Amiről most már tényleg utoljára szeretnék írni...

Miért beszélünk állandóan a hastánc versenyekről Facebookon és miért írok én is legtöbbször erről a blogon? Miért téma ez mostanában? Hiszen a hastáncnak mint művészetnek nem erről kéne szólnia. Mégis itthon valóban mindig ez kavarja a legnagyobb viharokat, ez indítja be a kommunikációt a hastáncosok között. 

Észre kellene vennünk, hogy ezt valójában mi generáltuk magunknak. Valamiért ez nekünk nagyon fontos, központi problémánk, ami egy állandó feszültséget képes ébreszteni bennünk, akárhányszor szóba kerül a téma. De miért?

Magyarországon a magyar hastáncosok hosszú évek óta mást se csinálnak, csak versenyeznek és versenyeket szerveznek. Állítom, hogy semmilyen más táncműfajban, de még a sportokban sincs ennyi rengeteg magánrendezésű verseny itthon, mint a hastáncban. Ez már-már aggodalomra adhat okot, hiszen évek óta arról folyik a vita szakmai és nem szakmai közegben is, hogy annyira belelovaljuk magunkat ebbe a hastáncos versenyzésbe, annyira elkeseredetten küzd mindenki az elismerésért és a díjakért, a színpadi jelenlétért, hogy kívülálló azt is gondolhatná, ez már beteges...

Lassan minden hastánciskolára jut egy-egy hastánc verseny, annyira sokat rendeznek az országban, miközben a kategóriákban alig van induló, a kettő vagy három versenyző elviszi a dobogós díjakat, miközben nem is versenyeztek, hiszen nem volt kivel és miért. (Ezt én azért gondolom nagyon veszélyesnek, mert így ha valaki egy versenyen nulla mozgáskoordinációval botladozik pár percet, és mindössze két versenytársa van, akkor ha a zsűri nem zárja ki őt a versenyből, ő lesz a harmadik, és viszi haza az oklevelet, érmet, serleget, és mutogatja körbe, hogy ő egy országos/nemzetközi versenyen nyert. És ez nem az ő hibája lesz, hanem a szervezésé...)

De hát honnan is jutottunk mi idáig? Annak idején, amikor elkezdtek hastánc versenyeket rendezni (na nem 18-at egy évben, hanem egyet, max. kettőt!), az első szólisták és csoportok még az ország összes zugából összejöttek fellépni. Igazi verseny-szaga volt ezeknek a rendezvényeknek, még akkor is, ha kezdetlegesek voltak, mert egyrészt magánrendezésű versenyekről beszélünk, másrészt súlyos kategória-összevonások voltak még akkoriban (például nem volt korcsoport bontás, meg örültünk, hogy volt két szint: amatőr és profi, aztán ebből oda soroltad magad, ahova jól esett). De mégis megvolt a hangulatuk abból a szempontból, hogy sok volt a versenyző, tényleg voltak 30-an szóló kategóriában, meg volt 10 együttes a csoportosban. Verseny volt.

Aztán valami történt, megmondom őszintén, hogy én csak annyit érzékeltem a folyamatból, hogy a táncos társaim, akik versenyre mentek, mindig olyan sztorikkal tértek vissza a táncórákra, hogy egyik döbbenetből a másikba estünk, hiszen mi nem voltunk vérengző bestiák; szelíd, visszahúzódó lányokként meg sem fordult a fejünkben, hogy egy versenyen mit képesek művelni egymással a versenyzők, hogyan próbálják egyenesen pszichoterrorral őrületbe kergetni potenciális riválisaikat, és mocskolódni mindenkire, ha éppen nem ők nyernek. Továbbá számos alkalommal tapasztalták már abban az időben is a versenyzők, hogy egyesek azért kezdtek el hastánc versenyeket rendezni, hogy a saját tánctanulóikat díjakhoz juttathassák függetlenül attól, hogy esetleg tudásuk nem volt díjazásra érdemes.

