen, elvész a lényegük, a teljesítmény, amit nyújtani kell értük, a felkészülés és odaadó munka, amelynek árán meg lehet őket szerezni. Most már nem egyszer szinte ajándékba osztogatják őket a versenyeken, „nehogy valaki üres kézzel menjen haza”. Csak hát a verseny attól verseny, hogy nem lehet mindenki első meg második helyezett, és nem lehet mindenki arany meg ezüst.
Esik a színvonal, miközben az egész hastánc egyre inkább elmegy abba az irányba, hogy már inkább a külsőségek dominálnak benne, átmegy gyönyörű ruhák és hajzuhatagok divatbemutatójába…

3.      3. Zsűrivel kapcsolatos kérdések:

-Nem biztos, hogy jó, ha valaki úgy zsűrizik profi kategóriás versenytáncosokat, hogy őmaga sohasem versenyzett, vagy talán egyszer. Tudjuk, hogy régen nem volt Magyarországon hastánc verseny, az első itthoni tanárok kezdtek el versenyeket rendezni, ami akkor nagyon nagy előrelépés volt a műfaj felvirágoztatásában. A versenyzési tapasztalat hiányát egy megfelelő szakmai múlttal szerintem ki lehet váltani, de valamikor még erre sem figyelnek a zsűritagok felkérésekor, a versenytáncosokat pedig érzékenyen érintheti, mikor olyasvalaki illeti kritikával őket, akit nem tudnak szakmailag többnek, jobbnak elfogadni.
Sokszor a teljes zsűri névsora az utolsó pillanatban derül ki: egyszerűen nem lehet előre megbizonyosodni róla, hogy kik lesznek a zsűriben, hányan lesznek, milyen szakmai múlttal rendelkeznek, hogyan lesz közük az adott versenyhez, pedig ugye részben ez alapján választanának a versenyzők egy adott versenyt.
Továbbá többször előfordul, hogy a zsűritagok késése miatt csúszik egy versenykezdés, aztán a zsűritagok között nyílt konfliktusok alakulnak ki egy versenyen, amit a közönségnek és a versenyzőknek is végig kell nézniük, és ami úgy gondolom, nagyon rossz fényt vet a hastánc szakmára és a hastánc művészetére is. Mindennek gyökere pedig nem egyszer az, hogy a zsűritagok saját versenyzőiket indítják (és olykor zsűrizik is) a versenyeken, és ezért érzelmileg a hatása alá kerülnek a versenyzők megmérettetésének.
Az egyik fő probléma pedig, hogy nagyon sok verseny van már, annyira sok, hogy számon sem lehet tartani őket, és nincs is ennyi versenyző az országban, akik kitölthetnék ezen rengeteg versenyek kategóriáit. A zsűrizésre felkért személyek pedig hajlamosak válogatás nélkül elfogadni a számukra ismeretlen (vagy szakmailag nem helytálló háttértudású) versenyszervezők felkéréseit is, mi által támogatják a rengeteg rosszul szervezett és rendezett versenyt az országban.
A zsűrinek példamutatás, minta átadás is a dolga, mind megjelenésével, mind viselkedésével, és konfliktus helyzetekben különösen nagy szerepet kap. Ne várjuk, hogy a versenyzők és hozzátartozóik szalonképesen viselkedjenek, ha oktatójuk, vagy az őket zsűriző személyek sem tudnak úgy viselkedni. Azt várhatjuk el a másik embertől is, amit magunktól is elvárunk.

4.      4. Nyeremények problematikája:

-Túl sok apró nyeremény, illetve marketing-nyeremény van a hastánc versenyeken, és nincsenek igazi nevezésre, versenyzésre, küzdelemre ösztönző nagy nyeremények.
A nyeremények nem csak tárgyi nyeremények lehetnek, hanem előremutató, fejlődést, kiteljesedést, karrierlehetőséget támogató nyeremények is! Főleg igaz ez a csoportok esetében: nagyobb létszámú csoport már semmilyen érdemleges nyereményre nem számíthat egy versenyen, örülnek, ha serleget vagy érmeket és oklevelet kapnak. A szólisták ezzel szemben el vannak halmozva egyre jobb és értékesebb nyereményekkel, ami megint csak felveti a kérdést, hogy akkor miért is vannak már szinte csak szóló hastáncosok Magyarországon és miért is fogynak el a csoportok?...

Javaslatok a magyar hastánc versenyek felvirágoztatására:

1.      A versenyt szervezni vágyóknak össze kellene dolgozniuk, és együtt megszervezniük és levezényelniük nagyszabású versenyeket. Így kevesebb verseny lenne, ám annál minőségibb, szervezettebb, egységesebb, színvonalasabb, értékesebb nyereményeket kínáló. Ezek a versenyek teljesen különböző témájúak lehetnének: raks sharqi, arab folklór, fantázia, törzsi. Ez elősegítené a táncprodukciók igazságosabb elbírálását, a versenyszabályzatok egységesítését és tényleges, hatékony betartását, és a kategóriákban induló versenyzők létszámának növekedését is.

2.  Csoportok támogatása, segítése nekik való, őket további versenyzésre, fellépésre, tánctanulásra motiváló nyereményekkel, utazási költségük figyelembevételével, szállás biztosításával, ha messziről jönnek, és ami a legfontosabb: saját kategóriájukban, velük hasonló létszámú versenytársakkal való versenyeztetéssel.

3.      Zsűri névsorának időben való közzététele, megismertetése a versenyzőkkel, közönséggel: szakmai múltjuk, sikereik, eredményeik, tapasztalatuk által is. Akár részletes bemutatásuk a verseny kiírásakor.
A zsűrizésre felkért szakmailag is elismert táncosok/tanárok ne fogadjanak el felkéréseket olyan versenyekre, melyeknek szervezettségi és pontozási minőségében nem bizonyosak.

4.  Nyereményekhez olyan szponzorok beszervezése, akik olyan nyereményt tudnak felajánlani, ami a táncosok továbbfejlődését, sikereit segítheti, útjukat ezen művészetben tovább egyengetheti, támogathatja.


