2016. november 11., péntek

Amiről most már tényleg utoljára szeretnék írni...


Miért beszélünk állandóan a hastánc versenyekről Facebookon és miért írok én is legtöbbször erről a blogon? Miért téma ez mostanában? Hiszen a hastáncnak mint művészetnek nem erről kéne szólnia. Mégis itthon valóban mindig ez kavarja a legnagyobb viharokat, ez indítja be a kommunikációt a hastáncosok között. 
Észre kellene vennünk, hogy ezt valójában mi generáltuk magunknak. Valamiért ez nekünk nagyon fontos, központi problémánk, ami egy állandó feszültséget képes ébreszteni bennünk, akárhányszor szóba kerül a téma. De miért?

Magyarországon a magyar hastáncosok hosszú évek óta mást se csinálnak, csak versenyeznek és versenyeket szerveznek. Állítom, hogy semmilyen más táncműfajban, de még a sportokban sincs ennyi rengeteg magánrendezésű verseny itthon, mint a hastáncban. Ez már-már aggodalomra adhat okot, hiszen évek óta arról folyik a vita szakmai és nem szakmai közegben is, hogy annyira belelovaljuk magunkat ebbe a hastáncos versenyzésbe, annyira elkeseredetten küzd mindenki az elismerésért és a díjakért, a színpadi jelenlétért, hogy kívülálló azt is gondolhatná, ez már beteges...
Lassan minden hastánciskolára jut egy-egy hastánc verseny, annyira sokat rendeznek az országban, miközben a kategóriákban alig van induló, a kettő vagy három versenyző elviszi a dobogós díjakat, miközben nem is versenyeztek, hiszen nem volt kivel és miért. (Ezt én azért gondolom nagyon veszélyesnek, mert így ha valaki egy versenyen nulla mozgáskoordinációval botladozik pár percet, és mindössze két versenytársa van, akkor ha a zsűri nem zárja ki őt a versenyből, ő lesz a harmadik, és viszi haza az oklevelet, érmet, serleget, és mutogatja körbe, hogy ő egy országos/nemzetközi versenyen nyert. És ez nem az ő hibája lesz, hanem a szervezésé...)

De hát honnan is jutottunk mi idáig? Annak idején, amikor elkezdtek hastánc versenyeket rendezni (na nem 18-at egy évben, hanem egyet, max. kettőt!), az első szólisták és csoportok még az ország összes zugából összejöttek fellépni. Igazi verseny-szaga volt ezeknek a rendezvényeknek, még akkor is, ha kezdetlegesek voltak, mert egyrészt magánrendezésű versenyekről beszélünk, másrészt súlyos kategória-összevonások voltak még akkoriban (például nem volt korcsoport bontás, meg örültünk, hogy volt két szint: amatőr és profi, aztán ebből oda soroltad magad, ahova jól esett). De mégis megvolt a hangulatuk abból a szempontból, hogy sok volt a versenyző, tényleg voltak 30-an szóló kategóriában, meg volt 10 együttes a csoportosban. Verseny volt.

Aztán valami történt, megmondom őszintén, hogy én csak annyit érzékeltem a folyamatból, hogy a táncos társaim, akik versenyre mentek, mindig olyan sztorikkal tértek vissza a táncórákra, hogy egyik döbbenetből a másikba estünk, hiszen mi nem voltunk vérengző bestiák; szelíd, visszahúzódó lányokként meg sem fordult a fejünkben, hogy egy versenyen mit képesek művelni egymással a versenyzők, hogyan próbálják egyenesen pszichoterrorral őrületbe kergetni potenciális riválisaikat, és mocskolódni mindenkire, ha éppen nem ők nyernek. Továbbá számos alkalommal tapasztalták már abban az időben is a versenyzők, hogy egyesek azért kezdtek el hastánc versenyeket rendezni, hogy a saját tánctanulóikat díjakhoz juttathassák függetlenül attól, hogy esetleg tudásuk nem volt díjazásra érdemes.
Közben sajnos a táncoktatók között is kialakult egyfajta rivalizálás, mert egyesek mindenáron szerették volna a tanítványaikat győzelemhez juttatni, és ennek érdekében készek voltak bármire: módszeresen és taktikusan pontozták le a többi nyerésesélyes versenyzőt a zsűriben ülve, míg saját jelöltjüket följebb pontozták (igen, jól látja a kedves olvasó, a tanárok ültek a zsűriben, és saját  no meg egymás tanítványait zsűrizték!). Volt, hogy ezek az oktatók többen is összeálltak az ilyen taktikázásokhoz, és idővel a versenyzők is észrevették, hogy miről is van itt szó valójában. Ekkor indult el a harc, amit eleinte még nem a versenyző tánctanulók vívtak, hiszen ők csak elszenvedői voltak a tanáraik kicsinyes háborújának, viszont logikus módon ez később begyűrűzhetett a tanítványok közé is, vagyis a tanárok saját tanítványaikra örökítették át rivalizáló viselkedésüket.

A hastánc versenyeknek az lett a halála Magyarországon, hogy legtöbben csak a saját maguk fényezésére, sztároltatására és üzletük felvirágoztatására akarták használni a versenyek szervezését vagy megnyerését. Így aztán a tehetséget lehúzták a wc-n, és helyette betört az, amit én csak úgy szoktam hívni: mutatványozás, vagyis amikor a táncosok mint egy cirkuszi előadásban, egyre hajmeresztőbb dolgokat kezdtek művelni a színpadon azért, hogy még jobban magukra vonják a figyelmet és még durvábban elkápráztassák a zsűrit. Minél durvább technikákat mutattál, minél durvább sminked volt, durvább frizurába költött póthajloboncod, minél brutálabbul díszített, varrt, überdrága, XY-tervezte ruhát húztál magadra, annál esélyesebb voltál a nyerésre. Az elsők, akik erre rájöttek, és tudatosan kezdték alkalmazni, sorra nyerték a versenyeket toronymagasan a többiek fölött. Aztán ahogy egyre többen rájöttek, hogy mi is számít valójában ezeken az úgynevezett hastánc versenyeken, akkor elszabadult a pokol: mindenki olyan lett a színpadon, mint egy harcos barbi: mindenki úgy nézett ki mint egy milliárdos bálkirálynő, miközben olyan technikákat igyekezett bemutatni és olyan lendületesen, gyorsan és erősen, ami már nem passzolt a zenéhez, a stílushoz, de még a versenyző személyiségéhez sem. Persze előfordult, hogy még így sem lehetett nyerni. Így pedig sajnos elég sok rossz tapasztalat is felhalmozódott az idők során a hastáncosokban a versenyekkel kapcsolatban. Mind a szervezéssel, mind a zsűri hozzáállásával voltak gondok itt-ott, nem mindig és nem minden versenyen, de sajnos történtek szép számmal olyan dolgok, amiknek nem lett volna szabad...

Az igazán jó versenyek kezdtek kikopni Magyarországról, mert a mocskolódások hatására néhány versenyszervezőnek elege lett és feladta. Azok a szervezők pedig akik talpon maradtak a mai napig is, és utolsó lélegzetükkel is küzdenek és próbálnak mindig javítani, újítani, gyarapítani versenyükön, nagyon alkalmazkodóak lettek és nagyon tapintatosak is, aminek következtében ma a versenyző hastáncosok tényleg olyan törődést és kiszolgálást kapnak, ami már-már túlzás, hiszen elfelejtik, hogy a versenyt nem azért rendezik, hogy mindenki nyerjen rajta, hanem hogy legyen három dobogós helyezés, meg esetleg egy közönségdíjas. Sajnos a versenyzők kedvében mindenáron való járás következménye lett az is, hogy rendeztek egy rakás úgynevezett minősítő versenyt, amelyeken aztán nyakló nélkül osztogatták az arany és ezüst minősítéseket. Aki bronz minősítést kapott, az már egyenesen szégyellhette magát, mert tényleg úgy osztották ezeket a minőségeket, hogy szinte mindenki kapott valamilyet, aki indult a versenyen. Egy ezüst minősítésnek ma már egyszerűen semmilyen presztízse nincs, egy bronzzal meg elbújhatsz. Az olimpián ezek a minőségek óriási teljesítményről és tehetségről árulkodnak, itt a hastáncban mi lefokoztuk őket tömegnyereményekké. Ma nincs valódi verseny a hastáncban, de mindenki nagyon büszke a versenyeredményeire, mintha azt tényleg vérrel és verítékkel szerezte volna meg, és folyton körbemutogatja őket a Facebookon. Soha nem fogjuk megtudni, hogy esetleg csak egy versenytársa volt, vagy hogy a versenytársai mind amatőrök voltak hozzá képest, tehát nem magával egy kaliberűekkel versenyzett...stb., mi csak annyit fogunk látni, hogy ő megint nyert, és ez milyen frankó!

Az utóbbi években próbálkoztak megint nagy versenyeket létrehozni, illetve régebbieket felújítani, próbálkoznak már különböző alternatív újításokkal is, amikor például külön rendeznek versenyt a fúziósoknak. Ezek mindig nagyon jó törekvések, a magam részéről nagyon támogatom őket, hiszen ez bizonyítja, hogy még mindig vannak, akik hisznek a hastánc szentségében, hogy ez nem csak az üzletről, a pénzről, a kurválkodásról és az önsztároltatásról szól. 
Szóval, amikor rendeznek egy olyan versenyt, ahol a zsűri nem tipikusan magyar hastáncoktatókból áll, ahol nem minősítések vannak, hanem helyezések, és ahol a kategóriák is elég jól szét vannak bontva, akkor mivel ezekbe a dolgokba már nem tudnak a versenyzők belekötni, így belekötnek a külföldi zsűritag megbízhatóságába, belekötnek néhány versenyző helyes kategóriába sorolásába, vagy Isten tudja még mibe... A lényeg, hogy ne kelljen magukba nézniük, mert amit odabent találnának az egyenesen rémisztő volna.

Már korábban is megírtam nem egy helyen, és most is újra leírom: szerintem nincs szükségünk ennyi hastánc versenyre ebben az országban, mint amennyit rendeznek. Ellenben az igazán nagy versenyeket, amelyekre azért eljön Raqia, Darya, Essam Mounir és még számos nemzetközi sőt világszinten hírneves művész zsűrizni, akik pártatlanok, nem ismerik a magyar táncosokat, nem tudják senkihez és semmihez kötni őket sem szakmailag, sem érzelmileg, tehát teljesen nyitottak rájuk, az ilyen versenyeket támogatni és látogatni kellene, mert ha nem indulnak el az országunk legjobb táncosai egy ilyen versenyen, akkor a zsűri abból fogja levonni a következtetést a magyar táncosok tudására vonatkozólag, amit akkor, az adott mezőnyben látott. Ha pedig a mezőnyben nincsenek olyan kaliberű táncosaink, akik esetleg le tudnák győzni az ukrán vagy kínai táncosokat, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy azt kapjuk az arcunkba, hogy alacsonyabb szinten táncolunk, mint ők.
Nem gondolom, hogy mi magyarok rosszak lennénk a külföldiekhez képest.
És nem gondolom, hogy attól lesz valaki hobbitáncos, hogy nem a saját országa táncát gyakorolja, vagy hogy nem az adott műfaj anyaországában táncolja. Nem. Hobbitáncos az, aki úgy űzi a táncot, mint másodlagos tevékenységet. Akinek más dolgok előbbrevalóak a táncnál. Aki azt mondja, hogy nekem most fontosabb dolgom van, mint táncórára menni, gyakorolni a fellépésemre, vagy végigvárni a verseny végét az eredményhirdetésig. Hivatásos hastáncos lehet bárki Magyarországon is, nem kell ehhez Egyiptomba menni. De az, amit Egyiptomban, a hastánc fesztiválon adni tudnak spirituszban, hangulatban, életérzésben, technikai tudásban, kulturálisan, szellemi termékenységben, azt itthon nem biztos, hogy megkapja a táncos. Ha csak ide nem tudunk hívni egyiptomi táncosokat. Mert akkor kaphatunk ebből ízelítőt. Akkor töltekezhetünk vele, inspirálhat minket, és elültetheti lelkünkben azt a kis fényt, ami majd világít minden hétköznap a sötétségünkben, amikor már ezek a tanárok nem lesznek itt. Ez nagyon fontos, és ezt tényleg nem értheti olyasvalaki, aki nem élte át.

Azt is nagyon fontos megemlítenem úgy általában a versenyek kapcsán, hogy egy versenyen mindig az adott versenyzők teljesítménye fogja meghatározni a helyezéseket. Tehát nem valami globális tánctudás szinthez mérik a versenyzőket, hanem egymáshoz! Ha egy versenyen gyenge a mezőny, akkor az ott éppen gyenge versenyzők közül a legjobbat választják ki első helyezettnek. Ez nem jelenti azt, hogy az az első helyezett kapásból egy élvonalbeli hastáncos, hanem csak annyit jelent, hogy akkor és ott, az adott felhozatalban ő volt a legjobb. Lehet, hogy ő volt a legjobb passzban és ezért is sikerült jobbat táncolnia, lehet hogy a stílusa volt a táncának nagyon más és frissítő, lehet hogy az előadásmódja volt jobb, lehet hogy a technikája volt jobb, lehet hogy mindkettő. Ezért van az, hogy minél több versenyző van egy kategóriában egy mezőnyben, annál nagyobb a dicsőség annak, aki nyer a végén, és annál nagyobb presztízse van az ő díjának. Ha valaki úgy nyer egy versenyt, hogy van két versenytársa, akkor ő nem tudott igazán megmérettetni, így hiába volt ő a legjobb a háromból, az ő első helyezése messze nem ér annyit minőségében, mint egy olyan első hely, amit húsz versenyző között szereztek meg. Tehát ez nem a zűri hibája, ez egyszerűen amiatt van, hogy nem indul elegendő versenyző egy versenyen, mert akik igazán jól táncolnak, azok nem akarnak részt venni az adott versenyen, akik meg nem biztosak abban, hogy nyerhetnek, már eleve nem is neveznek, nehogy kudarc érje őket. És ennek folyománya az, hogy van egy tucat verseny évente Magyarországon, de induló a kategóriákban alig akad. Így aki mer, az többnyire nyer is, viszont emiatt azt gondolhatja, hogy akkor egy nagyobb mezőnyben is nyertes lehet, és amikor szembesül vele, hogy nem, akkor fel van háborodva, hogy miért nem?! Hát az imént leírtak okán. Ez viszont azt vetíti előre, hogy a magyar hastáncosok egyáltalán nem olyan gyengék, csak esetleg kiugró tehetségek nem jutnak el a versenyzésig, vagy nem is akarnak már versenyezni.
Aztán persze ott van, az a probléma is ,amikor valaki nem a neki megfelelő kategóriába nevez, mert vagy túl alacsony kategóriába kerül, ahol toronymagasan nyer a többiek előtt, vagy magasabb kategóriába nevez, mint a saját tudásszintje, ami miatt meg a sor végén fog kullogni... Ezt a problémát véleményem szerint a selejtező és besoroló versenyfordulók oldanák meg.