Közben sajnos a táncoktatók között is kialakult egyfajta rivalizálás, mert egyesek mindenáron szerették volna a tanítványaikat győzelemhez juttatni, és ennek érdekében készek voltak bármire: módszeresen és taktikusan pontozták le a többi nyerésesélyes versenyzőt a zsűriben ülve, míg saját jelöltjüket följebb pontozták (igen, jól látja a kedves olvasó, a tanárok ültek a zsűriben, és saját  no meg egymás tanítványait zsűrizték!). Volt, hogy ezek az oktatók többen is összeálltak az ilyen taktikázásokhoz, és idővel a versenyzők is észrevették, hogy miről is van itt szó valójában. Ekkor indult el a harc, amit eleinte még nem a versenyző tánctanulók vívtak, hiszen ők csak elszenvedői voltak a tanáraik kicsinyes háborújának, viszont logikus módon ez később begyűrűzhetett a tanítványok közé is, vagyis a tanárok saját tanítványaikra örökítették át rivalizáló viselkedésüket.

A hastánc versenyeknek az lett a halála Magyarországon, hogy legtöbben csak a saját maguk fényezésére, sztároltatására és üzletük felvirágoztatására akarták használni a versenyek szervezését vagy megnyerését. Így aztán a tehetséget lehúzták a wc-n, és helyette betört az, amit én csak úgy szoktam hívni: mutatványozás, vagyis amikor a táncosok mint egy cirkuszi előadásban, egyre hajmeresztőbb dolgokat kezdtek művelni a színpadon azért, hogy még jobban magukra vonják a figyelmet és még durvábban elkápráztassák a zsűrit. Minél durvább technikákat mutattál, minél durvább sminked volt, durvább frizurába költött póthajloboncod, minél brutálabbul díszített, varrt, überdrága, XY-tervezte ruhát húztál magadra, annál esélyesebb voltál a nyerésre. Az elsők, akik erre rájöttek, és tudatosan kezdték alkalmazni, sorra nyerték a versenyeket toronymagasan a többiek fölött. Aztán ahogy egyre többen rájöttek, hogy mi is számít valójában ezeken az úgynevezett hastánc versenyeken, akkor elszabadult a pokol: mindenki olyan lett a színpadon, mint egy harcos barbi: mindenki úgy nézett ki mint egy milliárdos bálkirálynő, miközben olyan technikákat igyekezett bemutatni és olyan lendületesen, gyorsan és erősen, ami már nem passzolt a zenéhez, a stílushoz, de még a versenyző személyiségéhez sem. Persze előfordult, hogy még így sem lehetett nyerni. Így pedig sajnos elég sok rossz tapasztalat is felhalmozódott az idők során a hastáncosokban a versenyekkel kapcsolatban. Mind a szervezéssel, mind a zsűri hozzáállásával voltak gondok itt-ott, nem mindig és nem minden versenyen, de sajnos történtek szép számmal olyan dolgok, amiknek nem lett volna szabad...

Az igazán jó versenyek kezdtek kikopni Magyarországról, mert a mocskolódások hatására néhány versenyszervezőnek elege lett és feladta. Azok a szervezők pedig akik talpon maradtak a mai napig is, és utolsó lélegzetükkel is küzdenek és próbálnak mindig javítani, újítani, gyarapítani versenyükön, nagyon alkalmazkodóak lettek és nagyon tapintatosak is, aminek következtében ma a versenyző hastáncosok tényleg olyan törődést és kiszolgálást kapnak, ami már-már túlzás, hiszen elfelejtik, hogy a versenyt nem azért rendezik, hogy mindenki nyerjen rajta, hanem hogy legyen három dobogós helyezés, meg esetleg egy közönségdíjas. Sajnos a versenyzők kedvében mindenáron való járás következménye lett az is, hogy rendeztek egy rakás úgynevezett minősítő versenyt, amelyeken aztán nyakló nélkül osztogatták az arany és ezüst minősítéseket. Aki bronz minősítést kapott, az már egyenesen szégyellhette magát, mert tényleg úgy osztották ezeket a minőségeket, hogy szinte mindenki kapott valamilyet, aki indult a versenyen. Egy ezüst minősítésnek ma már egyszerűen semmilyen presztízse nincs, egy bronzzal meg elbújhatsz. Az olimpián ezek a minőségek óriási teljesítményről és tehetségről árulkodnak, itt a hastáncban mi lefokoztuk őket tömegnyereményekké. Ma nincs valódi verseny a hastáncban, de mindenki nagyon büszke a versenyeredményeire, mintha azt tényleg vérrel és verítékkel szerezte volna meg, és folyton körbemutogatja őket a Facebookon. Soha nem fogjuk megtudni, hogy esetleg csak egy versenytársa volt, vagy hogy a versenytársai mind amatőrök voltak hozzá képest, tehát nem magával egy kaliberűekkel versenyzett...stb., mi csak annyit fogunk látni, hogy ő megint nyert, és ez milyen frankó!