Végszó gyanánt:

Több szervező összedobja az anyagiakat, tapasztalatokat, ötleteket, nagyobb szabású versenyt tudnak így rendezni, ösztönzőbb nyereményekkel. Ezeknek a versenyeknek kapniuk kellene egy plusz országosan egységes minősítést (akár egy pecsétet), ami szerepelne a kiosztott okleveleken is, hogy megkülönböztethetőek legyenek az ezen versenyeken elért eredmények a kisebb versenyek trófeáitól. Ezeken a versenyeken a versenyzők qualifikálása és a versenyszabályzat betartása egy jobban ellenőrzött folyamat lehetne. A kisebb versenyek összekapcsolódhatnának a nagyobb versenyekkel, így elősegítve a versenyzők fejlődését, továbbjutását, művészi felemelkedését a kezdetektől, a vidéki településekről is.

Azt gondolom, nem kell mindenkinek versenyezni, és nem is való mindenkinek a fellépés sem. A hastáncnak első sorban az egészségről, a szépségről, a harmóniáról (saját női egyéniségünkkel való harmóniába kerülésről), lelki és testi egyensúlyról kell szólnia, nem a karrierről és a törtetésről. Aki az utóbbit erősíti tanítványaiban, az nagyon veszélyes játékot űz az emberek pszichés és testi egészségével.
Az oktatókra és a rendezvényszervezőkre vár a feladat, hogy lehetőségeket teremtsenek a hastáncolni vágyóknak a versenyeken túl és a versenyek helyett. Ne a versenyzés és a trófeaszerzés legyen mindenki célja a hastáncban, mint ahogyan elmentünk ebbe az irányba az elmúlt évek során, mert ez csak a megfeleléskényszert erősíti.

Nem állást foglalni akarok a rossz tapasztalatok ténye mellett, hanem keresni a megoldást, ezáltal sikerre vinni és magas szinten terjeszteni a hastánc művészetét Magyarországon minden rendezvény által.

2016. november 11., péntek

Amiről most már tényleg utoljára szeretnék írni...


Miért beszélünk állandóan a hastánc versenyekről Facebookon és miért írok én is legtöbbször erről a blogon? Miért téma ez mostanában? Hiszen a hastáncnak mint művészetnek nem erről kéne szólnia. Mégis itthon valóban mindig ez kavarja a legnagyobb viharokat, ez indítja be a kommunikációt a hastáncosok között. 
Észre kellene vennünk, hogy ezt valójában mi generáltuk magunknak. Valamiért ez nekünk nagyon fontos, központi problémánk, ami egy állandó feszültséget képes ébreszteni bennünk, akárhányszor szóba kerül a téma. De miért?

Magyarországon a magyar hastáncosok hosszú évek óta mást se csinálnak, csak versenyeznek és versenyeket szerveznek. Állítom, hogy semmilyen más táncműfajban, de még a sportokban sincs ennyi rengeteg magánrendezésű verseny itthon, mint a hastáncban. Ez már-már aggodalomra adhat okot, hiszen évek óta arról folyik a vita szakmai és nem szakmai közegben is, hogy annyira belelovaljuk magunkat ebbe a hastáncos versenyzésbe, annyira elkeseredetten küzd mindenki az elismerésért és a díjakért, a színpadi jelenlétért, hogy kívülálló azt is gondolhatná, ez már beteges...
Lassan minden hastánciskolára jut egy-egy hastánc verseny, annyira sokat rendeznek az országban, miközben a kategóriákban alig van induló, a kettő vagy három versenyző elviszi a dobogós díjakat, miközben nem is versenyeztek, hiszen nem volt kivel és miért. (Ezt én azért gondolom nagyon veszélyesnek, mert így ha valaki egy versenyen nulla mozgáskoordinációval botladozik pár percet, és mindössze két versenytársa van, akkor ha a zsűri nem zárja ki őt a versenyből, ő lesz a harmadik, és viszi haza az oklevelet, érmet, serleget, és mutogatja körbe, hogy ő egy országos/nemzetközi versenyen nyert. És ez nem az ő hibája lesz, hanem a szervezésé...)

De hát honnan is jutottunk mi idáig? Annak idején, amikor elkezdtek hastánc versenyeket rendezni (na nem 18-at egy évben, hanem egyet, max. kettőt!), az első szólisták és csoportok még az ország összes zugából összejöttek fellépni. Igazi verseny-szaga volt ezeknek a rendezvényeknek, még akkor is, ha kezdetlegesek voltak, mert egyrészt magánrendezésű versenyekről beszélünk, másrészt súlyos kategória-összevonások voltak még akkoriban (például nem volt korcsoport bontás, meg örültünk, hogy volt két szint: amatőr és profi, aztán ebből oda soroltad magad, ahova jól esett). De mégis megvolt a hangulatuk abból a szempontból, hogy sok volt a versenyző, tényleg voltak 30-an szóló kategóriában, meg volt 10 együttes a csoportosban. Verseny volt.

Aztán valami történt, megmondom őszintén, hogy én csak annyit érzékeltem a folyamatból, hogy a táncos társaim, akik versenyre mentek, mindig olyan sztorikkal tértek vissza a táncórákra, hogy egyik döbbenetből a másikba estünk, hiszen mi nem voltunk vérengző bestiák; szelíd, visszahúzódó lányokként meg sem fordult a fejünkben, hogy egy versenyen mit képesek művelni egymással a versenyzők, hogyan próbálják egyenesen pszichoterrorral őrületbe kergetni potenciális riválisaikat, és mocskolódni mindenkire, ha éppen nem ők nyernek. Továbbá számos alkalommal tapasztalták már abban az időben is a versenyzők, hogy egyesek azért kezdtek el hastánc versenyeket rendezni, hogy a saját tánctanulóikat díjakhoz juttathassák függetlenül attól, hogy esetleg tudásuk nem volt díjazásra érdemes.
Közben sajnos a táncoktatók között is kialakult egyfajta rivalizálás, mert egyesek mindenáron szerették volna a tanítványaikat győzelemhez juttatni, és ennek érdekében készek voltak bármire: módszeresen és taktikusan pontozták le a többi nyerésesélyes versenyzőt a zsűriben ülve, míg saját jelöltjüket följebb pontozták (igen, jól látja a kedves olvasó, a tanárok ültek a zsűriben, és saját  no meg egymás tanítványait zsűrizték!). Volt, hogy ezek az oktatók többen is összeálltak az ilyen taktikázásokhoz, és idővel a versenyzők is észrevették, hogy miről is van itt szó valójában. Ekkor indult el a harc, amit eleinte még nem a versenyző tánctanulók vívtak, hiszen ők csak elszenvedői voltak a tanáraik kicsinyes háborújának, viszont logikus módon ez később begyűrűzhetett a tanítványok közé is, vagyis a tanárok saját tanítványaikra örökítették át rivalizáló viselkedésüket.