Egyébként elárulom, hogy nekem az orosz és ukrán hastáncosok stílusa nem kedvencem. Daryát azért szerettem nagyon, mert amit tanított, az nagyon kiegyensúlyozott és kiforrott volt, őmaga nem is hozta azt a vadulást, amit korábban a YouTube-ról megismerhettünk sok ukrán és orosz táncos felvételén, Darya egyszerűen együtt él a zenével, nagyon érti a hastánc sava-borsát, pontos és precíz, nem kapkod. Ez egy harmónia, amit lehet rajta érezni, amikor ott áll előtted, és akkor is amikor táncol. Szeretni ettől még nem kell az ukránok és oroszok stílusát, és függetlenül attól, hogy az ő tanítványa nyerte meg a versenyt, nekem más volt a kedvencem a versenyzők között. Senkit nem kell agyonisteníteni, így Darya-t és Raqia-t sem. Egyszerűen látni kell azt, ami a külsőségek mögött van. A spirituszt, az őszinteséget, a kiegyensúlyozottságot, a tudást.

Aki pedig a balettot tartja csak művészetnek, az sajnálatos módon sosem ismerhetett meg fantasztikus hastáncosokat, és általuk a hastáncnak azt a minőségét, ami igenis magas szintű művészet. Szomorú, hogy még mindig és már megint itt tartunk, hogy ráerőszakoljuk erre a szegény hastáncra a balettot, függetlenül attól, hogy eredetileg a kettő olyan távol van egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől, és hogy mindig azzal vagyunk elfoglalva, hogy a balett hogyan tudna a korcs hastáncból fajtatiszta kékvért varázsolni... Rendben van, hogy a hastáncba balett elemeket tettek annak idején, hogy gazdagítsák, de nézzük már meg tükörfordításban is ezt a dolgot: szerintem a hastánc a leggyönyörűbb tánc lett a világon, amit valaha némi balettal megtámogattak. És igen, hadd legyek már elfogult ezen mostohán kezelt művészet felé! És lehet hogy nekünk kell ez a rengeteg balett mankónak, de amikor Raqia megmutatja, hogyan lehet az ember természetesen kecses és művészi balett nélkül is, akkor nekem az jut eszembe, hogy mit rágódunk mi annyit ezeken a balett alapokon? Semmi bajom a balettal, szeretem nézni is, tanulni is, ha csak egészen parányi ezrelékét is vagyok képes befogadni, tisztelem azt, aki balettozik, de nekem ő ne mondja azt a hastáncra, hogy az alacsonyabb rendű valami izé. Mert ez nem csak hogy nem igaz, de egyenesen gonosz kijelentés is. Mindenkinek megvan a maga hitvallása, nem kell a másikét fikázni, se lenyomni, csak elfogadni, hogy teljesen más dimenzió.





2016. november 8., kedd

Hobbi-hastánc és verseny-hastánc... Mi a különbség?

Nem rég vettem részt a Báti Anita Nitah által szervezett Yalla Yalla Nemzetközi Hastánc Fesztiválon, amelyen ezúttal Madam Raqia Hassan személyesen zsűrizte a versenyzőket és tartott kurzust a rengeteg érdeklődő hastáncosnak.
A fesztivál másik kiemelt sztárvendége Darya Mitskevich volt, akinek táncművészetétől egyöntetűen el volt ragadtatva a magyar közönség, nem véletlenül, hiszen ő egy másik szinten, egy másik dimenzióban táncolja a hastáncot, mint mi itthon.
Ráadásul Raqia mellett Darya is tartott intenzív kurzust a fesztivál keretein belül, ami rendkívül inspiráló volt számunkra. Részemről olyan volt nekem a kurzusa, mint egy feltámadás a poraimból, hiszen én már régóta stagnáltam a tánctanulásban várva arra, hogy egyszer majd a megfelelő embertől tanulhassak. És most rá kellett jönnöm, hogy Raqia és Darya is egy olyan hastáncot próbált megtanítani nekünk, magyaroknak, amit rég elfelejtettünk, vagy talán eddig nem is ismertük fel, nem léphettünk be ebbe a dimenzióba.
Raqia konkrétan úgy fogalmazott, amikor erről beszélgettem vele a workshopok után, hogy: "A magyar táncosok olyanok, mintha be lettek volna zárva egy szobába, ahonnan most engedték ki őket..."
És valóban ezt éreztem magam is. Igen, be voltam zárva ebbe a "magyaros" közegbe, és nem tudtam tanulni semmi újat, semmit ami igazán kinyitotta volna a tudatomat a hastánc-művészet rejtelmei terén. Kezdtem is teljesen elfordulni a nyugati irányzatok felé: más táncokat kezdtem nézegetni (tangót, kizombát, port de bras-t, kortárs táncokat, hip-hop-ot), mert egyszerűen nem volt olyan ember, akitől továbbtanulhattam volna azt az igazi etalon hastáncot, ami magában hordozza azt a hangulatvilágot, azt a kisugárzást, azt a életérzést, azt a teljesen másik dimenziót, amiért annak idején beleszerettem. Egyszerűen belefásultam abba, hogy itthon semmi másról nem szólt a hastánc, csak arról, hogy hogyan tudjuk egymást legyőzni szépségben, öltözékben, mutatványozásban; illetve hogy hogyan tudnánk megfelelni mindenféle agresszív divathullámoknak, amik könyörtelenül maguk alá temetik a hastáncversenyek kritériumrendszerét. Már nem öröm volt számomra a hastánc, hanem csak stressz: rettegés attól, hogy mi lesz, ha nem leszek elég jó a zsűrinek, a szakmabelieknek egy-egy fellépésen, és emiatt elásnak, mint ósdi, visszamaradott táncost. El is ment a kedvem a versenyzéstől, viszont a táncot magát imádtam és nem bírtam elengedni, így más táncokkal kezdtem foglalkozni a hastánc mellett/helyett.
De most már látom, hogy nem azért volt, mert én fúziós táncos vagyok, hanem mert nem tudtam hastáncossá lenni egy olyan közegben, ahol már nincsen hastánc hangulat, hastánc életérzés, hastánc tanulási lehetőség. Workshopok egész sorát tartották az utóbbi években magyar hastáncosok, és biztos vagyok benne, hogy jó kurzusaik voltak, igyekeztek jól megtanítani ezt a táncot az érdeklődőknek. De egyvalamit nem tudnak sajnos átadni: azt, amit Raqia és Darya adott. Ez valami szavakkal kifejezhetetlen dolog. Talán egy energia, vagy kisugárzás, vagy maga Egyiptom, maga a hastánc-birodalom dimenziója, amibe átlépni egy fantasztikus, újszerű, lángra lobbantó érzés. Biztos vagyok benne, hogy sokan értik, miről beszélek, mert szerintem mind ezt éreztük a workshopokon!

Ezek után gondolkoztam el azon, amit a versenyen láttam, amit a verseny után hallottam, és amit Raqia elmondott a vele készített interjú alkalmával. Az a hastánc, amit Raqia tanít, és amiről ő beszél, az nem hobbi-hastánc. Számára ez a fogalom nem létezik. Mint ahogy nem létezik számára az európai hastánc sem, vagy az amerikai hastánc sem. Az ő hitvallásában egyetlen hastánc van, és az Egyiptomé, semmilyen más arab országé, és ez a hastánc egy valódi művészet és életút.
Ez nem arról szól, hogy munka meg iskola mellett elszaladgálok táncikálni, aztán veszek egy szép rucit, kirittyentem magam, benevezek versenyekre, és sorra megnyerem mindet, és akkor én leszek a hastánckirálynő, aki nappal átlagos ember, de a másik életében ő a sztártáncos, akit imád a közönség.
Mi azt hisszük, hogy lehetünk egyszerre diplomás sikeres magyar üzletasszonyok, kiváló családanyák, szexi feleségek, és még mellékesen hastáncos sztárok is... És amikor ez nem valósul meg maradéktalanul, akkor össze vagyunk törve, és hibáztatjuk az egész világot, meg a zsűritagokat, hogy minket senki sem ért meg, pedig mi annyit készültünk erre, annyit küzdöttünk ezért, annyit beleraktunk, annyira akartuk! Igen ám, de ki mondta, hogy nekünk mindenben tökéletesnek kell lennünk? Ki mondta, hogy nekünk mindent meg kell valósítanunk a legmagasabb szinten az életünk során különben nem vagyunk szeretetre méltók? A fejünkben van a baj, a lelkünkben van súlyos teher, amit mindenáron cipelni akarunk, akkor is, amikor már rég le kellett volna tennünk. Nem arról van itt szó, hogy ne hastáncoljunk, hanem hogy nem történhet az életünkben minden a mi pillanatnyi akaratunk szerint. Olyanok vagyunk mint a kisgyerekek: akarnak egy játékot ma, ha nem kapják meg, akkor hisztiznek, sírnak, üvöltenek, de ha megkapják, akkor holnap már egy következő játékot követelnek maguknak. Nem vesszük észre, hogy egyre agresszívabbak vagyunk, minél inkább érvényesülni vágyunk és minél inkább valakik akarunk lenni az élet minden területén, így a hastáncban is. És amikor nem leszünk csúcson ünnepelt sztárok, akkor úgy érezzük, hogy semmit sem értünk el, hogy minden hiábavaló volt. Görcsösen gyűjtjük az önbecsülésünket fenntartó tárgyi bizonyítékokat: bezsebeljük az összes érmet, serleget, oklevelet mindenféle versenyekről, mintha csak ettől éreznénk magunkat elég jónak, de ezeknek a csecsebecséknek az értéke soha nem lesz egyenértékű azzal, amit például Raqia elért. Ugyanis nem a tárgy a lényeg, hanem a mögötte lévő élményünk, tapasztalatunk, tanulságaink. Azok tesznek minket sztárrá, nem a trófeák.

És akkor máris választ kapunk a kérdésre, hogy létezik-e hobbi-hastánc? Igen, létezik, de ezt össze sem lehet hasonlítani a hastánc művészetével. A kettőnek olyannyira nincs köze egymáshoz, hogy amikor találkozunk egy igazi hastánc művésszel, akkor döbbenünk rá, hogy mi sehol sem vagyunk ebben a műfajban, pedig már esetleg tizenéve ebben munkálkodunk. De sajnos nálunk a hastánc egy hobbi, nem az egész éltünk.
Ha az életünk lenne ez a tánc, akkor kint lennénk Egyiptomban, aztán járnánk a világ országait, és elvinnénk oda, meg idehaza is elhoznánk azt a varázslatot, amit csak ott tapasztalhatunk és tanulhatunk meg. Mi nem azzal kelünk fel, hogy akkor napi 8 órát hastáncolunk, aztán este megyünk fellépni. Nem is ismerjük ezt az életformát, nem látunk bele ebbe a világba. Amikor egy egyiptomi táncos azt mondja nekünk, hogy ő akkor is ott kell legyen a fellépésén, amikor éppen aznap tudta meg, hogy meghalt az anyukája, akkor mi ezzel nem tudunk mit kezdeni, mert mi ezt nem tennénk meg. Egyszerűen nem tudjuk felfogni, hogy ez mit jelent! Hogy mennyire kell ehhez fanatikusnak lenni, mennyire kell ehhez szeretni ezt a táncot, hogy erre képesek legyünk lelkileg. Nem, mi még a versenyen, a színpadról lejövet is sírunk és vádaskodunk, hogy ha nem kaptuk meg a max. pontokat.
És azok a sztárok, akiket imádunk, tulajdonképpen sosem indultak hastáncversenyeken. Ők nem azért világsztárok, mert megnyertek x versenyt. Ezért nem ismerik azt a fajta harciasságot és agressziót, amit mi a versenyeken keresztül teszünk a magunkévá. És itt vész el az a szeretet, amiről Raqia beszélt: hogy nem azt látja a táncosokon, hogy ők szeretik a hastáncot, hanem csak a harciasságot, a "mindenkit le akarok győzni, mert jobb vagyok!" indulatot látja bennük. Mi már ezt észre sem vesszük, mert már annyira régóta ebben nevelkedünk, hogy teljesen ráforrt az arcunkra ez az álarc, itthon ugyanis nem csak a hastáncban, minden téren küzdenünk kell a megaláztatás, mellőzöttség, kiselejtezés ellen. Mindenütt görcsösen megfelelni próbálunk: a családban, az iskolában, a munkahelyen, és ugyanez gyűrűzik be a hastáncunkba is, és felfal minket elevenen, mi pedig észre sem vesszük, hogy már nem vagyunk emberek, csak egymást tépő vadállatok.