Az utóbbi években próbálkoztak megint nagy versenyeket létrehozni, illetve régebbieket felújítani, próbálkoznak már különböző alternatív újításokkal is, amikor például külön rendeznek versenyt a fúziósoknak. Ezek mindig nagyon jó törekvések, a magam részéről nagyon támogatom őket, hiszen ez bizonyítja, hogy még mindig vannak, akik hisznek a hastánc szentségében, hogy ez nem csak az üzletről, a pénzről, a kurválkodásról és az önsztároltatásról szól. 

Szóval, amikor rendeznek egy olyan versenyt, ahol a zsűri nem tipikusan magyar hastáncoktatókból áll, ahol nem minősítések vannak, hanem helyezések, és ahol a kategóriák is elég jól szét vannak bontva, akkor mivel ezekbe a dolgokba már nem tudnak a versenyzők belekötni, így belekötnek a külföldi zsűritag megbízhatóságába, belekötnek néhány versenyző helyes kategóriába sorolásába, vagy Isten tudja még mibe... A lényeg, hogy ne kelljen magukba nézniük, mert amit odabent találnának az egyenesen rémisztő volna.

Már korábban is megírtam nem egy helyen, és most is újra leírom: szerintem nincs szükségünk ennyi hastánc versenyre ebben az országban, mint amennyit rendeznek. Ellenben az igazán nagy versenyeket, amelyekre azért eljön Raqia, Darya, Essam Mounir és még számos nemzetközi sőt világszinten hírneves művész zsűrizni, akik pártatlanok, nem ismerik a magyar táncosokat, nem tudják senkihez és semmihez kötni őket sem szakmailag, sem érzelmileg, tehát teljesen nyitottak rájuk, az ilyen versenyeket támogatni és látogatni kellene, mert ha nem indulnak el az országunk legjobb táncosai egy ilyen versenyen, akkor a zsűri abból fogja levonni a következtetést a magyar táncosok tudására vonatkozólag, amit akkor, az adott mezőnyben látott. Ha pedig a mezőnyben nincsenek olyan kaliberű táncosaink, akik esetleg le tudnák győzni az ukrán vagy kínai táncosokat, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy azt kapjuk az arcunkba, hogy alacsonyabb szinten táncolunk, mint ők.
Nem gondolom, hogy mi magyarok rosszak lennénk a külföldiekhez képest.
És nem gondolom, hogy attól lesz valaki hobbitáncos, hogy nem a saját országa táncát gyakorolja, vagy hogy nem az adott műfaj anyaországában táncolja. Nem. Hobbitáncos az, aki úgy űzi a táncot, mint másodlagos tevékenységet. Akinek más dolgok előbbrevalóak a táncnál. Aki azt mondja, hogy nekem most fontosabb dolgom van, mint táncórára menni, gyakorolni a fellépésemre, vagy végigvárni a verseny végét az eredményhirdetésig. Hivatásos hastáncos lehet bárki Magyarországon is, nem kell ehhez Egyiptomba menni. De az, amit Egyiptomban, a hastánc fesztiválon adni tudnak spirituszban, hangulatban, életérzésben, technikai tudásban, kulturálisan, szellemi termékenységben, azt itthon nem biztos, hogy megkapja a táncos. Ha csak ide nem tudunk hívni egyiptomi táncosokat. Mert akkor kaphatunk ebből ízelítőt. Akkor töltekezhetünk vele, inspirálhat minket, és elültetheti lelkünkben azt a kis fényt, ami majd világít minden hétköznap a sötétségünkben, amikor már ezek a tanárok nem lesznek itt. Ez nagyon fontos, és ezt tényleg nem értheti olyasvalaki, aki nem élte át.