A hastánc versenyeknek az lett a halála Magyarországon, hogy legtöbben csak a saját maguk fényezésére, sztároltatására és üzletük felvirágoztatására akarták használni a versenyek szervezését vagy megnyerését. Így aztán a tehetséget lehúzták a wc-n, és helyette betört az, amit én csak úgy szoktam hívni: mutatványozás, vagyis amikor a táncosok mint egy cirkuszi előadásban, egyre hajmeresztőbb dolgokat kezdtek művelni a színpadon azért, hogy még jobban magukra vonják a figyelmet és még durvábban elkápráztassák a zsűrit. Minél durvább technikákat mutattál, minél durvább sminked volt, durvább frizurába költött póthajloboncod, minél brutálabbul díszített, varrt, überdrága, XY-tervezte ruhát húztál magadra, annál esélyesebb voltál a nyerésre. Az elsők, akik erre rájöttek, és tudatosan kezdték alkalmazni, sorra nyerték a versenyeket toronymagasan a többiek fölött. Aztán ahogy egyre többen rájöttek, hogy mi is számít valójában ezeken az úgynevezett hastánc versenyeken, akkor elszabadult a pokol: mindenki olyan lett a színpadon, mint egy harcos barbi: mindenki úgy nézett ki mint egy milliárdos bálkirálynő, miközben olyan technikákat igyekezett bemutatni és olyan lendületesen, gyorsan és erősen, ami már nem passzolt a zenéhez, a stílushoz, de még a versenyző személyiségéhez sem. Persze előfordult, hogy még így sem lehetett nyerni. Így pedig sajnos elég sok rossz tapasztalat is felhalmozódott az idők során a hastáncosokban a versenyekkel kapcsolatban. Mind a szervezéssel, mind a zsűri hozzáállásával voltak gondok itt-ott, nem mindig és nem minden versenyen, de sajnos történtek szép számmal olyan dolgok, amiknek nem lett volna szabad...

Az igazán jó versenyek kezdtek kikopni Magyarországról, mert a mocskolódások hatására néhány versenyszervezőnek elege lett és feladta. Azok a szervezők pedig akik talpon maradtak a mai napig is, és utolsó lélegzetükkel is küzdenek és próbálnak mindig javítani, újítani, gyarapítani versenyükön, nagyon alkalmazkodóak lettek és nagyon tapintatosak is, aminek következtében ma a versenyző hastáncosok tényleg olyan törődést és kiszolgálást kapnak, ami már-már túlzás, hiszen elfelejtik, hogy a versenyt nem azért rendezik, hogy mindenki nyerjen rajta, hanem hogy legyen három dobogós helyezés, meg esetleg egy közönségdíjas. Sajnos a versenyzők kedvében mindenáron való járás következménye lett az is, hogy rendeztek egy rakás úgynevezett minősítő versenyt, amelyeken aztán nyakló nélkül osztogatták az arany és ezüst minősítéseket. Aki bronz minősítést kapott, az már egyenesen szégyellhette magát, mert tényleg úgy osztották ezeket a minőségeket, hogy szinte mindenki kapott valamilyet, aki indult a versenyen. Egy ezüst minősítésnek ma már egyszerűen semmilyen presztízse nincs, egy bronzzal meg elbújhatsz. Az olimpián ezek a minőségek óriási teljesítményről és tehetségről árulkodnak, itt a hastáncban mi lefokoztuk őket tömegnyereményekké. Ma nincs valódi verseny a hastáncban, de mindenki nagyon büszke a versenyeredményeire, mintha azt tényleg vérrel és verítékkel szerezte volna meg, és folyton körbemutogatja őket a Facebookon. Soha nem fogjuk megtudni, hogy esetleg csak egy versenytársa volt, vagy hogy a versenytársai mind amatőrök voltak hozzá képest, tehát nem magával egy kaliberűekkel versenyzett...stb., mi csak annyit fogunk látni, hogy ő megint nyert, és ez milyen frankó!

Az utóbbi években próbálkoztak megint nagy versenyeket létrehozni, illetve régebbieket felújítani, próbálkoznak már különböző alternatív újításokkal is, amikor például külön rendeznek versenyt a fúziósoknak. Ezek mindig nagyon jó törekvések, a magam részéről nagyon támogatom őket, hiszen ez bizonyítja, hogy még mindig vannak, akik hisznek a hastánc szentségében, hogy ez nem csak az üzletről, a pénzről, a kurválkodásról és az önsztároltatásról szól. 
Szóval, amikor rendeznek egy olyan versenyt, ahol a zsűri nem tipikusan magyar hastáncoktatókból áll, ahol nem minősítések vannak, hanem helyezések, és ahol a kategóriák is elég jól szét vannak bontva, akkor mivel ezekbe a dolgokba már nem tudnak a versenyzők belekötni, így belekötnek a külföldi zsűritag megbízhatóságába, belekötnek néhány versenyző helyes kategóriába sorolásába, vagy Isten tudja még mibe... A lényeg, hogy ne kelljen magukba nézniük, mert amit odabent találnának az egyenesen rémisztő volna.