A hastáncot mindenestül kell szeretni. Nem egy stílusát kell szeretni, nem a fizetős fellépéseket kell szeretni, nem a drága ruhákat kell szeretni, nem az ünnepeltetést kell benne szeretni, és nem is az oktatásából kiépíthető bizniszt kell szeretni, hanem mindent, ami vele jár. Azt is, ami nem tetszik, ami kellemetlen, ami fárasztó, ami kényelmetlen, mert amíg nem tudjuk "szőrőstül-bőrőstül" megélni és megszeretni ezt az életformát, addig ez mindig kizárólag egy hobbi lesz a számunkra. Tehát olyasvalami, amit csak a kellemes és örömteli részéért csinálunk. Abban a pillanatban, amint pedig már nem leljük benne örömünket, csalódottá és felháborodottá válunk, és elkezdünk követelőzni és vádaskodni. És ez sajnos a valódi táncművészetben nem állja meg a helyét.

Az igazi versenytáncos pedig arról ismerszik meg, hogy ő olyan természetességgel megy ki a színpadra egy versenyen is, mintha hazaérkezett volna a barátaihoz, családjához, akikkel most együtt sírhat, nevethet, bulizhat. Nem nézi a zsűri pontszámait, mert nem érdekli. Ha megkapja a trófeát, ha nyer, akkor hálás és örül, és a művészettel szemben végtelenül alázatosan elfogadja, hogy most őt választották legjobbnak, legszebbnek. De nem követelheti és nem várhatja el ezt a címet! Ez nem őérte van, hanem  a művészetért, amit űz. A díjazás a hastánc minőségének, színvonalának szól, nem pedig a versenyző egójának.

Ne hagyjuk, hogy ez az anyagias, sztárgyáros nyugati manipulátor-világ meghülyítsen minket. Kiöli belőlünk a szeretetet, nem csak egymás iránt, hanem saját magunk iránt is, hiszen minél inkább harcolunk mások ellen, annál inkább harcolunk saját boldogságunk ellen is. És ez nem a hastánc útja.
Akár hobbi-hastáncosok vagyunk, akár hivatásos verseny-táncosok, az első és legfontosabb önmagunk tisztelete, megbecsülése, és szeretete, valamint a közönségünk tisztelete és szeretete, beleértve a zsűrit is. Legyünk olyanok, mint a jó anyukák: szeressük a gyermekünket akkor is, ha ő éppen nem szeret minket. Szeressük a közönségünket, a zsűrit, a fellépési lehetőséget akkor is, amikor nem kapjuk meg az ő szeretetüket, rajongásukat. És táncoljunk tovább.

2016. augusztus 26., péntek

Véleményem a tánctechnika fejlesztésének fontosságáról

Mióta elkezdtem írni ezt a blogot, egyre többször került terítékre szakmabeliek között a Facebookon annak kérdése, hogy ki a jó és megfelelő hastánc oktató, és hogyan lehetne likvidálni a szakmából a hozzá nem értő, tánctudással nem rendelkezőket, vagy éppen szélhámosokat. Ez viszont egy nagyon kényes kérdés mind a mai napig, mivel nagyon nehéz hivatalosan definiálni azt a küszöbszintet, amitől már érdemes hastánc oktatónak számít valaki. Hiszen sokszor az oklevél sem sokat ér tapasztalat és felelősségtudat nélkül, máskor meg éppen a hivatalos képesítés hiányzik...

Főleg a tánctechnikai tudás hiányában teljesen rosszul oktató, illetve órákat adó személyekkel kapcsolatban lángol fel a gyűlölet, nem is első sorban a lelkiismeretes oktatók részéről, hanem a megaláztatást, mellőzöttséget, testi sérülést elszenvedett tanítványokból.

Tanítani nagyon nehéz. Aki tényleg tanár alkat, tényleg tehetsége van a tanításhoz, az ezt jól tudja. Csak azok gondolják könnyű pénzkereseti lehetőségnek és hobbinak ezt a hivatást, akik nincsenek tisztában azzal, hogy ez ténylegesen mennyi pénzzel, idővel, energiával, elkötelezettséggel, felelősséggel jár. 
Mégis mindig ugyanott kötünk ki minden vita alkalmával: hogy "a tánctechnikát nem jól tanító (pontosabban tánctechnikát nem tanító) emberek micsoda férgek! Mert hogy ők csak nyerészkednek a mit sem sejtő, ártatlan jelentkezőkön, tanítványokon, akik rosszabb esetben csak fél vagy egy év múlva kezdenek gyanakodni az oktató kompetenciájára."

De hát ki az, aki sosem hibázik? Valahol minden oktatónak el kell kezdenie, még a lelkiismeretesnek is, aki alázattal viseltetik szakmája iránt, és aki tanulni vágyik, hogy minél jobban taníthasson. Ez is olyan, mint minden hivatás, tevékenység, munka, művészet: el kell kezdeni gyakorolni, aztán lassanként belejön az ember. Párszor hibázik, de a lényeg, hogy hibáit észre vegye, tudatosítsa, és ezáltal tanuljon belőlük, többet ne kövesse el ugyanazt. Aki fejlődőképes, és fejlődni akar, annak idővel meg lehet bocsájtani a kezdeti botlásait. De tényleg csak akkor, ha tanul belőlük, és fejleszt, jobbá teszi önmagát és a többi embert is maga körül! Ha kijavítja a botlásait. Aki elzárkózik, ellenségesen támad, "beleharap a segítő kézbe is", az menthetetlen, és megértem, ha egy ilyen embert nem akarnak a szakmában látni azok, akik védelmezik a műfaj színvonalát.

Szerintem sokat segíthetne a kezdő oktatóknak, ha a sokat tapasztalt tanárok befogadnák őket maguk mellé segédoktatónak legalább fél évre vagy akár több időre is, hiszen így nem kellene kísérleti nyúllá válniuk a gyanútlan tanítványoknak, akik egy kezdő oktatót fognak ki. A kezdő oktató ugyanis mindent egyedül kénytelen elsajátítani a tanításhoz, ami majd csak tíz év távlatában fog igazán szépen beérni (ha tényleg tanulékony és lelkiismeretes emberről beszélünk).

Ráadásul minden oktató más, nemcsak személyiségében, hanem szakmai módszereiben is. Például azt is megfigyeltem, hogy ami az egyik hastánc iskolában működik, az a másikban már nem; amit az egyik oktató meg tud tenni lehetőségeiből adódóan, azt a másik nem; az egyik tanár így tanít, a másik úgy; az egyik tanárt egyesek gyűlölik a szigoráért, mások éppen azért imádják; az egyik tanár koreográfiákat tud készíteni, amiért sokan hozzá járnak, mások meg pont ezért nem akarnak hozzá járni...stb.
Minden zsák megtalálja a foltját, és az is érdekes, hogy ami öt évvel ezelőtt jó volt nekünk, azt most már lehet, hogy elévültnek érezzük, és keresünk helyette mást, aztán két év múlva megint változtatunk majd. Ez nem az oktatók hibája, ez természetes folyamat.

És akkor innen indulunk afelé a kérdés felé, hogy mennyire szigorúan kellene tanítani a hastánc technikát, illetve milyen ütemben kellene "adagolni" ezt a táncórákon: mi az amit a kezdőnek kell megtanulni, mi az, amit a középhaladóban érdemes csak elkezdeni, és mi az, ami már csak a haladókra tartozik?
Tapasztalatból tudom, hogy én hiába mondom el és mutatom meg százszor egy kezdőnek mindazt, amire pusztán egy alapállásból induló alapmozgásnál kellene figyelnie, nem fog tudni rá figyelni, mert tíz dologból kb. háromra tud koncentrálni egyszerre. Amikor már az a három reflexből megy, akkor képes a következő három dologra figyelni, és így tovább. Kizárólag a tanítvány türelmén és kitartásán múlik, hogy meddig hajlandó kínlódni a tanulással annak érdekében, hogy színpadra juthasson (már ha egyáltalán ez a célja).

Szóval, időnként túl szigorúan ítélkezünk a tánctanulók és táncosok felett. Hiszen ha valakik, akkor mi igazán jól tudjuk, mennyire hosszú IDŐ kell a technikák elsajátításához. Ez nem olyan, hogy: na most nekiállok, begyakorlom, mint egy robot, és már megy is! Lassan, nagyon lassan megy a tanulás nem csak a testi adottságaink, hanem a lelki állapotunk miatt is!
A tánctanuló sokáig nem lesz magabiztos a technikájában, miközben már elkezdi a színpadi rutint fejleszteni. Egy csoportban is vannak gyorsabban tanulók, ügyesebbek, magabiztosabbak, és vannak lassabban fejlődők, félénkebbek, de őket attól még egy csapattá, egy teljes egésszé kell összesimítani, hiszen ők összetartoznak, ismerik egymást, szeretik egymást, együtt járnak órára, együtt akarnak fellépni, nem külön-külön! Együtt tanulnak, közös a céljuk, egymásért vállalnak áldozatot és felelősséget a táncban, őket szétszakítani csak úgy nem lehet pusztán azzal az indokkal, hogy nem képesek totál egy ütemben fejlődni. Nyilván nem rakom össze a kezdőt a haladóval, de egy haladón belül is vannak ám különbségek a lányok között! Egyformán technikásak, jó előadók nem lesznek sosem, mert különböző egyéniségek mindannyian.
Itt emberekről beszélünk, akikkel nem lehet erőszakoskodni, hogy márpedig tökéletesen meg kell csinálniuk elvárt dolgokat, különben ott az ajtó. Ők nem ezért jönnek táncolni tanulni, hanem mert ez akkor és ott komoly lelki- és szellemi mérföldkő is számukra. Nem rendőrkutyák, amiket trenírozni kell gyakorlatok pontos végrehajtására.
Amikor elmennek versenyezni, ők fizetnek azért, hogy táncolhassanak, hogy aztán egy sor ember elbírálja őket, ítélkezzen felettük: a külsejük, a tudásuk, az alkalmasságuk felett. És ezt megszokni, egyáltalán bevállalni, elviselni méltósággal akkor is, amikor nehéz, mert végül pont a versenyen menstruál, beteg, rosszul van, meghalt valakije és össze van zuhanva, de mivel csoportban lép fel, nem mondhatja csak úgy vissza a szereplést, hiszen hónapokig erre készültek, akkor én nem hiszem, hogy pont az lesz a legfontosabb a számára, hogy mennyire precízen tudja kivitelezni az xy típusú forgást. Kimegy, és megpróbálja az abban a pillanatban tőle telhető legjobbat nyújtani. És gyermeknél meg ez fokozottan veszélyes, mert egy gyermeknek még nehezebb egyfolytában megfelelnie otthon, az iskolában, a korrepetáláson, és akkor még a hastánc órán is.
Időt kell adni az embereknek a fejlődésre. El kell követniük hibákat ahhoz, hogy megtanuljanak dolgokat. Ezt nem tudjuk megspórolni nekik, hiába szeretnénk. Hiába akarjuk, hogy tökéletes legyen a színpadon már az elejétől fogva, nem lesz az, mert egy élőlény, aki érez, akinek pillanatok alatt változhat a pulzusa, légzése, bélműködése, és ettől a közérzete is! Mi csak segíthetjük az úton minden erőnkkel, tapasztalatunkkal, bölcsességünkkel, próbálhatjuk óvni őt a veszélyektől, de hát mindentől megóvni nem lehet, és nincs is értelme, mert akkor nem tanulja meg a saját belső erejét használni.

Szóval egy dolog a technika, ami nagyon fontos, az egészségmegőrzés és testenergetika fenntartásában, a kivitelezés szépsége végett, de ne feledkezzünk meg arról, hogy mi, oktatók is voltunk egykor nagyon régen kezdők, bakizósak, ügyetlenek, technikátlanok, és végigbukdácsoltuk a sok évet, míg idáig eljutottunk. És nem vagyunk az út végén még most sem. Tanulunk és tanítunk, és a tanításból is tanulunk. Kötelességünk egymás lelkét is ápolni, ha már összehozott minket a sors ennek a hastáncnak nevezett csodának a sátra alá.


2016. augusztus 24., szerda

Hastánc és balett

Térjünk hát rá a másik témára, amiben már a hastánc kezdeti térhódítása óta viták lehetnek, de mostanában ezek is mintha egyre véresebbé válnának. Ez pedig a balett a hastáncban.

Tudnunk kell, hogy a hastánc hiába egy női létezéssel egyidős mozgásforma (hiszen mozdulatai nem csak a szülést elősegítő mozgásokból, valamint a termékenységi táncokból erednek, hanem az egész test energetizálását, mozgáskoordinációt és test feletti uralmat igen magas szintre fejlesztő mozdulattárral is rendelkezik), mégis mesterségesen kreált művészetként vonult be a köztudatba a 20. század eleje óta. Mindezt úgy vitték véghez neves és lelkiismeretes táncművészek, mesterek, koreográfusok, zeneszerzők, hogy az akkoriban szentírásnak vett klasszikus balett alapjait beleoltották az akkoriban éppen pórias formában tengődő hastáncba. Elkezdték gyarapítani, fantasztikus, univerzális műfajjá fejleszteni a hastáncot, és soha egyik táncműfajnál sem tapasztalt távlatokat nyitottak benne: szinte mindent elbírt a hastánc (jóga-, harcművészeti-, balett-, folklórtánc-, latin-, afro-, akrobatikus elemeket is), és ma nyugodtan kijelenthetjük, hogy a világ legsokrétűbb, legsokszínűbb táncműfaja a hastánc, melyet már nem csak nők, hanem férfiak is nagy sikerrel művelnek.

De... és ez nagyon fontos, mert nem szabad elfelejtenünk: a hastánc "a női szépség tánca" (ahogyan Wollner Márta Sába remekül megfogalmazta annak idején). Ez nem vonja maga után automatikusan a balett tánctudást, sem semmilyen idegen elemet, ami a nőies alapmozgásoknak nem sajátja.
Ne felejtsük el azt sem, hogy a balettot szintén mesterségesen kreálták, és szürreális dolgokat próbálnak megvalósítani benne (a mai napig feszegetik a test által még elbírható és kibírható mozdulatok és pózok határait), aminek semmi köze a testi épség és egészség megőrzéséhez! Vagyis aki komoly szinten balettozik, az nem lesz épebb és egészségesebb testileg sőt... Ugyanez igaz lehet minden táncműfajban, ha verseny szinten űzik. A hastánc sem kivétel.