Azt is nagyon fontos megemlítenem úgy általában a versenyek kapcsán, hogy egy versenyen mindig az adott versenyzők teljesítménye fogja meghatározni a helyezéseket. Tehát nem valami globális tánctudás szinthez mérik a versenyzőket, hanem egymáshoz! Ha egy versenyen gyenge a mezőny, akkor az ott éppen gyenge versenyzők közül a legjobbat választják ki első helyezettnek. Ez nem jelenti azt, hogy az az első helyezett kapásból egy élvonalbeli hastáncos, hanem csak annyit jelent, hogy akkor és ott, az adott felhozatalban ő volt a legjobb. Lehet, hogy ő volt a legjobb passzban és ezért is sikerült jobbat táncolnia, lehet hogy a stílusa volt a táncának nagyon más és frissítő, lehet hogy az előadásmódja volt jobb, lehet hogy a technikája volt jobb, lehet hogy mindkettő. Ezért van az, hogy minél több versenyző van egy kategóriában egy mezőnyben, annál nagyobb a dicsőség annak, aki nyer a végén, és annál nagyobb presztízse van az ő díjának. Ha valaki úgy nyer egy versenyt, hogy van két versenytársa, akkor ő nem tudott igazán megmérettetni, így hiába volt ő a legjobb a háromból, az ő első helyezése messze nem ér annyit minőségében, mint egy olyan első hely, amit húsz versenyző között szereztek meg. Tehát ez nem a zűri hibája, ez egyszerűen amiatt van, hogy nem indul elegendő versenyző egy versenyen, mert akik igazán jól táncolnak, azok nem akarnak részt venni az adott versenyen, akik meg nem biztosak abban, hogy nyerhetnek, már eleve nem is neveznek, nehogy kudarc érje őket. És ennek folyománya az, hogy van egy tucat verseny évente Magyarországon, de induló a kategóriákban alig akad. Így aki mer, az többnyire nyer is, viszont emiatt azt gondolhatja, hogy akkor egy nagyobb mezőnyben is nyertes lehet, és amikor szembesül vele, hogy nem, akkor fel van háborodva, hogy miért nem?! Hát az imént leírtak okán. Ez viszont azt vetíti előre, hogy a magyar hastáncosok egyáltalán nem olyan gyengék, csak esetleg kiugró tehetségek nem jutnak el a versenyzésig, vagy nem is akarnak már versenyezni.
Aztán persze ott van, az a probléma is ,amikor valaki nem a neki megfelelő kategóriába nevez, mert vagy túl alacsony kategóriába kerül, ahol toronymagasan nyer a többiek előtt, vagy magasabb kategóriába nevez, mint a saját tudásszintje, ami miatt meg a sor végén fog kullogni... Ezt a problémát véleményem szerint a selejtező és besoroló versenyfordulók oldanák meg.

Egyébként elárulom, hogy nekem az orosz és ukrán hastáncosok stílusa nem kedvencem. Daryát azért szerettem nagyon, mert amit tanított, az nagyon kiegyensúlyozott és kiforrott volt, őmaga nem is hozta azt a vadulást, amit korábban a YouTube-ról megismerhettünk sok ukrán és orosz táncos felvételén, Darya egyszerűen együtt él a zenével, nagyon érti a hastánc sava-borsát, pontos és precíz, nem kapkod. Ez egy harmónia, amit lehet rajta érezni, amikor ott áll előtted, és akkor is amikor táncol. Szeretni ettől még nem kell az ukránok és oroszok stílusát, és függetlenül attól, hogy az ő tanítványa nyerte meg a versenyt, nekem más volt a kedvencem a versenyzők között. Senkit nem kell agyonisteníteni, így Darya-t és Raqia-t sem. Egyszerűen látni kell azt, ami a külsőségek mögött van. A spirituszt, az őszinteséget, a kiegyensúlyozottságot, a tudást.

Aki pedig a balettot tartja csak művészetnek, az sajnálatos módon sosem ismerhetett meg fantasztikus hastáncosokat, és általuk a hastáncnak azt a minőségét, ami igenis magas szintű művészet. Szomorú, hogy még mindig és már megint itt tartunk, hogy ráerőszakoljuk erre a szegény hastáncra a balettot, függetlenül attól, hogy eredetileg a kettő olyan távol van egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől, és hogy mindig azzal vagyunk elfoglalva, hogy a balett hogyan tudna a korcs hastáncból fajtatiszta kékvért varázsolni... Rendben van, hogy a hastáncba balett elemeket tettek annak idején, hogy gazdagítsák, de nézzük már meg tükörfordításban is ezt a dolgot: szerintem a hastánc a leggyönyörűbb tánc lett a világon, amit valaha némi balettal megtámogattak. És igen, hadd legyek már elfogult ezen mostohán kezelt művészet felé! És lehet hogy nekünk kell ez a rengeteg balett mankónak, de amikor Raqia megmutatja, hogyan lehet az ember természetesen kecses és művészi balett nélkül is, akkor nekem az jut eszembe, hogy mit rágódunk mi annyit ezeken a balett alapokon? Semmi bajom a balettal, szeretem nézni is, tanulni is, ha csak egészen parányi ezrelékét is vagyok képes befogadni, tisztelem azt, aki balettozik, de nekem ő ne mondja azt a hastáncra, hogy az alacsonyabb rendű valami izé. Mert ez nem csak hogy nem igaz, de egyenesen gonosz kijelentés is. Mindenkinek megvan a maga hitvallása, nem kell a másikét fikázni, se lenyomni, csak elfogadni, hogy teljesen más dimenzió.