Már korábban is megírtam nem egy helyen, és most is újra leírom: szerintem nincs szükségünk ennyi hastánc versenyre ebben az országban, mint amennyit rendeznek. Ellenben az igazán nagy versenyeket, amelyekre azért eljön Raqia, Darya, Essam Mounir és még számos nemzetközi sőt világszinten hírneves művész zsűrizni, akik pártatlanok, nem ismerik a magyar táncosokat, nem tudják senkihez és semmihez kötni őket sem szakmailag, sem érzelmileg, tehát teljesen nyitottak rájuk, az ilyen versenyeket támogatni és látogatni kellene, mert ha nem indulnak el az országunk legjobb táncosai egy ilyen versenyen, akkor a zsűri abból fogja levonni a következtetést a magyar táncosok tudására vonatkozólag, amit akkor, az adott mezőnyben látott. Ha pedig a mezőnyben nincsenek olyan kaliberű táncosaink, akik esetleg le tudnák győzni az ukrán vagy kínai táncosokat, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy azt kapjuk az arcunkba, hogy alacsonyabb szinten táncolunk, mint ők.
Nem gondolom, hogy mi magyarok rosszak lennénk a külföldiekhez képest.
És nem gondolom, hogy attól lesz valaki hobbitáncos, hogy nem a saját országa táncát gyakorolja, vagy hogy nem az adott műfaj anyaországában táncolja. Nem. Hobbitáncos az, aki úgy űzi a táncot, mint másodlagos tevékenységet. Akinek más dolgok előbbrevalóak a táncnál. Aki azt mondja, hogy nekem most fontosabb dolgom van, mint táncórára menni, gyakorolni a fellépésemre, vagy végigvárni a verseny végét az eredményhirdetésig. Hivatásos hastáncos lehet bárki Magyarországon is, nem kell ehhez Egyiptomba menni. De az, amit Egyiptomban, a hastánc fesztiválon adni tudnak spirituszban, hangulatban, életérzésben, technikai tudásban, kulturálisan, szellemi termékenységben, azt itthon nem biztos, hogy megkapja a táncos. Ha csak ide nem tudunk hívni egyiptomi táncosokat. Mert akkor kaphatunk ebből ízelítőt. Akkor töltekezhetünk vele, inspirálhat minket, és elültetheti lelkünkben azt a kis fényt, ami majd világít minden hétköznap a sötétségünkben, amikor már ezek a tanárok nem lesznek itt. Ez nagyon fontos, és ezt tényleg nem értheti olyasvalaki, aki nem élte át.

Azt is nagyon fontos megemlítenem úgy általában a versenyek kapcsán, hogy egy versenyen mindig az adott versenyzők teljesítménye fogja meghatározni a helyezéseket. Tehát nem valami globális tánctudás szinthez mérik a versenyzőket, hanem egymáshoz! Ha egy versenyen gyenge a mezőny, akkor az ott éppen gyenge versenyzők közül a legjobbat választják ki első helyezettnek. Ez nem jelenti azt, hogy az az első helyezett kapásból egy élvonalbeli hastáncos, hanem csak annyit jelent, hogy akkor és ott, az adott felhozatalban ő volt a legjobb. Lehet, hogy ő volt a legjobb passzban és ezért is sikerült jobbat táncolnia, lehet hogy a stílusa volt a táncának nagyon más és frissítő, lehet hogy az előadásmódja volt jobb, lehet hogy a technikája volt jobb, lehet hogy mindkettő. Ezért van az, hogy minél több versenyző van egy kategóriában egy mezőnyben, annál nagyobb a dicsőség annak, aki nyer a végén, és annál nagyobb presztízse van az ő díjának. Ha valaki úgy nyer egy versenyt, hogy van két versenytársa, akkor ő nem tudott igazán megmérettetni, így hiába volt ő a legjobb a háromból, az ő első helyezése messze nem ér annyit minőségében, mint egy olyan első hely, amit húsz versenyző között szereztek meg. Tehát ez nem a zűri hibája, ez egyszerűen amiatt van, hogy nem indul elegendő versenyző egy versenyen, mert akik igazán jól táncolnak, azok nem akarnak részt venni az adott versenyen, akik meg nem biztosak abban, hogy nyerhetnek, már eleve nem is neveznek, nehogy kudarc érje őket. És ennek folyománya az, hogy van egy tucat verseny évente Magyarországon, de induló a kategóriákban alig akad. Így aki mer, az többnyire nyer is, viszont emiatt azt gondolhatja, hogy akkor egy nagyobb mezőnyben is nyertes lehet, és amikor szembesül vele, hogy nem, akkor fel van háborodva, hogy miért nem?! Hát az imént leírtak okán. Ez viszont azt vetíti előre, hogy a magyar hastáncosok egyáltalán nem olyan gyengék, csak esetleg kiugró tehetségek nem jutnak el a versenyzésig, vagy nem is akarnak már versenyezni.
Aztán persze ott van, az a probléma is ,amikor valaki nem a neki megfelelő kategóriába nevez, mert vagy túl alacsony kategóriába kerül, ahol toronymagasan nyer a többiek előtt, vagy magasabb kategóriába nevez, mint a saját tudásszintje, ami miatt meg a sor végén fog kullogni... Ezt a problémát véleményem szerint a selejtező és besoroló versenyfordulók oldanák meg.

Egyébként elárulom, hogy nekem az orosz és ukrán hastáncosok stílusa nem kedvencem. Daryát azért szerettem nagyon, mert amit tanított, az nagyon kiegyensúlyozott és kiforrott volt, őmaga nem is hozta azt a vadulást, amit korábban a YouTube-ról megismerhettünk sok ukrán és orosz táncos felvételén, Darya egyszerűen együtt él a zenével, nagyon érti a hastánc sava-borsát, pontos és precíz, nem kapkod. Ez egy harmónia, amit lehet rajta érezni, amikor ott áll előtted, és akkor is amikor táncol. Szeretni ettől még nem kell az ukránok és oroszok stílusát, és függetlenül attól, hogy az ő tanítványa nyerte meg a versenyt, nekem más volt a kedvencem a versenyzők között. Senkit nem kell agyonisteníteni, így Darya-t és Raqia-t sem. Egyszerűen látni kell azt, ami a külsőségek mögött van. A spirituszt, az őszinteséget, a kiegyensúlyozottságot, a tudást.