El kell fogadnunk, hogy a test bizonyos értelemben az idők során amortizálódik, teljesen mindegy, hogy táncolunk, vagy sem. Bizonyos testi adottságokat fejleszt, megerősít, megszépít a hastánc, tehát fittebbé tehet, szinte csodát művel a testtel, hiszen nagyon nőiesíti, de ahhoz rendesen is kell csinálni. A technikai helyesség függ a koncentrálás, a figyelem (befelé, testünk energia gátjainak megtalálása, feloldása), az izmok megfelelő intenzitású használatának mértékétől is, ez mind meghatározza, hogy milyen lesz az eredmény, egyáltalán lesz-e eredmény évek múlva. És bizony évekig kell gyakorolni. Két hónap alatt senki ne várjon eredményt.

Visszatérve a balettra: a hastánc színpadi műfajjá kreálásakor a balettmesterek nyilvánvalóan nem egy az egyben gyömöszölték bele a balett technikákat a hastáncba. Nagyon nehéz folyamat lehetett ez, mert a hastánc sokszor teljesen más testtartást, lábtartást igényel ahhoz, hogy a mozdulatai sérülés nélkül, technikásan kivitelezhetőek legyenek. Tehát egy az egyben nem lehetett a balettot a hastáncba nyomni. Az orientál táncművészek az idők során maguk is alakították a technikát és így az egész műfajt; újítottak, változtattak, majd visszatértek elfeledett mozdulatokhoz, technikákhoz. A balett technikákat hastánchoz használhatóvá alakították, ami egyértelműen maga után vonta azt, hogy az, ami a hastáncban "balett alapokként" szerepel, nem egyenlő a balettben ténylegesen lefektetett és tanított balett alapokkal. 
Viszont akkor meg minek volt szükség a balettra a hastánchoz? Nem lehetett volna az egészet kihagyni úgy ahogy van, és csak hastáncolni? Nem. Egyrészt azért nem, mert a hastánc színpadi művészetté kreálása során ugye megjelent egy sor újszerű dolog: fátylazás, íziszezés, újfajta szabású, esésű tánckosztümök, egyre nyugatiasabb, transzcendens, modern zenék. Ezekhez szükség volt a balett stílusára és technikai megoldásaira. Továbbá a balettnek megvolt az az előnye, hogy a klasszikus színpadi tánc alapjait tisztán, áttekinthetően, precízen rendszerezte és képviselte, amikor a hastánc ezt még nem mondhatta el magáról. Így alapvető dolgok (pózok, kar- és lábtartások, vonulások, színpadi megjelenés és mozgás) csak a balett tanároktól voltak átvehetők. De ezeket mind alakították az orientális tánc mozgásvilágához, zenei világához, tehát orientalizálták őket. 
Nem is lehetett volna tisztán beoltani balettal a hastáncot, és valljuk be: nem is lett volna értelme. Hiszen ha valaki eljön a tánc órámra, mert hastáncot akar tanulni, akkor nem hiszem, hogy arra vágyik, hogy én fél évig balettórát tartsak neki azzal az indoklással, hogy ezzel kell kezdenie, ha hastáncos akar lenni. Valószínűleg inkább elmenne máshová, ahol HAStáncot tanulhat végre. Viszont ha azt mondom neki néhány hastánc mozgás megtanítása után, hogy kell egy kis klasszikus tánc alaptudás is, nézzük meg a karjaidat, lábaidat hogyan tartod, mozdítod, hogyan fest kívülről, milyen a testtartásod, hogyan kellene pózolnod, hogy szép legyél egy mozdulat végén..., akkor nem fogja úgy érezni, hogy őt átverték a hastánc címszó alatti balettórával. 
Sokan egyáltalán nem akarnak balettra menni, éppen azért jönnek hastáncra. Nem csinálhatunk a hastáncból balettot azért, mert a balettművészek szerint a balett a világ közepe, alfája és omegája, és anélkül tánc nem létezhet a Földön. Ők azt szeretik, mi meg ezt. Tartsunk ki a hastánc mellett, legyünk hűek az orientál műfajhoz. 
A balettban egy lábujjhegy természetes gyakorlat, amihez speciális cipőt használnak. Mi a hastánc órákon mezítláb, teli talpon nyomjuk. Nálunk alacsony féltalp, meg magas féltalp pozíciók vannak csak. A mi mostani modern kosztümjeinkben spárgázni is elég nehéz lenne. Lábemelés a hastáncban sose megy csípőmagasság fölé, szintén alapvetően a ruha miatt, de stilisztikailag sem ide illő. A szögletes formák, pozíciók a hastáncban rontják az összhatást. Lehetne még sorolni az alapvető különbségeket, de szerintem mindenki tudja, hogy miről van szó.
Szerintem nincs olyan orientál táncmester, aki tiszta balettot várna el egy hastáncostól egy versenyen. Hiszen akkor a hastánc lényege veszne el. Nagyon szép, ha valaki tudja a balett alapokat, ha van balettos múltja, ha mértékkel, ügyesen ötvözi a balettot a hastánccal. De ez nem kritérium, és ez nem is lehet az egyetlen út.

Félreértés ne essék, ez nem jelenti azt, hogy akinek rossz a testtartása, nem tud spiccelni, nem tudja megtartani az egyensúlyát forgás közben vagy féltalpon, az a "klasszikus hastáncos". Szó sincs róla. Aki nem tud színpadi táncalapokat, az nem táncos, nem is hastáncos még. Az maximum tanuló.

Másik nagyon vicces dolog ebben a hastáncban, ami napjainkig nem tisztult le, nem foglalták hivatalosan rendszerbe, és vita tárgya lehetne: a hastánc mozdulatok és pózok elnevezései. Hát ezen a témán mindig nevetek, ha eszembe jut, mert nagyon mókás, hogy mindenki úgy hívja a hastánc mozgásokat, ahogy neki tetszik, aztán találd ki, hogy mire gondolt... :D Ehhez képest a balett valóban pedáns műfaj. Vannak önjelölt tudósok is, akik azt hiszik, hogy csak azok az elnevezések jók, amit ők használnak, bár nem tudni, hogy azt ők találták ki, vagy ha nem, akkor honnan ered, milyen alapon tartják azt etalonnak? Egyszer ennek is érdemes volna szentelni egy szakmai találkozót, és lefektetni az alapjait annak, hogy közös elnevezései legyenek a mozdulatoknak legalább a magyarországi hastánc oktatásban. 



Az oktatók és a tanulók felelőssége

A hastáncosok körében egyre vadabb viták alakulnak ki a közösségi oldalakon arról, hogy ki hogyan tanítja az orientális táncokat Magyarországon, és hogy ezzel mennyi hasznot vagy kárt okoz.

Különösen fontos téma lett az utóbbi hónapokban a tánctechnika helyes elsajátításának kérdése: mikor, hol, kinél, hogyan tanulható vagy nem tanulható meg helyesen a hastánc? 

Mindannyian tudjuk, és egyet is értünk abban, hogy vannak inkompetens tánc-oktatók (nem csak a hastáncban, és nem csak Magyarországon!), és hogy emiatt egyre többen emelnek szót azok közül, akik az oktató felelőtlensége miatt szenvedtek el testi sérülést vagy deformitást (gondolok itt a különböző sérvekre, ízületi kopásokra, izomhúzódásokra, krónikus derékfájásra). Jelzem, ez nem csak a hastáncban történik meg, hanem más mozgásformákban is! Amikor elmentem aikido harcművészetet tanulni, az edző azzal kezdte, hogy aláíratott velem egy nyilatkozatot, miszerint saját felelősségemre veszek részt az edzéseken, és ha sérülést szenvedek, annak felelőssége engem terhel, nem az oktatót. Ezt a papírt egyébként más harcművészeti iskolákban is aláíratják az emberrel, pontosan azért, mert nem tudhatja az oktató (és nem is tisztje tudni), hogy nekem milyen testi adottságaim vannak vagy nincsenek egy ilyen harcművészet elsajátítására. (Például lehet, hogy valaki elmegy egy gerinc sérvvel harcművészetet tanulni, mert vagy még nem diagnosztizálták nála és nem tud róla, csak fáj a dereka, vagy korábban már műtötték, és úgy gondolja, rendben lesz...) Felnőtt emberként, saját felelősségemre megyek el ilyesmit tanulni, ha ott nem tartom be az edző utasításait maradéktalanul, és megsérülök, akkor semmi jogom nincs rátolni a felelősséget az oktatóra. 
Ettől függetlenül azonban az oktatónak akkor is felelőssége van! Neki úgy kell megtartania az óráit, hogy a résztvevők lehetőleg ne dőljenek ki a sorból, illetve elégedettek legyenek az oktatás minőségével. Egy oktatóra nem vet jó fényt, ha többen is azért távoznak a tanfolyamáról, mert sérülést szenvedtek (izom becsípődés, izomhúzódás, sérv). Erre neki oda kell figyelnie, mindig jeleznie kell a nehéz, veszélyes gyakorlatoknál, folyamatosan és ismétlődően instruálnia kell a résztvevőket, nem szabad megengednie, hogy bemelegítésről elkésve, majd óravégi nyújtásról ellógva járjanak a tanítványok a tanfolyamára. De azt megakadályozni, hogy egy tanítvány figyelmetlenségből, tiszteletlenségből, hanyagságból megsérüljön az órán, nem lehet, így ez nem az oktató hibája.
A problémát, a sorozatos vitákat, szomorú esetekről írt egyre több posztot az okozza, hogy ezek a sérülések, deformitások, nem egy táncóra alatt alakulnak ki, hanem évek alatt. Szóval vannak, akik gyanútlanul járnak egy oktatóhoz éveken át abban a hitben, hogy amit és ahogy ő tanít nekik, az biztosan szép és jó, aztán évek múlva egyszer csak beköszön egy sérülés. Lehet, nem is az órán, hanem otthon, munkahelyen, vagy az utcán, teljesen más szituációban. Hogy ennek mennyi köze van a tánchoz, az oktató által tanítottakhoz, már nagyon nehezen visszafejthető. Hiszen nem csak a tánc órákon sérülhetünk meg, hanem otthon is, az utcán is, a munkahelyünkön is. Ennek felelősségét nem tolhatjuk a táncoktatóra. Egyszerűen ilyen a Sors. 

Szerintem minden embernek szüksége lenne például arra, hogy alapvető módszereket tanuljon ahhoz, hogyan előzhet meg egy banális módon keletkező sérülést a hétköznapokban (például: milyen lábbelit ne hordjunk, ha nem akarjuk kitörni a bokánkat; húsz kiló feletti tárgyakat hogyan kellene helyesen emelnünk, illetve egyedül mit ne emeljünk, ha nem akarunk sérvet kapni; hogyan kellene ülnünk, állnunk, járnunk, hogy ne alakuljanak ki testi deformitások?). 
Sajnos nagyon sok ember már eleve onnan indul, amikor elkezd tánc tanfolyamra járni, hogy rossz a testtartása, már derékfájással küzd, már meg vannak kopva a csigolyái, már lúdtalpas, már megnyúltak az ínszalagok a bokájában, ezért sokszor kibicsaklik a bokája, már orvosilag diagnosztizált gerincferdülése van, már krónikus bélbetegsége van, amitől állandóan puffad, és bármikor bélcsavarodást kaphat... stb. 
Ezekkel egy oktató mit tud kezdeni? Hát nyilván azzal indít (jobb esetben!), hogy a jelentkező csak nézze meg az első táncórát, aztán gondolja át, hogy: tényleg erre vágyott-e, ezt akarja-e csinálni, illetve, hogy fizikálisan bírni fogja-e ezt? Az életkort könnyen meg tudja állapítani, és ez alapján tanfolyamot ajánlani az illetőnek. Árulkodó jel egy oktatóról, ha túl nagy korkülönbség van a csoportjában résztvevők között (pl. gyerekek a huszonévesekkel és idősekkel összerakva). El kell beszélgetni arról, hogy a jelentkező hogyan jutott arra az ötletre, hogy hastáncolni szeretne, hátha kiderül a beszélgetés során, hogy van valamilyen betegsége, korábbi sérülése. Ha nem jelzi, nem beszél róla, akkor sajnos az oktató semmit nem tehet annak érdekében, hogy a kezdő tánctanuló testi épségére fokozottan vigyázhasson. Ez a tanuló egyéni felelőssége marad. Az oktató jó esetben majd szól, hogy ezt a gyakorlatot ilyen és ilyen sérülést követően csak óvatosan vagy egyáltalán ne végezze, de hogy a tanuló végül mit fog csinálni, az az ő magánügye.