Hobbi-hastánc és verseny-hastánc... Mi a különbség?

Nem rég vettem részt a Báti Anita Nitah által szervezett Yalla Yalla Nemzetközi Hastánc Fesztiválon, amelyen ezúttal Madam Raqia Hassan személyesen zsűrizte a versenyzőket és tartott kurzust a rengeteg érdeklődő hastáncosnak. Ez mindig igazi kuriózumnak számít, ugyanis Raqia elég ritkán fogad el meghívást, főleg

A fesztivál másik kiemelt sztárvendége Darya Mitskevich volt, akinek táncművészetétől egyöntetűen el volt ragadtatva a magyar közönség, nem véletlenül, hiszen ő egy másik szinten, egy másik dimenzióban táncolja a hastáncot, mint mi itthon.
Ráadásul Raqia mellett Darya is tartott intenzív kurzust a fesztivál keretein belül, ami rendkívül inspiráló volt számunkra. Részemről olyan volt nekem a kurzusa, mint egy feltámadás a poraimból, hiszen én már régóta stagnáltam a tánctanulásban, várva arra, hogy egyszer majd a megfelelő embertől tanulhassak. És most rá kellett jönnöm, hogy Raqia és Darya is egy olyan hastáncot próbált megtanítani nekünk, magyaroknak, amit rég elfelejtettünk, vagy fel sem ismertünk.
Raqia konkrétan úgy fogalmazott, amikor erről beszélgettem vele a workshopok után, hogy: "A magyar táncosok olyanok, mintha be lettek volna zárva egy szobába, ahonnan most engedték ki őket..."
És valóban ezt éreztem magam is. Igen, be voltam zárva ebbe a "magyaros" közegbe, és nem tudtam tanulni semmi újat, semmit ami igazán kinyitotta volna a tudatomat a hastánc-művészet rejtelmei terén. Kezdtem is teljesen elfordulni a nyugati irányzatok felé: más táncokat kezdtem nézegetni (tangót, kizombát, port de bras-t, kortárs táncokat, hip-hop-ot), mert egyszerűen nem volt olyan ember, akitől továbbtanulhattam volna azt az igazi etalon hastáncot, ami magában hordozza azt a hangulatvilágot, azt a kisugárzást, azt a életérzést, azt a teljesen másik dimenziót, amiért annak idején beleszerettem, amikor az Ahlan Wa Sahlan-on jártam. Egyszerűen belefásultam abba, hogy itthon semmi másról nem szólt a hastánc, csak arról, hogy hogyan tudjuk egymást legyőzni szépségben, öltözékben, mutatványozásban; illetve hogy hogyan tudnánk megfelelni mindenféle agresszív divathullámoknak, amik könyörtelenül maguk alá temetik a hastáncversenyek kritériumrendszerét. Már nem öröm volt számomra a hastánc, hanem csak stressz: rettegés attól, hogy mi lesz, ha nem leszek elég jó a zsűrinek, a szakmabelieknek egy-egy fellépésen, és emiatt elásnak, mint ósdi, visszamaradott táncost. El is ment a kedvem a versenyzéstől, viszont a táncot magát imádtam és nem bírtam elengedni, így más táncokkal kezdtem foglalkozni a hastánc mellett.
De most már látom, hogy nem azért volt, mert én fúziós táncos vagyok, hanem mert nem tudtam hastáncossá lenni egy olyan közegben, ahol már nincsen hastánc hangulat, hastánc életérzés, hastánc tanulási lehetőség. Workshopok egész sorát tartották az utóbbi években magyar hastáncosok, és biztos vagyok benne, hogy jó kurzusaik voltak, igyekeztek jól megtanítani ezt a táncot az érdeklődőknek. De egyvalamit nem tudnak sajnos átadni: azt, amit Raqia és Darya adott. Ez valami szavakkal kifejezhetetlen dolog. Talán egy energia, vagy kisugárzás, vagy maga Egyiptom, maga a hastánc-birodalom dimenziója, amibe átlépni egy fantasztikus, újszerű, lángra lobbantó érzés. Biztos vagyok benne, hogy sokan értik, miről beszélek, mert szerintem mind ezt éreztük a workshopokon!