Aki pedig a balettot tartja csak művészetnek, az sajnálatos módon sosem ismerhetett meg fantasztikus hastáncosokat, és általuk a hastáncnak azt a minőségét, ami igenis magas szintű művészet. Szomorú, hogy még mindig és már megint itt tartunk, hogy ráerőszakoljuk erre a szegény hastáncra a balettot, függetlenül attól, hogy eredetileg a kettő olyan távol van egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől, és hogy mindig azzal vagyunk elfoglalva, hogy a balett hogyan tudna a korcs hastáncból fajtatiszta kékvért varázsolni... Rendben van, hogy a hastáncba balett elemeket tettek annak idején, hogy gazdagítsák, de nézzük már meg tükörfordításban is ezt a dolgot: szerintem a hastánc a leggyönyörűbb tánc lett a világon, amit valaha némi balettal megtámogattak. És igen, hadd legyek már elfogult ezen mostohán kezelt művészet felé! És lehet hogy nekünk kell ez a rengeteg balett mankónak, de amikor Raqia megmutatja, hogyan lehet az ember természetesen kecses és művészi balett nélkül is, akkor nekem az jut eszembe, hogy mit rágódunk mi annyit ezeken a balett alapokon? Semmi bajom a balettal, szeretem nézni is, tanulni is, ha csak egészen parányi ezrelékét is vagyok képes befogadni, tisztelem azt, aki balettozik, de nekem ő ne mondja azt a hastáncra, hogy az alacsonyabb rendű valami izé. Mert ez nem csak hogy nem igaz, de egyenesen gonosz kijelentés is. Mindenkinek megvan a maga hitvallása, nem kell a másikét fikázni, se lenyomni, csak elfogadni, hogy teljesen más dimenzió.





2016. november 8., kedd

Hobbi-hastánc és verseny-hastánc... Mi a különbség?

Nem rég vettem részt a Báti Anita Nitah által szervezett Yalla Yalla Nemzetközi Hastánc Fesztiválon, amelyen ezúttal Madam Raqia Hassan személyesen zsűrizte a versenyzőket és tartott kurzust a rengeteg érdeklődő hastáncosnak.
A fesztivál másik kiemelt sztárvendége Darya Mitskevich volt, akinek táncművészetétől egyöntetűen el volt ragadtatva a magyar közönség, nem véletlenül, hiszen ő egy másik szinten, egy másik dimenzióban táncolja a hastáncot, mint mi itthon.
Ráadásul Raqia mellett Darya is tartott intenzív kurzust a fesztivál keretein belül, ami rendkívül inspiráló volt számunkra. Részemről olyan volt nekem a kurzusa, mint egy feltámadás a poraimból, hiszen én már régóta stagnáltam a tánctanulásban várva arra, hogy egyszer majd a megfelelő embertől tanulhassak. És most rá kellett jönnöm, hogy Raqia és Darya is egy olyan hastáncot próbált megtanítani nekünk, magyaroknak, amit rég elfelejtettünk, vagy talán eddig nem is ismertük fel, nem léphettünk be ebbe a dimenzióba.
Raqia konkrétan úgy fogalmazott, amikor erről beszélgettem vele a workshopok után, hogy: "A magyar táncosok olyanok, mintha be lettek volna zárva egy szobába, ahonnan most engedték ki őket..."
És valóban ezt éreztem magam is. Igen, be voltam zárva ebbe a "magyaros" közegbe, és nem tudtam tanulni semmi újat, semmit ami igazán kinyitotta volna a tudatomat a hastánc-művészet rejtelmei terén. Kezdtem is teljesen elfordulni a nyugati irányzatok felé: más táncokat kezdtem nézegetni (tangót, kizombát, port de bras-t, kortárs táncokat, hip-hop-ot), mert egyszerűen nem volt olyan ember, akitől továbbtanulhattam volna azt az igazi etalon hastáncot, ami magában hordozza azt a hangulatvilágot, azt a kisugárzást, azt a életérzést, azt a teljesen másik dimenziót, amiért annak idején beleszerettem. Egyszerűen belefásultam abba, hogy itthon semmi másról nem szólt a hastánc, csak arról, hogy hogyan tudjuk egymást legyőzni szépségben, öltözékben, mutatványozásban; illetve hogy hogyan tudnánk megfelelni mindenféle agresszív divathullámoknak, amik könyörtelenül maguk alá temetik a hastáncversenyek kritériumrendszerét. Már nem öröm volt számomra a hastánc, hanem csak stressz: rettegés attól, hogy mi lesz, ha nem leszek elég jó a zsűrinek, a szakmabelieknek egy-egy fellépésen, és emiatt elásnak, mint ósdi, visszamaradott táncost. El is ment a kedvem a versenyzéstől, viszont a táncot magát imádtam és nem bírtam elengedni, így más táncokkal kezdtem foglalkozni a hastánc mellett/helyett.
De most már látom, hogy nem azért volt, mert én fúziós táncos vagyok, hanem mert nem tudtam hastáncossá lenni egy olyan közegben, ahol már nincsen hastánc hangulat, hastánc életérzés, hastánc tanulási lehetőség. Workshopok egész sorát tartották az utóbbi években magyar hastáncosok, és biztos vagyok benne, hogy jó kurzusaik voltak, igyekeztek jól megtanítani ezt a táncot az érdeklődőknek. De egyvalamit nem tudnak sajnos átadni: azt, amit Raqia és Darya adott. Ez valami szavakkal kifejezhetetlen dolog. Talán egy energia, vagy kisugárzás, vagy maga Egyiptom, maga a hastánc-birodalom dimenziója, amibe átlépni egy fantasztikus, újszerű, lángra lobbantó érzés. Biztos vagyok benne, hogy sokan értik, miről beszélek, mert szerintem mind ezt éreztük a workshopokon!