A fentebb leírtak természetesen csak a 18. életévüket betöltött felnőtteknél jogerősek. 
Gyerekek oktatása teljesen más felelősségi kört jelent, teljesen másképp kell hozzáállni.
Felnőttek viszont már nem szeretik, ha gyerekként kezelik őket, nem is hagyják, többnyire mennek a saját fejük után, így az ő esetükben nem tudunk úgy nevelni a tánc órákon, ahogyan a gyerekeknél még megtehetjük. (Most már érthető, miért kezdenek számos mozgásformát gyerekkorban oktatni... :D)

Összegezve: egyre többen tapasztaljuk azt a problémát, hogy sok az ostoba és felelőtlen oktató a hastáncban, és jó volna törekvéseket tenni annak érdekében, hogy a hastánc egy elismert, színvonalas táncművészetként legyen számon tartva Magyarországon, és hogy ellenőrizzék le a táncot oktató művészek alkalmasságát, elméleti és gyakorlati tudását, kompetenciáit. 
Ennek egyik módja lehet a megfelelő szakmai végzettség igazolása, hiszen vannak olyan oktató-képzések is, melyeket nem hastánc tanárok szerveznek, hanem egy hivatalos intézmény, akár egyetem, ahol egészségügyet, élettant, pszichológiát, edzéselméletet és gyakorlatot, anatómiát, gimnasztikát tanítanak, és ezekből szigorú osztályozó vizsgát rendeznek. Nem mondom, hogy csak a papír számít, hiszen, ha valaki tényleg nagyon tud, nagyon lelkiismeretes, bölcs és sok referenciája van (számos profi táncost kinevelt és sok elégedett tanítványa van), akkor valószínű, hogy tudja, mit csinál. De a bizonyítvány, ha komoly szintű, akkor igenis számít. Fontos szempont lehet egy kezdőnek, aki tanárt keres, és nem tudja, kihez érdemes menni, kiben bízhat meg. 
Igen, vegyük a fáradtságot, és nézzünk utána az oktatóknak, amikor keresgélünk! Járjunk utána az oktató referenciáinak, nézzük meg a weboldalát (van-e neki egyáltalán??), olvassuk el ott, hogy mennyire ért ahhoz, amit csinál, mikor kezdett táncolni, mikor kezdett tanítani (ha a kettő között nem telt el legalább öt év, akkor már gyanús!), van-e oktatói/ tanári/ pedagógusi végzettsége, versenyzett-e valaha, tanult-e más mozgásformákat is, mennyire van kapcsolatban más szakmabeliekkel, mennyire vállal részt a hastánc magyarországi képviseletében (fesztivál szervezés, versenyszervezés, szakmai találkozókon való részvétel, blogolás, fellépések, ingyenes tanácsok, próbaórák)...stb. Ne fogadjuk már el feltétel nélkül a internetes reklámokat, vagy barátunk, barátnőnk, ismerősünk ajánlatát, vagy egy szórólapos hirdetést! Nyomozzunk! Mégis csak a mi vágyainkról, álmainkról, testünk épségéről és egészségünkről van szó! Tegyünk érte már a kezdetektől, mert utólag hiába mutogatunk ujjal a többiekre.

Szerencsére tudom, hogy azért itthon is számos jó és lelkiismeretes tanár van a hastánc területén. Ne vitatkozzunk, és ne panaszkodjunk a rosszakra, hanem kutassuk fel a jókat, és tanuljunk tőlük már a kezdetektől.

2016. június 19., vasárnap

Az etalon hastáncosnő I. rész

Először is tisztázzuk az "etalon" kifejezés jelentését. Az etalon szinonimái: hiteles, állandó mintapéldány, példakép. Ha jobban belegondolunk, nem is biztos, hogy létezik élő ember, aki ennek meg tudna felelni, de azért tegyünk egy próbát a hastáncosnők esetében. (Most tekintsünk el a hastáncos férfiaktól, őket majd külön, egy másik alkalommal nézzük meg...)

Már megbeszéltük a nőideál napjainkban jelentkező problémáját, de említést tettem már a régi korok nőideáljainak szörnyűségeiről is. Az elménkben élő, megörökölt ősszavak jelentéstartalma is totálisan eldeformálódott az idők során, így maga az "ideál" szó sem azt jelenti már a civilizált társadalmakban, amit kellene. 

A mai kor transzcendens (A szó a latin transcendo=átlépek igéből származik, és olyan lehetséges valóságra utal, amelynek megismeréséhez az embernek át kell lépnie köznapi értelemben vett határait./Wikipédia/) tanítása szerint, az ősszavainkat, ősfogalmainkat már csak egyetlen módon érthetjük meg: ha saját belső, legmélyebb lelki központunkból merítjük jelentésüket. Vagyis saját legmélyebb egyéni igazságunkból. Nincs ugyanis olyan kabát, amit mindenkire rá lehet húzni (illetve ráhúzhatjuk mindenkire, csak akkor tízből kilenc emberen sehogy nem fog kinézni). 
Csak az lehet a miénk, amit lelkileg és szellemileg magunkévá tettünk. Semmi, ami rajtunk kívül áll, nem képezheti igazi valónkat, és ezt sokszor fájdalmas tapasztalatokon keresztül tanuljuk meg ebben a materiális, birtoklásközpontú civilizációban.

Induljunk el hát akkor innen a hastáncosnő ideálja felé. Ehhez végig kellene haladnunk persze a világ történelmén, melynek kezdeti időszaka körülbelül egy az egyben hiányzik a tudástárunkból, úgy hogy előrebocsátom, hogy iszonyú nehéz dolgunk lesz. Nincs ugyanis kezdete az emberek korának, csak találgatások, meg elméletek vannak arról, hogy hogyan és honnan kerültünk ide, mai állapotunkba. jelenleg annyit tehetünk, hogy megnézzük a történelem során készült szobrokat és festményeket, melyekből következtetni tudunk arra, hogy milyenek voltak a nők és férfiak a különféle korokban, kultúrákban és földrészeken (de legalábbis, hogy mi volt az ideális nő és férfi megjelenés), és így sok apró kirakósdarabkából kirajzolódik végül egy női ideálkép és egy férfi ideálkép. Ami persze azért a kordivatoknak erőteljesen ki volt és van téve.

Nézzük akkor ezt a nőideált mint testi megjelenést. Mindig fontos, hogy nőideálból kétféle létezik: az egyik a leány (pl. szűz) ideálképe, míg a másik az anya ideálképe. A kettő nagyon más! Korunkban össze akarjuk mosni a kettőt, és úgymond "szűzanyák" akarunk lenni (egy szűz küllemével akarunk gyerekeket vállalni egész életünkön át), de ez teljesen abszurd törekvés már a két őskarakter szimbolikus egymással szemben állása miatt is. 
Tehát valaki vagy anyatípus (Hold és Neptun), vagy szűztípus (Vénusz és Merkúr). Ez attól is függ, melyik életkorban van éppen, hiszen tizenévesen természetes dolog szűzlánynak lenni, és úgy is kinézni, míg negyven évesen már majd minden nő anyaként éli az életét, és hiábavalóan próbál úgy kinézni és viselkedni, mint egy csitri. 
Az anyaságon még át nem esett női testkép általában mindig törékenyebb, karcsúbb, gyerekesebb, erőtlenebb, zsenge testalkatot mutat. Ebben nyilván vannak eltérések egyénenként, de önmagához képest is mindenki fiatalon még másképpen néz ki, mint anyasága után. És ez egyáltalán nem feltétlenül rossz irányba változik! 
Nézzük csak meg: a nők szülés után még fizikálisan fejlődnek! Képesek testmagasságban is fejlődni a szülés következtében, ám csontozatukban, ízületeikben, izomzatukban mindenképpen jelentősen megerősödnek. Ezt nem tekinthetjük visszalépésnek korábbi önmagunkhoz képest, hiszen testünk egy új, még jobb minőségű állapotába fejlődik. Szellemi és pszichés teljesítőképességünkről már nem is beszélve! Azért amit egy anya képes kiállni, az  - valljuk be - nem emberi, és ezt sem a férfiak, sem a gyerekek nem tudják felfogni (ha csak egyszer nem kerülnek ilyen életszerepbe).
Tehát az anya testideálja már egy jóval erősebb, magasabb, robusztusabb, termetesebb, de emellett megfelelően puha (zsírpárnáknak köszönhetően), védelmet és biztonságérzetet nyújtani képes testalkat és megjelenés lesz.

Vegyük át ezen két karakter belső tulajdonságait is.
A leány, a fiatal szingli nő sajátságai: naiv, szégyellős, kicsit még gyerekes, barátkozós, érzékeny, sértődékeny, könnyed, hirtelen változó lángoló, de felületesebb érzelmekkel, melyeket sokszor őmaga sem tud beazonosítani. Sokmindent nem tud még az életről, nem élte át a szülés misztériumát, nem beavatott a nagy titokba, saját nőiségét még tanulja, kevés a tapasztalata. Persze ettől annyira cuki, ezért szeretik őt az emberek.
Az anya, az érett nő sajátságai: lelki erő, okosság, ügyesség, megbízhatóság, gyengédség, felelősségtudat, mély érzelmek, gondoskodás, védelem, intuíció, emberismeret, dörzsöltség, bizalmatlanság, mások segítése, támogatása, sok tapasztalat az életről, a szerelem ezer arcáról, a szülésről és születésről, egy emberi lény életének végigkíséréséről, a transzcendens világról, megmagyarázhatatlan jelenségekről. 
Egy nő persze gyermekáldás nélkül is válhat érett nővé, papnővé, szert tehet a fentebb felsorolt tulajdonságokra akkor is, ha mások gyermekeit neveli vagy gondozza, de alapvetően a szimbólum ugyanaz az anyánál és a papnőnél is.

Máris két teljesen különböző női ideálképünk van, pedig még nem is tértünk rá a hastánc divatideáljaira. Ezen két szimbólum alapján viszont már jobban fogjuk érteni, miért is vannak akkora testideál különbségek a hastáncban az egyes kultúrákban.

A hastánc egy Egyiptomban létrehozott, mesterien megkreált táncművészeti forma. Abban a kultúrában, ahol született, az anyaságnak, az anyaságra való alkalmasságnak nagyon erőteljes kultusza van. Mi tehát az ottani nőideál? Hát természetesen az anya ideálja: nagy termet, erős fizikum, nagy mellek, hatalmas csípő, vaskos combok, nőies arc, klasszikusan hosszú haj, nőies kezek és lábfejek. Mindehhez társul a hihetetlen tehetség, művészi érzék, mély érzelmek, tapasztalatok kifejezése, nagyon érzéki, transzcendens, szétáradó kellemes kisugárzás, gondoskodó szeretet, mellyel az egész világot képes átölelni...
Innen indul az egyiptomi hastáncosnő ideálképe. Ez azért olyan szempontból érdekes, hogy egy rendezvényen általában nem egy anyaságot megélt hastáncosnőre szoktak számítani, mégis az ideál annyira ősi, és annyira benne él az emberekben, hogy még a férfiak is szinte ösztönösen keresik azokat a nőket, akik alkatukból fakadóan alkalmasabbak a szülésre, vagyis az anyává válásra. Ez a kultusz annyira mélyről jön, hogy senkiben nem kérdőjeleződik meg; mindenki azonnal észreveszi ha egy nőnek jók az arányai, megfelelő a termete. Ez egyben lehetne akár az etalon is, de hát tudjuk, hogy azóta Egyiptomon is sok divathullám átvándorolt már; sok hastánc királynőt megkoronáztak már ott, akik közül egyáltalán nem mind hozták ezt az etalon imidzset. Egy kicsit oda is betört a Nyugat divatja, amely már jó ideje isteníti a gyerekalkatú, úgymond éretlen, olykor már fiús kislány ideált (mind alkatilag, mind viselkedésben). Persze, azért Egyiptomban ott még nem tartanak, ahol Amerika, de már látjuk, hogyan terjed a fiatal lányka-szindróma a férfiak szexuális vágyai terén. Hogy ez mennyire beteges elfajulásokba tud torkollani, arról szerintem nem kell említést tennem, főleg nem itt, mert totál nem tartozik ehhez a témához. A hastánc mind a mai napig alapvetően az érett nőiességet képviseli és sugározza, nem az először menstruáló lánygyermek lelkivilágát.

Miért kerülünk akkor mégis konfliktusba önmagunkkal mi, hastáncosok? Miért látom azt, hogy híres táncosok, akik átlépnek egy életkort, és megerősödnek, megvaskosodnak testalkatilag, olyan nőiesebbek, anyaszerűbbek lesznek, elkezdenek görcsösen visszafogyózni, fotóikat egyre durvábban "retusáltatni", hogy megfelelhessenek saját és mások ideálképi elvárásainak? Miért olyan nehéz elfogadnunk hastáncosnőként azt, hogy anyák, papnők, a nagy titkok és misztikum tudói lettünk? Ha ez fizikálisan is meglátszik rajtunk, az miért baj? A lélek és a szellem fejlődési szintjei fizikálisan is megmutatkoznak, ezellen senki sem tehet semmit, hiszen sokan már eleve olyan küllemi tulajdonságokkal születünk, melyek szellemi és lelki adottságaink testi leképeződései.
Állítom, hogy nem magunk mérjük saját testképünkre ezt a csapást, hanem a külvilág hamis ideáljainak sulykolása. Persze, hogy számít az elhízottság, hiszen ennek egészségügyi jelentősége is van, nem csak esztétikai. De ki határozza meg, hogy egy egyedi alkatú ember mikor ér elhízott állapotba? Hol van az a mérce, ami ezt megmutatja? Van, aki elhízva is egészséges és hosszú életet él meg nőként, és van aki mindössze tíz kilónyi túlsúllyal (aminek egy része megkötött víz!) már meg van semmisülve lelkileg, és sorra jönnek a betegségei... Nem csak attól függ az elhízás kérdése, hogy milyen életmódot folytatunk mellette, és hogy milyen ételeket eszünk, hanem az is, hogy milyen lelkiállapotban vagyunk az elhízásunk során! Ez olyannyira meghatározó, hogy súlyos betegségek kivédése múlhat rajta! Tehát akkor miért érezzük magunkat mindig rosszul, miért harcolunk mindig magunk ellen, saját természetességünk ellen, miért kényszerítünk ki magunkból mindig egy hamis ideálképet, ami nem mi vagyunk?

Egy hastáncos (attól függően, hogy mikor kezdett el táncolni tanulni) maga is végigjárja a női ideál szimbólumok karaktereit tánca során. Nyilván lesz egy gyermeki korszaka, egy fiatal belevaló csajszi korszaka, egy hercegnő korszaka, majd egy királynő korszaka, majd megy az anyaság, a misztikus papnő korszaka felé. Mindent végig fog járni (legalább is ez a legeslegjobb táncos életút, ha minden tudás és érzelmi állapot, tapasztalat birtokába kerül).