Ezek után gondolkoztam el azon, amit a versenyen láttam, amit a verseny után hallottam, és amit Raqia elmondott a vele készített interjú alkalmával. Az a hastánc, amit Raqia tanít, és amiről ő beszél, az nem hobbi-hastánc. Számára ez a fogalom nem létezik. Mint ahogy nem létezik számára az európai hastánc sem, vagy az amerikai hastánc sem. Az ő hitvallásában egyetlen hastánc van, és az Egyiptomé, semmilyen más arab országé, és ez a hastánc egy valódi művészet és életút.
Ez nem arról szól, hogy munka meg iskola mellett, ha még van kedvem és időm, elszaladgálok táncikálni, aztán veszek egy szép rucit, kirittyentem magam, benevezek versenyekre, és sorra megnyerem mindet, és akkor én leszek a hastánckirálynő, aki nappal egy jól menő cég alkalmazottja, éjjel meg sztártáncos, akit imád a közönség.

Mi azt hisszük, hogy lehetünk egyszerre diplomás üzletasszonyok, kiváló családanyák, szexi feleségek, és még mellékesen hastáncos sztárok is... És amikor ez nem valósul meg maradéktalanul, akkor össze vagyunk törve, és hibáztatjuk az egész világot, meg a zsűritagokat, hogy minket senki sem ért meg, pedig mi annyit készültünk erre, annyit küzdöttünk ezért, annyit beleraktunk, annyira akartuk! De biztos, hogy annyira akartuk? Nem volt néhány dolog mégis fontosabb, mint a tánc?

Amikor mindenben sikeresek akarunk lenni, akkor kinek akarunk tetszeni? Kinek akarunk ezzel bizonyítani? Ki mondta, hogy nekünk mindenben tökéletesnek kell lennünk? Ki mondta, hogy nekünk mindent meg kell valósítanunk az életünk során, különben nem vagyunk szeretetre méltók? A fejünkben van a baj, a lelkünkön van súlyos teher, amit mindenáron cipelni akarunk, akkor is, amikor már rég le kellett volna tennünk. Nem arról van itt szó, hogy ne hastáncoljunk, hanem hogy nem történhet az életünkben minden a mi akaratunk szerint.
Nem vesszük észre, hogy egyre agresszívabbak vagyunk, minél inkább érvényesülni vágyunk és minél inkább valakik akarunk lenni az élet minden területén, így a hastáncban is. És amikor nem leszünk csúcson ünnepelt sztárok, akkor úgy érezzük, hogy semmit sem értünk el, hogy minden hiábavaló volt. Görcsösen gyűjtjük az önbecsülésünket fenntartó tárgyi bizonyítékokat: bezsebeljük az összes érmet, serleget, oklevelet mindenféle versenyekről, mintha csak ettől éreznénk magunkat elég jónak, de ezeknek a csecsebecséknek az értéke soha nem lesz egyenértékű azzal, amit például Madam Raqia Hassan elért. Ugyanis nem a tárgy a lényeg, hanem a mögötte lévő élmények, tapasztalatok, tanulságok. Az élet tesz minket tiszteletreméltó emberré, nem a trófeák.

És akkor máris választ kapunk a kérdésre, hogy létezik-e hobbi-hastánc? Igen, létezik, de ezt össze sem lehet hasonlítani a hastánc művészetével. A kettőnek olyannyira nincs köze egymáshoz, hogy amikor találkozunk egy igazi hastánc művésszel, akkor döbbenünk rá, hogy mi sehol sem vagyunk ebben a műfajban, pedig már esetleg tizenéve ebben munkálkodunk. De sajnos nálunk a hastánc egy hobbi, nem az egész éltünk.
Ha az életünk lenne ez a tánc, akkor kint lennénk Egyiptomban, aztán járnánk a világ országait, és elvinnénk oda, meg idehaza is elhoznánk azt a varázslatot, amit csak ott tapasztalhatunk és tanulhatunk meg. Mi nem azzal kelünk fel, hogy akkor napi 6 órát gyakorlunk a táncteremben, aztán  megyünk fellépni. Nem is ismerjük ezt az életformát, nem látunk bele ebbe a világba. Amikor egy egyiptomi táncos azt mondja nekünk, hogy ő akkor is ott kell legyen a fellépésén, ha aznap tudta meg, hogy meghalt az anyukája, akkor mi ezzel nem tudunk mit kezdeni. Egyszerűen nem tudjuk felfogni, hogy ez mit jelent! Hogy mennyire kell ehhez elkötelezettnek és áldozatkésznek lenni, mennyire kell szeretni ezt a táncot, hogy erre képesek legyünk lelkileg. Nem, mi még a versenyen, a színpadról lejövet is sírunk és vádaskodunk, hogy ha nem kaptuk meg a max. pontokat.