Ezek után gondolkoztam el azon, amit a versenyen láttam, amit a verseny után hallottam, és amit Raqia elmondott a vele készített interjú alkalmával. Az a hastánc, amit Raqia tanít, és amiről ő beszél, az nem hobbi-hastánc. Számára ez a fogalom nem létezik. Mint ahogy nem létezik számára az európai hastánc sem, vagy az amerikai hastánc sem. Az ő hitvallásában egyetlen hastánc van, és az Egyiptomé, semmilyen más arab országé, és ez a hastánc egy valódi művészet és életút.
Ez nem arról szól, hogy munka meg iskola mellett elszaladgálok táncikálni, aztán veszek egy szép rucit, kirittyentem magam, benevezek versenyekre, és sorra megnyerem mindet, és akkor én leszek a hastánckirálynő, aki nappal átlagos ember, de a másik életében ő a sztártáncos, akit imád a közönség.
Mi azt hisszük, hogy lehetünk egyszerre diplomás sikeres magyar üzletasszonyok, kiváló családanyák, szexi feleségek, és még mellékesen hastáncos sztárok is... És amikor ez nem valósul meg maradéktalanul, akkor össze vagyunk törve, és hibáztatjuk az egész világot, meg a zsűritagokat, hogy minket senki sem ért meg, pedig mi annyit készültünk erre, annyit küzdöttünk ezért, annyit beleraktunk, annyira akartuk! Igen ám, de ki mondta, hogy nekünk mindenben tökéletesnek kell lennünk? Ki mondta, hogy nekünk mindent meg kell valósítanunk a legmagasabb szinten az életünk során különben nem vagyunk szeretetre méltók? A fejünkben van a baj, a lelkünkben van súlyos teher, amit mindenáron cipelni akarunk, akkor is, amikor már rég le kellett volna tennünk. Nem arról van itt szó, hogy ne hastáncoljunk, hanem hogy nem történhet az életünkben minden a mi pillanatnyi akaratunk szerint. Olyanok vagyunk mint a kisgyerekek: akarnak egy játékot ma, ha nem kapják meg, akkor hisztiznek, sírnak, üvöltenek, de ha megkapják, akkor holnap már egy következő játékot követelnek maguknak. Nem vesszük észre, hogy egyre agresszívabbak vagyunk, minél inkább érvényesülni vágyunk és minél inkább valakik akarunk lenni az élet minden területén, így a hastáncban is. És amikor nem leszünk csúcson ünnepelt sztárok, akkor úgy érezzük, hogy semmit sem értünk el, hogy minden hiábavaló volt. Görcsösen gyűjtjük az önbecsülésünket fenntartó tárgyi bizonyítékokat: bezsebeljük az összes érmet, serleget, oklevelet mindenféle versenyekről, mintha csak ettől éreznénk magunkat elég jónak, de ezeknek a csecsebecséknek az értéke soha nem lesz egyenértékű azzal, amit például Raqia elért. Ugyanis nem a tárgy a lényeg, hanem a mögötte lévő élményünk, tapasztalatunk, tanulságaink. Azok tesznek minket sztárrá, nem a trófeák.

És akkor máris választ kapunk a kérdésre, hogy létezik-e hobbi-hastánc? Igen, létezik, de ezt össze sem lehet hasonlítani a hastánc művészetével. A kettőnek olyannyira nincs köze egymáshoz, hogy amikor találkozunk egy igazi hastánc művésszel, akkor döbbenünk rá, hogy mi sehol sem vagyunk ebben a műfajban, pedig már esetleg tizenéve ebben munkálkodunk. De sajnos nálunk a hastánc egy hobbi, nem az egész éltünk.
Ha az életünk lenne ez a tánc, akkor kint lennénk Egyiptomban, aztán járnánk a világ országait, és elvinnénk oda, meg idehaza is elhoznánk azt a varázslatot, amit csak ott tapasztalhatunk és tanulhatunk meg. Mi nem azzal kelünk fel, hogy akkor napi 8 órát hastáncolunk, aztán este megyünk fellépni. Nem is ismerjük ezt az életformát, nem látunk bele ebbe a világba. Amikor egy egyiptomi táncos azt mondja nekünk, hogy ő akkor is ott kell legyen a fellépésén, amikor éppen aznap tudta meg, hogy meghalt az anyukája, akkor mi ezzel nem tudunk mit kezdeni, mert mi ezt nem tennénk meg. Egyszerűen nem tudjuk felfogni, hogy ez mit jelent! Hogy mennyire kell ehhez fanatikusnak lenni, mennyire kell ehhez szeretni ezt a táncot, hogy erre képesek legyünk lelkileg. Nem, mi még a versenyen, a színpadról lejövet is sírunk és vádaskodunk, hogy ha nem kaptuk meg a max. pontokat.
És azok a sztárok, akiket imádunk, tulajdonképpen sosem indultak hastáncversenyeken. Ők nem azért világsztárok, mert megnyertek x versenyt. Ezért nem ismerik azt a fajta harciasságot és agressziót, amit mi a versenyeken keresztül teszünk a magunkévá. És itt vész el az a szeretet, amiről Raqia beszélt: hogy nem azt látja a táncosokon, hogy ők szeretik a hastáncot, hanem csak a harciasságot, a "mindenkit le akarok győzni, mert jobb vagyok!" indulatot látja bennük. Mi már ezt észre sem vesszük, mert már annyira régóta ebben nevelkedünk, hogy teljesen ráforrt az arcunkra ez az álarc, itthon ugyanis nem csak a hastáncban, minden téren küzdenünk kell a megaláztatás, mellőzöttség, kiselejtezés ellen. Mindenütt görcsösen megfelelni próbálunk: a családban, az iskolában, a munkahelyen, és ugyanez gyűrűzik be a hastáncunkba is, és felfal minket elevenen, mi pedig észre sem vesszük, hogy már nem vagyunk emberek, csak egymást tépő vadállatok.