Nálunk jelenleg kezd elfajulni a barbi baba testalkatú hastáncos őrület, ami elég kártékony a nők saját testideál képének meghatározására. Nyilván vannak, akik meg a másik végletet képviselik, ahol meg már a túl sok zsírlerakódás és/vagy a hajlékonyság hiánya miatt nem látszódnak a hastáncmozdulatok.
Az etalon azt is jelenti, hogy hiteles: vagyis nem lehetünk hamisak sem kifelé mutatott képünk tekintetében, sem a magunkkal és másokkal szembeni elvárásaink terén. 
Egész életünkben a mértéket és az egyensúlyt tanuljuk (Mérleg és Bika analógia!), valamint az önelfogadást, saját testünk és lelkünk feltétel nélküli szeretetét (Nyilas és Halak analógia). Szinte nincs olyan hastáncos a világon, akiben ne lenne valamennyi ezen analógiák közül, így mindannyiunknak közös a feladatunk. 
Az etalon tanít meg minket arra, hogy milyennek kell lennünk: nem karcsúbb derekúnak vagy dúsabb hajúnak, hosszabb lábúnak vagy kisebb kezűnek, hanem önmagunk szeretettől harmonikus, kiegyensúlyozott  középpontjának.

A következő részben tételesen végigvesszük az egyes hastánc stílusokhoz tartozó éppen divatban lévő test-és karakterideálokat, és meg fogjuk nézni azt is, hogy miért ezek lettek ideálisak az egyes műfajok terén az idők során.

2016. május 9., hétfő

Miért lesz valakiből hastáncosnő?

Amikor valaki hivatásos hastáncos lesz, az valamilyen okból történik. Annak a nőnek valamiért szüksége van a hastáncra, van valami, amit az életében éppen akkor semmi máson keresztül nem tud megélni. 
Ha valaki például szerelemből korán férjhez megy, gyerekeket szül, családtagjai körülötte élnek és egymást segítik, nem valószínű, hogy hivatásos hastáncossá válik, ha csak az élethelyzete gyökeres változást nem vesz. Számtalan oka lehet annak, hogy egy fiatal vagy akár idősebb nő hastáncolni kezd verseny szinten, hivatásszerűen, de ezen okok mindig visszavezethetők a magányra, a függetlenségre, a korai önállóságra, vagy a szülői mintára (pl. már az anya is alőadóművész). Egy olyan nő, akinek biztos családi háttere van, már abba is született bele, van szerető házastársa, gyermeke, szüleivel jó viszonyt ápol, esetleg közel is laknak egymáshoz, biztos egzisztenciával rendelkezik, az nem tud és nem is biztos hogy akar olyan életet élni, amit a hastánchoz kell. 

Ugyanis mi kell a hivatásszerű hastánchoz? Függetlenség, rendkívüli rugalmasság, alkalmazkodó képesség, odaadás, folyamatos tanulás, gyakorlás, önfejlesztés a táncteremben önállóan és kurzusokon is, a külső folyamatos karban tartása minden eszközzel, és első sorban a felsoroltakra való késztetés, igény.

Mi, nők két dolgot biztosan meg akarunk élni az életünk során: hogy szeressenek minket, és hogy legalább egyszer anyák lehessünk. Ez azonban legtöbbször nem is tudatos, sokkal inkább ösztönös törekvés részünkről. Így aztán a legtöbb nőben tudatosan nem is fogalmazódik meg semmilyen cél, amikor elkezd hastáncot tanulni. Lehet hogy éppen szakított a párjával, és belefut a hastáncba, aztán rájön, hogy ebben igazán jól érzi magát, van hozzá tehetsége.

Két nagy hulláma van a hastánc tanulás megkezdésének a nők életében: az egyik a fiatalkori (14 és 28 éves kor közötti), amikor még nincs sem komoly párkapcsolat, sem gyermek, és a hastáncolás akár ezen célok elérésében is segíti a nőt; a másik az érettkori (kb. 28 és 40 éves kor közötti), amikor a nő a gyermeknevelésnél és a feleségszerepnél többre vágyik, esetleg elvált a férjétől, a gyermek már iskolás korú lett, emiatt a nő hiányt érez nőiességének megélésében, tehát alkotni szeretne még valamit, vagy fiatalnak, szépnek és vonzónak szeretné érezni magát újra.
Azért lényeges, hogy ki melyik korszakában kezd el hastáncolni, mert teljesen más az indíttatás, és ilyen formán más a cél is. Érdemes ezt tudatosítani magunkban, mert sokkal könnyebb lesz utána a hastáncon belül is abba az irányba menni és azokat a dolgokat elérni, amelyek tényleg előrébb visznek, boldoggá tesznek minket.

Ha belegondolunk, hogy már jó harminc éve tendencia lett, hogy a házastársak elválnak, az anyák egyedül nevelik fel gyermeküket, a szülőktől jó messzire költöznek a gyerekek, az emberek már nem akarnak megházasodni, a nők úgy érzik, férfiasan kell helyt állniuk az életben, mert a világ erre kényszeríti őket, akkor körvonalazódik előttünk, hogy miért kerülünk olyan sokan a hastáncba szingliként, elváltként, félárvaként, lelkileg kiégve...

Nehéz sorsú nők tánca a hastánc. Nézzük csak meg az első egyiptomi hastánc ikonok életét! Honnan jöttek ők, milyen körülmények közül? Legtöbbjüknek szétesett a családja, nem volt apja, anyjuk egyedül nevelte őket, küszködtek, nélkülöztek, utcára kerültek. És onnan karolták fel őket, majd váltak sztárokká.

Egy nőnek a nőiségét elnyomni ugyanúgy betegségekhez (nem csak pszichés, hanem fizikális betegségekhez is!) vezet, mint egy férfinak a férfiasságát.
Hol kerülnek akkor a nemi a szerepek a megfelelő helyükre, ha sem otthon, sem a munkahelyen nincsenek ott? Hát természetesen a hastáncban. A fellépések alkalmával a nők nőiességüket élik és mutatják meg, a férfiak pedig ebben gyönyörködhetnek. Itt egyenlítődik ki az, ami a hétköznapi életben el van nyomva mindkét oldalon.

Nekem az a tapasztalatom, hogy nem a tökéletesen ideális, meseszerű családi körülmények közé született és abban felnőtt, valamint azóta is abban élő nők kötnek ki a hastánc órákon. És ez egy fontos üzenet az oktatóknak. Hiszen ha megismerjük a hastánc tanárunkat, megtudhatjuk, hogy az ő sorseseményei nagyon gyakran a mieinkkel egyeznek, de legalább is nagyon hasonlóak! Miért van ez? Mert a legtöbben igenis meg szeretnénk oldani az életünket, megélni a vágyainkat, és elérni a céljainkat, meg persze egészségben és boldogságban megöregedni, és mindezek közepette mindig azokkal az emberekkel kerülünk kapcsolatba, akik ugyanezen dolgokat elérték vagy elérni vágynak, és akik ugyanazon energiaszinten rezegnek, amelyen mi is.
Tudattalanul is keressük azokat az embereket, akik szintén hasonló élethelyzetből, hasonló sorsfeladatokkal indultak, és esetleg ők már a számunkra tetszetős megoldást is megtalálták. (Nagyon fontos itt a "számunkra tetszetős" megjegyzés, hiszen a szüleinktől is örököljük a megoldáshoz szükséges mintát és kulcsokat, csak az nem biztos, hogy tetszik nekünk. Ilyenkor keresünk más alternatívákat.)
A megoldás nem feltétlenül maga a hastánc. A hastánc lehet, hogy csak a megoldáshoz vezető út. Hiszen általa ismerünk meg olyan embereket, és emberi sorsokat, melyek a miénkkel rokonok. Az ő tudásuk és tapasztalataik által tudjuk mi is előre tervezni és építeni a magunk boldogulását is. Ez segítséget nyújt számunkra, nem magát a megoldást, csak a megoldáshoz való kulcsokat. Megoldani végül mindenki maga fogja a sorsát a saját tetteivel, de ahhoz az utat ki kell választani. Ezt tesszük legtöbbször a hastánc által.

Amikor egy lány nem születik ideális családi és társadalmi körülmények közé, még inkább áhítja, kívánja és elérni vágyja azt az állapotot, ami a szüleinek nem adatott meg. Lehet egész életében egyfajta cél, hogy a jellemében és testiségében a nőiességét, az emberi kapcsolataiban pedig a harmóniát megvalósítsa. Az, hogy ehhez megkapja a kellő tehetséget is, már szinte bizonyos, hiszen a körülmények, melyekbe beleszületett, elvezetik a céljához.
Aki viszont ideális körülmények közé születik, annak nem kell tennie ezen körülményekért már semmit, hiszen adottak számára. Élete ezen területén tehát nem lesz olyan tevékeny. Akik viszont tevékenyek lesznek a nőiségért folytatott munkálkodás és a harmonikus életvitel megteremtésében, azok másokra is nagy hatást gyakorolhatnak, megtaníthatnak valamit, amit ők a nehéz élethelyzetükből adódóan tudnak.

Ezért gondolom azt, hogy nincs miért szégyenkeznünk a saját tökéletlen, nem éppen ideálisra sikerült életkörülményeink miatt. Nekünk nem az a dolgunk, hogy a sablon meseszerű, szirupos tökéletességre trenírozzuk a gyerekeinket, aminek görcsös megvalósítani akarása alatt majd ők is összeroppannak, hanem arra, hogy igenis, a rosszabb, elszomorító élethelyzetekből is szépet, jót lehet kihozni lelkesedéssel, segítőkészséggel, szeretettel, tettrekészséggel és odaadó gyakorlással. Igenis, nem kell megfelelnünk semmilyen ideálnak ahhoz, hogy sikeresek és boldogok lehessünk. És nem kell kivétel nélkül mindenkinek szeretnie minket ahhoz, hogy elégedettek legyünk magunkkal.
Nem kell ideális családi körülmények közé születnünk, nem kell tökéletes szülőkkel felnőnünk, és nem kell etalonszerű harmonikus párkapcsolat, házasság, és gyerek ahhoz, hogy a mi életünk példaértékű legyen. 
Nem azzal tanítunk, hogy sablonokat próbálunk megvalósítani, hanem azzal, hogy a saját, megismételhetetlen, egyedi világunkat éljük és adjuk tovább a következőknek. És ha úgy érezzük, hogy ebben a hastánc segít minket, akkor hastáncoljunk függetlenül attól, hogy ki mit szól hozzá!

2016. április 25., hétfő

Férfiak és (hastáncos)nők I. rész

Hogyan viszonyulnak a férfiak a hastánchoz? Mit szólnak hozzá, ha a barátnőjük/feleségük hastánc órákra kezd járni, majd fellép gála esteken, versenyeken?

Tapasztalataim szerint a férfiak igen különböző módon viszonyulnak a hastánchoz. Három nagy szegmensre mégis beosztható a hastáncoló nőjükhöz való viszonyulásuk: 
1. Vannak azok a férfiak, akik nem szeretik, ha párjuk hastáncolással múlatja az időt, mert haszontalan, illetlen és ostoba dolognak tartják. 
2. Aztán vannak azok a férfiak, akik teljesen közömbösek aziránt, hogy párjuk mit csinál szabadidejében, mert mondjuk nekik nincs idejük a párjukra és ezért nem bánják, ha az unatkozó és magányos nő elfoglalja magát valami csajos dologgal. 
3. És végül vannak a rajongók: ők azok, akik büszkék arra, hogy párjuk hastáncol és még szép eredményeket is elér benne, akár népszerű és ünnepelt művésszé válik; és ezek a férfiak gyakran szívesen is támogatják párjukat táncos karrierjében.
Azért azt ne felejtsük el, hogy bármilyen módon is viszonyul egy férfi a hastánchoz, azért a vonzó nőket minden pasi szereti...

De hogyan néz ki ez a hastáncoló nők oldaláról? Hogyan viszonyulnak a hastáncoló nők a férfiakhoz?