És azok a sztárok, akiket imádunk, tulajdonképpen sosem indultak hastáncversenyeken. Ők nem azért világsztárok, mert megnyertek x versenyt. Ezért nem ismerik azt a fajta kakaskodást, amit mi a versenyeken keresztül teszünk a magunkévá. És itt vész el az a szeretet, amiről Raqia beszélt: hogy nem azt látja a táncosokon, hogy ők szeretik a hastáncot, hanem csak a harciasságot, a "mindenkit le akarok győzni, mert jobb vagyok!" indulatot látja rajtuk. Mi már ezt észre sem vesszük, mert már  ebbe növünk bele, teljesen ráforr az arcunkra ez az álarc, itthon ugyanis nem csak a hastáncban, minden téren küzdenünk kell a megaláztatás, mellőzöttség, kiselejtezés ellen. Mindenütt görcsösen megfelelni próbálunk: az iskolában, a munkahelyen, a párkapcsolatban, és ugyanez gyűrűzik be a hastáncunkba is, és felfal minket elevenen, mi pedig észre sem vesszük, hogy már nem vagyunk emberek, csak egymást tépő vadállatok.

A hastáncot mindenestül kell szeretni. Nem egy stílusát kell szeretni, nem a fizetős fellépéseket kell szeretni, nem a drága ruhákat kell szeretni, nem az ünnepeltetést kell benne szeretni, és nem is az oktatásából kiépíthető bizniszt kell szeretni, hanem mindent, ami vele jár. Azt is, ami nem tetszik, ami kellemetlen, ami fárasztó, ami kényelmetlen, mert amíg nem tudjuk "szőrőstül-bőrőstül" megélni és megszeretni ezt az életformát, addig ez mindig kizárólag egy hobbi lesz a számunkra. Tehát olyasvalami, amit csak a kellemes és örömteli részéért csinálunk. Abban a pillanatban, amint pedig már nem leljük benne örömünket, csalódottá és felháborodottá válunk, és elkezdünk követelőzni és vádaskodni.

Az igazi versenytáncos pedig arról ismerszik meg, hogy ő olyan természetességgel megy ki a színpadra egy versenyen is, mintha hazaérkezett volna a barátaihoz, családjához, akikkel most együtt sírhat, nevethet, bulizhat. Nem nézi a zsűri pontszámait, mert nem érdekli. Ha megkapja a trófeát, ha nyer, akkor hálás és örül, és a művészettel szemben alázatosan elfogadja, hogy most őt választották legjobbnak, legszebbnek. De nem követelheti és nem várhatja el ezt a címet! Ez nem őérte van, hanem  a művészetért, amit űz. A díjazás a hastánc minőségének, színvonalának szól, nem pedig a versenyző egójának.

Ne hagyjuk, hogy ez az anyagias, sztárgyáros nyugati manipulátor-világ meghülyítsen minket. Kiöli belőlünk a szeretetet, nem csak egymás iránt, hanem saját magunk iránt is, hiszen minél inkább harcolunk mások ellen, annál inkább harcolunk saját boldogságunk ellen is. És ez nem a hastánc útja.

Akár hobbi-hastáncosok vagyunk, akár hivatásos verseny-táncosok, az első és legfontosabb önmagunk tisztelete, megbecsülése, és szeretete, valamint a közönségünk tisztelete és szeretete, beleértve a zsűrit is. Legyünk olyanok, mint a jó anyukák: szeressük a gyermekünket akkor is, ha ő éppen nem szeret minket. Szeressük a közönségünket, a fellépési lehetőséget akkor is, amikor nem kapjuk meg az ő szeretetüket, rajongásukat. És táncoljunk tovább!