A hastáncot mindenestül kell szeretni. Nem egy stílusát kell szeretni, nem a fizetős fellépéseket kell szeretni, nem a drága ruhákat kell szeretni, nem az ünnepeltetést kell benne szeretni, és nem is az oktatásából kiépíthető bizniszt kell szeretni, hanem mindent, ami vele jár. Azt is, ami nem tetszik, ami kellemetlen, ami fárasztó, ami kényelmetlen, mert amíg nem tudjuk "szőrőstül-bőrőstül" megélni és megszeretni ezt az életformát, addig ez mindig kizárólag egy hobbi lesz a számunkra. Tehát olyasvalami, amit csak a kellemes és örömteli részéért csinálunk. Abban a pillanatban, amint pedig már nem leljük benne örömünket, csalódottá és felháborodottá válunk, és elkezdünk követelőzni és vádaskodni. És ez sajnos a valódi táncművészetben nem állja meg a helyét.

Az igazi versenytáncos pedig arról ismerszik meg, hogy ő olyan természetességgel megy ki a színpadra egy versenyen is, mintha hazaérkezett volna a barátaihoz, családjához, akikkel most együtt sírhat, nevethet, bulizhat. Nem nézi a zsűri pontszámait, mert nem érdekli. Ha megkapja a trófeát, ha nyer, akkor hálás és örül, és a művészettel szemben végtelenül alázatosan elfogadja, hogy most őt választották legjobbnak, legszebbnek. De nem követelheti és nem várhatja el ezt a címet! Ez nem őérte van, hanem  a művészetért, amit űz. A díjazás a hastánc minőségének, színvonalának szól, nem pedig a versenyző egójának.

Ne hagyjuk, hogy ez az anyagias, sztárgyáros nyugati manipulátor-világ meghülyítsen minket. Kiöli belőlünk a szeretetet, nem csak egymás iránt, hanem saját magunk iránt is, hiszen minél inkább harcolunk mások ellen, annál inkább harcolunk saját boldogságunk ellen is. És ez nem a hastánc útja.
Akár hobbi-hastáncosok vagyunk, akár hivatásos verseny-táncosok, az első és legfontosabb önmagunk tisztelete, megbecsülése, és szeretete, valamint a közönségünk tisztelete és szeretete, beleértve a zsűrit is. Legyünk olyanok, mint a jó anyukák: szeressük a gyermekünket akkor is, ha ő éppen nem szeret minket. Szeressük a közönségünket, a zsűrit, a fellépési lehetőséget akkor is, amikor nem kapjuk meg az ő szeretetüket, rajongásukat. És táncoljunk tovább.

2016. augusztus 26., péntek

Véleményem a tánctechnika fejlesztésének fontosságáról

Mióta elkezdtem írni ezt a blogot, egyre többször került terítékre szakmabeliek között a Facebookon annak kérdése, hogy ki a jó és megfelelő hastánc oktató, és hogyan lehetne likvidálni a szakmából a hozzá nem értő, tánctudással nem rendelkezőket, vagy éppen szélhámosokat. Ez viszont egy nagyon kényes kérdés mind a mai napig, mivel nagyon nehéz hivatalosan definiálni azt a küszöbszintet, amitől már érdemes hastánc oktatónak számít valaki. Hiszen sokszor az oklevél sem sokat ér tapasztalat és felelősségtudat nélkül, máskor meg éppen a hivatalos képesítés hiányzik...

Főleg a tánctechnikai tudás hiányában teljesen rosszul oktató, illetve órákat adó személyekkel kapcsolatban lángol fel a gyűlölet, nem is első sorban a lelkiismeretes oktatók részéről, hanem a megaláztatást, mellőzöttséget, testi sérülést elszenvedett tanítványokból.

Tanítani nagyon nehéz. Aki tényleg tanár alkat, tényleg tehetsége van a tanításhoz, az ezt jól tudja. Csak azok gondolják könnyű pénzkereseti lehetőségnek és hobbinak ezt a hivatást, akik nincsenek tisztában azzal, hogy ez ténylegesen mennyi pénzzel, idővel, energiával, elkötelezettséggel, felelősséggel jár. 
Mégis mindig ugyanott kötünk ki minden vita alkalmával: hogy "a tánctechnikát nem jól tanító (pontosabban tánctechnikát nem tanító) emberek micsoda férgek! Mert hogy ők csak nyerészkednek a mit sem sejtő, ártatlan jelentkezőkön, tanítványokon, akik rosszabb esetben csak fél vagy egy év múlva kezdenek gyanakodni az oktató kompetenciájára."

De hát ki az, aki sosem hibázik? Valahol minden oktatónak el kell kezdenie, még a lelkiismeretesnek is, aki alázattal viseltetik szakmája iránt, és aki tanulni vágyik, hogy minél jobban taníthasson. Ez is olyan, mint minden hivatás, tevékenység, munka, művészet: el kell kezdeni gyakorolni, aztán lassanként belejön az ember. Párszor hibázik, de a lényeg, hogy hibáit észre vegye, tudatosítsa, és ezáltal tanuljon belőlük, többet ne kövesse el ugyanazt. Aki fejlődőképes, és fejlődni akar, annak idővel meg lehet bocsájtani a kezdeti botlásait. De tényleg csak akkor, ha tanul belőlük, és fejleszt, jobbá teszi önmagát és a többi embert is maga körül! Ha kijavítja a botlásait. Aki elzárkózik, ellenségesen támad, "beleharap a segítő kézbe is", az menthetetlen, és megértem, ha egy ilyen embert nem akarnak a szakmában látni azok, akik védelmezik a műfaj színvonalát.

Szerintem sokat segíthetne a kezdő oktatóknak, ha a sokat tapasztalt tanárok befogadnák őket maguk mellé segédoktatónak legalább fél évre vagy akár több időre is, hiszen így nem kellene kísérleti nyúllá válniuk a gyanútlan tanítványoknak, akik egy kezdő oktatót fognak ki. A kezdő oktató ugyanis mindent egyedül kénytelen elsajátítani a tanításhoz, ami majd csak tíz év távlatában fog igazán szépen beérni (ha tényleg tanulékony és lelkiismeretes emberről beszélünk).