Na, ez már problematikusabb dolog. Kezdjük a legelejéről. A hastánc a nőiséget szimbolizálja. Ez maga a vénusziság, asztrológiai szemszögből nézve a Vénusz analógiáinak megnyilvánulása. Melyek ezek az analógiák az asztrológia tudománya szerint?
Szépség, szerelem, báj, csábítás,  kis szerencse, ízlésesség, gyengédség, barátságosság, szilárd erkölcsi normák, művészetek, harmónia, egyensúly. Ez az etalon vénusziság, a Nőiség felfelé mutató, helyes szellemi oldala.
És mi akkor a helytelen oldala? Nézzük meg, hogy milyenre változik ez a mai társadalomban, a hétköznapok szintjén: 
A vágy felkeltése, kényelem, túlzott élvezetek és szórakozás, aktuális divat diktálta művészetek, birtoklási vágy, érzelmi hullámzások, megbízhatatlanság, hiúság, képmutató viselkedés, lustaság, igénytelenség, csalódások, erkölcstelenség, fékevesztett szexualitás. 
Nézzünk magunkba és mondjuk azt, hogy ránk egy sem igaz, soha egyetlen egyet sem követtünk el a felsoroltakból! Ráadásul (még mindig asztrológiai szemszögből nézve) a legtöbb hastáncos éppen azért köt ki a hastáncnál, mert sérült Vénusszal született. Ez nem valami fizikai sérülés, egyáltalán nem erről van szó. Ez azt jelenti, hogy már az anyukánk és apukánk életében is komoly problémák voltak a Vénusz analógiáinak harmonikus megélésével, és mivel ők sem tudták megoldani ezen problémát, ezért ránk örökítették, hátha mi, a gyerekeik majd meg tudjuk oldani a saját életünkben. Most nehogy elkezdjük a szüleinket hibáztatni amiatt, hogy nem harmonikus a nőiességünk, mert ezzel nem oldunk meg semmit. Viszont elgondolkodtató az a tény, hogy manapság az asztrológusok alig találnak olyan nőt, akinek a születési horoszkópjában ne lenne sérült (támadott helyzetű) a Vénusz. (Ezt még mi magunk is kikockázhatjuk eddigi életeseményeinkből, illetve a nőiességhez való érzelmi viszonyulásunkból, ha nem is tudjuk a pontos születési időpontunkat, amire fel lehetne állítani a radixot.) Ezt azért tartom szomorú dolognak, mert ilyen Vénusszal, ilyen nőiséggel nagyon nehéz harmonikus életet, karriert, párkapcsolatot élni. Ezt persze érzékeljük is, ez a mai kornak a ránk gyakorolt hatásai közé tartozik.
Ezért vonz minket, nőket annyira a hastánc. És ezért vonz sok férfit is a hastáncoló nők látványa, mert azért a férfiak is vágynak arra a kiegyensúlyozott szépségre, amit egy hastáncművészben láthatnának meg.
De hát akkor hogyan viszonyulunk a férfiakhoz, ha ilyen "nehezített" vénuszi sorsot kaptunk? Ne feledjük, hogy a nehézségek mindig tanítani akarnak nekünk valamit. Aki súlyos betegségből csodával határos módon felgyógyul, szinte biztos, hogy ennek hatására ugyanolyan beteg emberekkel, vagy legalábbis mások segítésével fog foglalkozni, mert képes lesz hitet adni másoknak a gyógyuláshoz. És nem azért, mert ebben talált új üzleti lehetőségeket, hanem mert a tapasztalásai erre sarkallják.
Tehát ezen logika mentén haladva például, ki fog hastáncot tanítani? Aki tanítani szeretne másokat a saját nőiességéről, hogy hogyan lehet azt esetleg kreatívan megélni, vagy aki segíteni szeretne más sérült Vénusszal rendelkező nőknek abban, hogy sorsfeladatukat meg tudják élni. 
Hogyan néz ki ez a logika a férfiakkal szemben? Először is leszögezhetjük, hogy (asztrológiai szempontból) nem kapunk olyan férfit az életünkben, aki ne volna hozzánk való, vagy aki ne segítené beteljesíteni sorsunkat. Ezt azért érezzük kemény kijelentésnek, mert bizony sokunkkal megesett már, hogy hiába kerestük az igazit, nem találtuk meg, vagy ha ráleltünk szerelmünkre, és kialakult a párkapcsolat, akkor idővel tönkrement/ellaposodott/belépett egy harmadik a képbe. Na, ez is a sérült Vénusz vagy Hold egyik megnyilvánulási formája. Mindannyian a harmóniára törekszünk, lelkünk mélyén érezzük, hogy mi a szép, a jó, a helyes, és azt akarjuk megvalósítani. De egy diszharmonikus analógiánál nem tudunk harmonikus tapasztalást szerezni. Vagyis, ha valakinek a rossz oldalt kell megtapasztalnia, akkor meg fogja tapasztalni, és ezen tapasztalatai alapján fog élni. 
Azt hisszük, csak akkor lehetünk boldogok egy férfival, ha a mi elképzeléseink a jóról és a megfelelőről maradéktalanul teljesülnek. Nem is fogjuk fel, hogy a mi magánszféránknak a világa egy külön kis univerzum, külön kis képzetekkel, törvényekkel, amiről a másik embernek fogalma sincs, ráadásul neki is épp ilyen külön kis univerzuma van az elméjében, saját törvényekkel. Eleinte megpróbáljuk "megnevelni" a másikat, aztán amikor látjuk, hogy nem tudjuk saját vágyainkhoz alakítani a másik embert, akkor ellene fordulunk vagy lemondunk róla. És ez nem csak a nőktől a férfiak felé működik, hanem visszafelé is! Nagyon is kölcsönös ez az akaratunkat mindenáron érvényesíteni vágyó viselkedés.
Tulajdonképpen mire vágyik ma egy nő a férfival kapcsolatban? Szeretne egy férfias férfit, akire fel lehet nézni, akit tisztelni lehet, akinek elég pénze van, megbecsülésnek örvend a környezetében (lehet dicsekedni vele), jól néz ki (magas, meg izmos, meg szép az arca, divatosan öltözik...stb.), és persze hagyja a nőt szabadon élni és dönteni. Valójában azonban a legtöbb nő manapság ezt úgy képzeli el, hogy szeretne egy férfias, erős, okos, szép pasit, aki mindig engedelmeskedni fog neki, hiszen egy nő jobban tudja, hogy mit hogyan kell... Na most ez nem nagyon szokott összejönni. Ugyanis a férfiasság és az engedelmesség egymást kizáró tulajdonságok.
A férfiasság (Mars) ugyanis olyan analógia, amit általában nő nem tud irányítani. Egyetlen esetben dől meg ez a tény, amikor a nő elcsábítja a férfit. Ez az az időintervallum, amikor a nő tud irányítani; ezt mi, nők nagyon jól ismerjük, ez a mi női praktikáink része. Tehát a férfiak irányításához nem csak női praktikák egész sora, de persze türelem és bölcsesség is szükségeltetik. Ma sem a praktikák tudása és továbbörökítése, sem a türelem és a bölcsesség nincs meg a nőkben. Ez pedig egyenes úton visz nem csak a férfiak és nők közti konfliktusok felé, hanem a nők és nők közti konfliktusok felé is.
Ma, ahogy én látom a nőket, legtöbbjük az idegösszeroppanás szélén áll nap mint nap, olykor agresszívabb kirohanásaik vannak, mint a férfiaknak, a fáradságtól és kimerültségtől egyre ingerlékenyebbek, és ami a legszomorúbb: versengenek a férfiakkal. Ez persze a férfiakat legtöbbször szórakoztatja, még gúnyolódnak is előszeretettel a nőkön (persze, csak hogy ezzel is magukat védjék), és ettől a nők még elkeseredettebbek és dühösebbek lesznek.

Szóval, akkor a hastáncos nő számára mi lehet a gyógyír a férfiakkal kapcsolatban?
Az 1-es típusú férfival (aki ugye haszontalan és erkölcstelen dolognak tartja a hastáncolást) nem tud mit kezdeni egy hastáncoló nő. Vagy otthagyja a férfit, vagy idővel abbahagyja a hastáncot.
A 2-es típusúval már valószínűleg amúgy is leszálló ágban van a párkapcsolat, hiszen, ha egy férfi úgy tartja a feleségét, hogy annak otthon a helye a gyerekekkel amíg ő pénzt keres és utazgat, akkor idővel már nem lesz ami összekösse őket az utódokon kívül. Igaz, így legalább nyugodtan hastáncolhatunk, és nem kell veszekednünk a párunkkal arról, hogy miért van erre szükségünk.
Aztán itt van végül a 3-as típus, akit szoktunk szeretni, hiszen ő az igazi támogatója nőiségünknek. Ha anyagilag talán nem is, de lelkileg egészen biztos, hogy ő az igazi támaszunk az életben, és ő meg fog nézni minket a fellépéseinken, együtt fog örülni velünk a sikereinknek, és még segíteni is fog számos hastáncos dolog szervezésében. Hogy ő tökéletes lesz-e? Biztosan nem. De senki sem az. Nem csak elvárni kell tudni az életünkben, hanem elfogadni is.
Tudjuk-e a párunkat arra kötelezni, hogy hozzámosolyogjon minden döntésünkhöz és ötletünkhöz? Azt gondolom, nem. Nincs is erre szükségünk. Neki is lehetnek vágyai, saját fiús hobbija, amit meg mi tarthatunk hülyeségnek, de milyen jogon?

Két nagyon fontos dolgot kell megjegyezni a férfiakkal kapcsolatban: az egyik, hogy igenis szükségünk van rájuk, és nekik is szükségük van ránk; a másik, hogy vagy összefogunk velük egy cél érdekében, és akkor egymást segítjük mindaddig, amíg az a cél összetart minket, vagy hagyjuk egymást élni külön utakon, saját ízlés szerint, tiszteletben tartva egymás életstílusát.
A döntés mindannyiunknak megadatik, még akkor is, amikor azt hisszük, hogy nem. Valójában a passzivitással is döntünk, meg amikor hagyjuk hogy a másik döntsön az érdekünkben, akkor is mi döntünk. Nem ciki kiengedni a kezünkből az irányítást főleg akkor, amikor olyasvalaki dönthet helyettünk, aki igazán szeret minket. Hinnünk kellene abban, hogy ő úgy fog dönteni, hogy az nekünk jó legyen.

Amikor valaki hastáncosként keres párkapcsolatot, akkor az teljesen más szituációkat produkál, mint amikor egy hosszú párkapcsolatban egyszer csak elkezdünk hastánc órákra járni. Teljesen más okok indítják el ugyanis erre az útra a szinglit és a foglaltat. Erről szeretnék majd írni a következő részben.

2016. április 24., vasárnap

Tekintélyelvűség a hastáncban és a társadalomban

A hastáncban már kezdettől fogva a tekintélyelv működött. Voltak mestertanárok (akik közül többeknek a tánctudása nem érte el a mai versenykategóriás haladó szintet se), ők tanították az összes itthoni hastáncost, és kezdték el kinevelni a később már náluk jobban táncoló tehetségeket, és az ő ellentmondást nem tűrő szakmai viselkedésük (melynek során nem egyszer még üvöltöztek is egymással az általuk rendezett versenyeken) sok újító szellemű hastáncos kedvét vette el az orientális tánctól. De ez akkoriban természetes volt, hiszen úgymond: "be akarták törni a sok vadlovat", el akarták érni, hogy a valódi, kristálytiszta raks sharqi technika terjedjen el a hastáncban, és majd abból fejlesszék magukat új irányokba a következő generációk. A gond csak az volt, amikor olyanok bíráskodtak, akiknek nem volt meg hozzá a megfelelő tudásuk, se tekintélyük, és azt is szomorú volt látni, hogy a tánctanárok hogyan fúrták meg vagy gáncsolták ki egymást a versenyek alkalmával. Azokban az időkben nagy divat volt például valakit a tanára miatt lejjebb pontozni. Aztán voltak, akik rossz pletykákat terjesztettek másokról annak érdekében, hogy magukat jobbnak tüntessék fel a többinél.

Úgy gondolom, hogy ez a viselkedés csakis agyban dől el: nem társadalmi kritérium, nem globális követendő példa; ez bennünk alakul ki, és aztán mi visszük bele a családi életünkbe, a munkánkba, a hobbinkba és minden másba; nekünk válik reflex-szerű szokásunkká. A végén már annyira rabjává válunk a tekintélyelvűségnek, vagy a kényszeres versengésnek, hogy észre sem vesszük, hogy mennyire távol kerültünk eredeti énünktől. Mert senki sem születik ilyennek, ezt a viselkedést, gondolkodást mindenki a rossz tapasztalatain keresztül sajátítja el. Amiért azonban ez hosszútávon annyira kártékony, az a láncreakció-szerű terjedésének tudható be. Hiszen mi történik azzal, akinek rossz tapasztalatai miatt ilyen negatív viselkedése alakul ki? Másokat fog vele sújtani, akik emiatt szintén rossz tapasztalatot élnek át, miáltal nagy eséllyel ők maguk is hasonló viselkedést fognak fölvenni. 
Egyszerű példa erre a bosszú. Ha valaki rosszat tesz a másikkal, és a másik bosszulni akar, akkor bosszújával láncreakciót indíthat el. Őt nyilván nem érdekli bosszújának következménye, hiszen csak a bosszú beteljesítése tölti ki az elméjét. De a kár, amit okoz vele, generációkon keresztül gyűrűzhet tovább. Ezért gondolom úgy, hogy  a hastánc, ami a szépséget és a szerelmet hirdetné, nem válhat versengés, hatalmi harc és álnokság táptalajává. Ha még a nők sem tudnak szeretetteljes közösséget alkotni, akkor egy olyan világot teremtünk magunknak és az utánunk jövőknek, amiben a hastánc már csak egy cirkuszi mutatvány lesz, amivel a közönség gerjedelmét próbálhatják felkelteni a kétségbeesett női versenyzők. Persze, vannak olyan nők is, akik saját üzleti céljaikra képesek más tehetséges nőket használni. És ha majd valaki hastánc tanulásra adja a fejét, akkor azt csak azért fogja tenni, hogy majd pénzt kereshessen vele. Ennek már most mutatkoznak jelei. 

A magasztos fellángolás után megint ugyanoda juttatjuk vissza a hastáncot, ahonnan egykoron megpróbálták kiemelni: a prostitúció sarába. Férfiak, elférfiasodott nők, az ő pénzük és hatalmuk tartja sakkban a hastánc művészetét, és ezzel nők millióit. Meg lehet lovagolni ezt a hullámot, anyagilag lehet hogy még jól is jár vele a táncosnő, de ezzel is csak a férfiakat és az ő elnyomó hatalmukat erősíti.

Az "ahhoz a férfihoz/nőhöz húzok, akinek több pénze van" hozzáállás a nők részéről a lehető legszomorúbb kilátásokat vetíti előre nem csak a következő generáció női, hanem férfiai számára is. Hiszen ma a férfiak mit gondolnak rólunk? Hogy minket bizony meg lehet vásárolni. Ők lehetnek akármilyen sunyik, rondák, betegek és ostobák, mert ha van rá elszórható pénzük, akkor a nőt megkaphatják. A felfelé törekvő nők is ugyanezt a stratégiát tanulják meg a férfiaktól. És nehogy azt higgyék a hastáncosok, hogy némelyik fizetős fellépésen nem éppen így adják el magukat egy pénzes fószernek. Hiába hangoztatják sokan, hogy ők ugyan nem keverednek prostitúcióba a táncfellépésen keresztül, hiszen valójában már a pénzért ledér ruhában való önkelletés is annak számítana. Hol van mégis a határ? Sokat vitatkoztak már erről is a szakmában. Meddig lehet elmenni egy étteremben a vendégekkel, és hol van az a pont, amit már egy magára valamit is adó táncművésznek nem szabad bevállalnia?

Nem vagyok férfiellenes és emancipált harcos sem, ha esetleg valaki erre következtetne az írásaimból. Úgy gondolom, hogy mi nők menthetjük meg a férfiakat az elkorcsosulástól, és gonoszságba is leginkább mi taszíthatjuk őket szeretetlenségünkkel. De a szeretet nem rabszolgaságot jelent. Nem megoldás, hogy megalázkodjunk a másik embernek pusztán anyagi javakért, egzisztenciális emelkedésért. Ha valakit szolgálok, akkor szeretetből, tiszteletből szolgálom. Ma hány férfi jár az utcákon, akiket tisztelni lehet? Miért lehet egy férfit egyáltalán tisztelni? A szellemi tudásáért? Azért, hogy a gyengébbeket védelmezi? A tehetségéért, mellyel fantasztikus, másokat is inspiráló, maradandó dolgokat alkot meg? Vagy egyszerűen csak azért, mert mindent megtesz a családjáért, a szeretteiért? Eredetileg a magasabb rendű eszményeket képviselte a férfi nem. Ma hány férfi képvisel az életével, viselkedésével ilyen eszményeket? És ma hány nő hirdeti életével, létezésével az etalon NŐ-t?
Nagyon messze kerültünk valódi értékeinktől, azoktól az értékektől, amiktől emberek, isteni lények lehetnénk.

Amiért mindezeket leírtam az rámutatás egyetlen nagyon fontos dologra: hogy miért kell a hastánc az életünkbe, mit tanulhatnánk meg általa, mit okoz testünkben és lelkünkben ez a csodálatos művészet, ha nem szennyezzük be hatalmi harcokkal! Nem az a cél, hogy üzletet csináljunk belőle, nem az a cél, hogy általa pénzre és hatalomra tegyünk szert. A hastánc önmagában csak egy dolgot tehet velünk: jót mind testileg, mind lelkileg. És ezek azok az értékek, melyeket mi teremtünk meg magunk és mások számára a tánccal, és amelyek ezáltal valódi értéket fognak képviselni minden ember számára.
Ezt kell megtanítanunk a kislányoknak, akik még csak eztán fognak beleszeretni a hastáncba minket látva: hogy nem azért hastáncolunk, hogy csússzunk-másszunk a több pénzért és jobb pozícióért! A hastánc a női lélek és test szabadsága, nem pedig férfiakat felaljzó gályamunka.

Azt a férfit kápráztassuk el a táncunkkal, aki szerintünk is valóban megérdemli!


2016. április 15., péntek

Profi hastáncosok, mestertanárok és a hastáncos közösség

Ki a profi hastáncos? Hosszú évek óta ez foglalkoztat itthon mindenkit, aki a hastáncban karriert szeretne befutni. Ez már önmagában is hülyén hangzik, hiszen egy misztikus, transzcendens, intim művészetről beszélünk, ami mondjuk nem hasonlítható egy ingatlanközvetítő cég felépítéséhez. Az utóbbi valóban karrier. Amikor a hastáncból karrier lesz, elveszíti mindazon szépségét és értékeit, amit annak előtte szimbolizált. Üzletté alacsonyodik, marketinggel telítődik, pénzügyekről fog szólni (profitról, veszteségről), üzemivé válik (pl. termeljük ki a következő kezdő csoportot minden évben, amiből nem baj ha később 60% lemorzsolódik, mert addig is jártak órákra és hozták a pénzt...stb.). Egy szó mint száz: nem tudom, hogy jó-e profi hastáncosnak lenni.

A hastánc szerintem egy életforma. A nőiség keresésének (vagyis valódi önmagunk keresésének) életformája. Aki mestere az orientális táncnak, nem feltétlenül fut be karriert. Van, aki őstehetség, egyszerűen géniusz valamiben. És soha nem lesz híres. Egyszerűen azért, mert neki ez nem fontos. A környezete meg lehet, hogy nem hozza hírbe, mert irigyek rá, esetleg nem értik meg. De történhet ennek az ellenkezője is, erre láttunk már példát, az előbbire nem igazán, mert nem fogunk tudni róla soha. Gondoljunk csak a kínai, japán vagy tibeti szerzetesekre. Az életükkel tanítanak, és mesterei annak az életformának, amit élnek, miközben ők maguk is folyamatosan tanulják azt, próbálják egyre följebb építeni magukban az istenit. Ők sem reklámozzák magukat, pedig tanulhatnánk tőlük az önuralomról, alázatról, lelki és szellemi tisztaságról eleget.

A legnagyobb baj talán az lett a hastánc népszerűségének felívelése óta, hogy egyszerűen nem ismerjük egymást személyesen, emberileg. Facebook-on és YouTube-on nézzük egymásról a fotókat, eseménykiírásokat, videófelvételeket jobb híján, és abból próbáljuk levonni a következtetéseket arról, hogy ki milyen táncos, milyen személyiség, milyen tanár, milyenek lehetnek az órái... De tényleg megismerhetjük így őket? Ne vicceljünk már! Egyszerűen együtt kellene táncolnunk velük, le kellene ülnünk velük beszélgetni! Mi egy közösség vagyunk! Vagy nem? Mit művelünk mi itt? Elmegyünk mindenféle rendezvényekre, ahol 1 perces futó bájcsevegést ejtünk egymással, és ennyi! És örülünk, ha ezekbe a másodpercekbe becsúszik valami megkapó, inspiráló vagy gondolatébresztő mondat. Mindenki piszkosul el van foglalva saját magával, meg a saját tanítványaival, a többieket szó szerint levegőnek nézi, és a verseny végeztével mindenki rohan, mert ugye el kell hagyni a helyszínt a bérleti idő lejárta miatt. 
Egyszerűen nem adunk időt magunknak arra, hogy megismerjük és megkedveljük vagy joggal elutasítsuk egymást. Ennek aztán az lesz a következménye, hogy éppen azokat látjuk ellenszenvesnek, akik segíteni próbálnának nekünk a hastáncban, önmagunk tökéletesítésében, és azokhoz húzunk, akik (bár nem bántanak meg minket soha, de épp ezért) nem is őszinték velünk, hanem csak a rajongásunkra vagy a pénzünkre hajtanak. Egyszerűen nem tudjuk, mit akar tőlünk a másik ember, nem bízunk senkiben, úgy járkálunk egymás közt, mint a farkasok a hierarchia-harcok alatt: sose tudhatjuk, ki mit gondol rólunk, és mikor támad hátba minket.
Minek kell ez? Tényleg ezt akartuk 15 évvel ezelőtt? Ide akartunk eljutni? Persze, nagy üzlet lett a hastánc, az oktatás és a fellépés is, de komolyan ellenségeket és vetélytársakat akartunk magunknak kitanítani? Mit rontottak el annak idején az első tanárok? Vagy ez elkerülhetetlen volt? Ez a népszerűsödési folyamat része?

Nem kell az állandó színjáték és tettetés, a puszilkodás meg bájcsevegés, hogy mennyire jóban vagyunk egymással, mennyire összetartunk, ha közben egyfolytában kételyek közt őrlődünk magunkkal és a másik emberrel kapcsolatban is. Ha én valakit megölelek, akkor őszintén és naívan hiszek abban, hogy vele jó lehet a kapcsolatom, és próbálok nem arra gondolni, hogy mikor mivel szúrhat hátba. De ha mégis ilyenek történnek, akkor az nagyon rosszul esik.
Mi azért kerülünk a hastáncba, és azért kerülünk egymással kapcsolatba, egyazon közösségbe, mert mindannyiunknak ugyanaz a problémája. Nem élhetjük meg a nőiességünket, nem bontakoztathatjuk ki szexualitásunkat, nincs önbizalmunk, ezért aztán nem érezzük magunkat biztonságban, megfeleléskényszerben szenvedünk, nem tudjuk függetleníteni magunktól érzelmileg mások véleményét, nem merünk anyák lenni, mert félünk mindattól, ami együtt jár vele... Nézzünk magukba, és ha csak egy is igaz ránk a felsoroltakból, akkor már tudhatjuk, hogy nem véletlenül találtunk rá a hastáncra, és egymásra! Nekünk feladatunk van egymással: egymást kell segítenünk, hogy megoldjuk a problémáinkat. A másik ember problémájának megoldásával fog megoldódni a mi problémánk is! Ezt hit nélkül nem lehet csinálni. Erre találták ki az "elhivatottság" szót a magyarban. És akkor meg is érkeztünk ahhoz, ami a profizmusnak az alapja.

Ha nem a nyerés, a profit, a hírnév és a hatalom lenne a cél a hastánc művészetében, akkor itt nem is alakulna ki az a beteges karrier-hajszolás, ami egyébként ma a társadalmat jellemzi. Legalább itt ne! Legalább a hastánc maradjon tiszta! Legalább itt hadd váljanak valóra az álmaink! Legalább itt ne kelljen foggal-körömmel harcolnunk, és itt ne nyomjanak le minket!

Annak idején, amikor még felfutóban volt a hastánc, nagyon divatos volt a "mestertanár" kifejezés. A gond csak az volt ezzel, hogy senki nem tudta, hogy ki miért volt mestertanár vagy épp nem az? Sokan mondták, hogy ez amolyan önjelölt alapon ment, és a mai napig nem derült ki, hogy akkor most ki a "mester", ki a "profi" és ki a "tanítvány"? Még most is az a tendencia, hogy minden hastánc tanárnak itthon saját szabályrendszere van, saját szakmai értékrendje, és ez a magánrendezésű versenyeken is meglátszik. Ami az egyik versenyen "középhaladó" kategória, az a másik versenyen "félprofi", ami az egyik versenyen "profi" kategória, az a másik versenyen "haladó", az amatőrt összemossák a kezdővel, pedig rohadtul nem ugyanazt jelenti a két szó.
Magánvélemény, így nem kell egyetérteni vele, de szerintem, aki mestere valaminek az már egyrészt nem versenyez, mint egy fiatal ereje teljében levő versenyló, másrészt szakmailag feddhetetlen, művészileg pedig egy áldott tehetség. Mesterként az ember már nem lehet karrierista, nem lehet nyomulós, magát középpontba toló, szereplésmániás, divatozó; ezt meg kell hagynia a fiataloknak (mármint a szakmailag fiataloknak). Viszont egy mesternek mindent ismernie kell abban, amit képvisel (nem csak könyvekből, meg filmekből, meg mások elmeséléseiből, hanem) tapasztalatból, hiszen ő az életével tanít: amit csinál, ahogyan csinálja, és ahogyan él, azzal mutat példát. Ez a példa nem feltétlenül kell, hogy egyezzen az aktuális társadalmi értékrenddel, a divatos elvárásokkal sőt, még a mi elvárásainkkal sem. De valakikével biztosan egyezni fog. Minden zsák megtalálja a foltját. 
Az orientális táncban rengeteg stílus van, számos szegmense létezik, amelyek tánctechnikailag  és zeneileg is nagyon távol állhatnak egymástól. Mégis, ha valaki csak egy szegmensnek is mestere, akkor már megérdemli, hogy mesternek szólítsák, de ezt a megnevezést (úgy gondolom) csak a többi embertől, a közösségtől kaphatja meg, nem adhatja magának ezt a címet puszta meggondolásból. Egy mester éppen attól válik igazi mesterré, hogy nem akarja előtérbe tolni önmagát, hanem szinte észrevétlen marad, viszont személyiségének, kreativitásának, tanítási módszerének nyoma ott lesz a tanítványain.
A mester fogalma egyébként is jobban passzol a hastánchoz, mint a profizmusé, hiszen a profizmus a karrierrel van szoros kapcsolatban, a mesterség (ősi és szubjektív fogalom) sokkal jobban illeszkedik a hastánc misztikus és bonyolult műfajába.

De miért akar mindenki mester lenni, meg profi lenni? És miért nem akar senki amatőr lenni és tanítvány lenni? Miért akar mindenki kitündökölni a sokaságból, és miért akar mindenki kívül maradni a közösségen mostanában? A fent felsorolt problémák adják ezekre a választ, különös hangsúllyal a hatalomvágyon és az önelfogadás képtelenségén.

A profizmust a színpadi teljesítmény körvonalazza. Azt látjuk mostanság, hogy akit az adott rendezvényen az adott közönség kollektíven professzionális táncosnak ítél, az tulajdonképpen annak mondhatja magát. Bár létezik az alázat fogalma is, aminek az volna a lényege, hogy azért az ember ne szálljon el magától, de ebbe most ne menjünk bele.
Nyilván minél több egymástól különböző versenyt nyer meg valaki, és minél több meghívást kap fellépésre, annál inkább elhisszük róla, hogy profi hastáncos. Van olyan is, aki akkor hiszi el magáról és másokról, hogy profi, amikor először felkérik végre workshopot tartani valahol. De ezek a dolgok is igen csalókák tudnak lenni manapság. Ismerek nem egy olyan táncost, akiket a közösség nagy része nem is ismer, nem is nagyon látták őket fellépni (pedig fellépnek!), versenyeken nem szoktak nyomulni (bár annak idején nyertek versenyt), és nem szokták őket meghívni fellépni (legalább is itthon nem), mégis professzionálisak. Csak mögöttük nincs olyan kemény marketing, ezáltal nagy létszámú rajongótábor sem, mint a feljebb említettek esetében.

Soha ne felejtsük el, hogy a társadalomnak és a médiának nagyon könnyű letérítenie minket az igaz utunkról. Nagyon könnyen elcsábulunk a hírnév, a népszerűség, az állandó ünnepeltség és a hatalom felé. De ezek a dolgok semmilyen valódi értéket nem határoznak meg egy emberben. Senki nem lesz attól több, jobb, szebb, feljebbvaló a másiknál, hogy mutogatják a tv-ben és ünnepli őt a tömeg. Nem baj, ha valaki népszerű lesz, és ünneplik, de neki sosem szabad arról elfeledkeznie, hogy ettől még nincs joga bíráskodni mások felett, még akkor sem, ha ő úgy gondolja, hogy van. És ezt főleg a hastánc versenyeken nagyon lelkiismeretesen be kellene tartani. Ha már egyszer hatalmat kap valaki, legalább ne éljen vissza vele. Persze tudom, ez egy vágyálom, hiszen mi történik ma a világban mindenütt? De legalább a hastáncban ne.