Ráadásul minden oktató más, nemcsak személyiségében, hanem szakmai módszereiben is. Például azt is megfigyeltem, hogy ami az egyik hastánc iskolában működik, az a másikban már nem; amit az egyik oktató meg tud tenni lehetőségeiből adódóan, azt a másik nem; az egyik tanár így tanít, a másik úgy; az egyik tanárt egyesek gyűlölik a szigoráért, mások éppen azért imádják; az egyik tanár koreográfiákat tud készíteni, amiért sokan hozzá járnak, mások meg pont ezért nem akarnak hozzá járni...stb.
Minden zsák megtalálja a foltját, és az is érdekes, hogy ami öt évvel ezelőtt jó volt nekünk, azt most már lehet, hogy elévültnek érezzük, és keresünk helyette mást, aztán két év múlva megint változtatunk majd. Ez nem az oktatók hibája, ez természetes folyamat.

És akkor innen indulunk afelé a kérdés felé, hogy mennyire szigorúan kellene tanítani a hastánc technikát, illetve milyen ütemben kellene "adagolni" ezt a táncórákon: mi az amit a kezdőnek kell megtanulni, mi az, amit a középhaladóban érdemes csak elkezdeni, és mi az, ami már csak a haladókra tartozik?
Tapasztalatból tudom, hogy én hiába mondom el és mutatom meg százszor egy kezdőnek mindazt, amire pusztán egy alapállásból induló alapmozgásnál kellene figyelnie, nem fog tudni rá figyelni, mert tíz dologból kb. háromra tud koncentrálni egyszerre. Amikor már az a három reflexből megy, akkor képes a következő három dologra figyelni, és így tovább. Kizárólag a tanítvány türelmén és kitartásán múlik, hogy meddig hajlandó kínlódni a tanulással annak érdekében, hogy színpadra juthasson (már ha egyáltalán ez a célja).

Szóval, időnként túl szigorúan ítélkezünk a tánctanulók és táncosok felett. Hiszen ha valakik, akkor mi igazán jól tudjuk, mennyire hosszú IDŐ kell a technikák elsajátításához. Ez nem olyan, hogy: na most nekiállok, begyakorlom, mint egy robot, és már megy is! Lassan, nagyon lassan megy a tanulás nem csak a testi adottságaink, hanem a lelki állapotunk miatt is!
A tánctanuló sokáig nem lesz magabiztos a technikájában, miközben már elkezdi a színpadi rutint fejleszteni. Egy csoportban is vannak gyorsabban tanulók, ügyesebbek, magabiztosabbak, és vannak lassabban fejlődők, félénkebbek, de őket attól még egy csapattá, egy teljes egésszé kell összesimítani, hiszen ők összetartoznak, ismerik egymást, szeretik egymást, együtt járnak órára, együtt akarnak fellépni, nem külön-külön! Együtt tanulnak, közös a céljuk, egymásért vállalnak áldozatot és felelősséget a táncban, őket szétszakítani csak úgy nem lehet pusztán azzal az indokkal, hogy nem képesek totál egy ütemben fejlődni. Nyilván nem rakom össze a kezdőt a haladóval, de egy haladón belül is vannak ám különbségek a lányok között! Egyformán technikásak, jó előadók nem lesznek sosem, mert különböző egyéniségek mindannyian.
Itt emberekről beszélünk, akikkel nem lehet erőszakoskodni, hogy márpedig tökéletesen meg kell csinálniuk elvárt dolgokat, különben ott az ajtó. Ők nem ezért jönnek táncolni tanulni, hanem mert ez akkor és ott komoly lelki- és szellemi mérföldkő is számukra. Nem rendőrkutyák, amiket trenírozni kell gyakorlatok pontos végrehajtására.
Amikor elmennek versenyezni, ők fizetnek azért, hogy táncolhassanak, hogy aztán egy sor ember elbírálja őket, ítélkezzen felettük: a külsejük, a tudásuk, az alkalmasságuk felett. És ezt megszokni, egyáltalán bevállalni, elviselni méltósággal akkor is, amikor nehéz, mert végül pont a versenyen menstruál, beteg, rosszul van, meghalt valakije és össze van zuhanva, de mivel csoportban lép fel, nem mondhatja csak úgy vissza a szereplést, hiszen hónapokig erre készültek, akkor én nem hiszem, hogy pont az lesz a legfontosabb a számára, hogy mennyire precízen tudja kivitelezni az xy típusú forgást. Kimegy, és megpróbálja az abban a pillanatban tőle telhető legjobbat nyújtani. És gyermeknél meg ez fokozottan veszélyes, mert egy gyermeknek még nehezebb egyfolytában megfelelnie otthon, az iskolában, a korrepetáláson, és akkor még a hastánc órán is.
Időt kell adni az embereknek a fejlődésre. El kell követniük hibákat ahhoz, hogy megtanuljanak dolgokat. Ezt nem tudjuk megspórolni nekik, hiába szeretnénk. Hiába akarjuk, hogy tökéletes legyen a színpadon már az elejétől fogva, nem lesz az, mert egy élőlény, aki érez, akinek pillanatok alatt változhat a pulzusa, légzése, bélműködése, és ettől a közérzete is! Mi csak segíthetjük az úton minden erőnkkel, tapasztalatunkkal, bölcsességünkkel, próbálhatjuk óvni őt a veszélyektől, de hát mindentől megóvni nem lehet, és nincs is értelme, mert akkor nem tanulja meg a saját belső erejét használni.

Szóval egy dolog a technika, ami nagyon fontos, az egészségmegőrzés és testenergetika fenntartásában, a kivitelezés szépsége végett, de ne feledkezzünk meg arról, hogy mi, oktatók is voltunk egykor nagyon régen kezdők, bakizósak, ügyetlenek, technikátlanok, és végigbukdácsoltuk a sok évet, míg idáig eljutottunk. És nem vagyunk az út végén még most sem. Tanulunk és tanítunk, és a tanításból is tanulunk. Kötelességünk egymás lelkét is ápolni, ha már összehozott minket a sors ennek a hastáncnak nevezett csodának a sátra alá.