2016. június 19., vasárnap

Az etalon hastáncosnő I. rész

Először is tisztázzuk az "etalon" kifejezés jelentését. Az etalon szinonimái: hiteles, állandó mintapéldány, példakép. Ha jobban belegondolunk, nem is biztos, hogy létezik élő ember, aki ennek meg tudna felelni, de azért tegyünk egy próbát a hastáncosnők esetében. (Most tekintsünk el a hastáncos férfiaktól, őket majd külön, egy másik alkalommal nézzük meg...)

Már megbeszéltük a nőideál napjainkban jelentkező problémáját, de említést tettem már a régi korok nőideáljainak szörnyűségeiről is. Az elménkben élő, megörökölt ősszavak jelentéstartalma is totálisan eldeformálódott az idők során, így maga az "ideál" szó sem azt jelenti már a civilizált társadalmakban, amit kellene. 

A mai kor transzcendens (A szó a latin transcendo=átlépek igéből származik, és olyan lehetséges valóságra utal, amelynek megismeréséhez az embernek át kell lépnie köznapi értelemben vett határait./Wikipédia/) tanítása szerint, az ősszavainkat, ősfogalmainkat már csak egyetlen módon érthetjük meg: ha saját belső, legmélyebb lelki központunkból merítjük jelentésüket. Vagyis saját legmélyebb egyéni igazságunkból. Nincs ugyanis olyan kabát, amit mindenkire rá lehet húzni (illetve ráhúzhatjuk mindenkire, csak akkor tízből kilenc emberen sehogy nem fog kinézni). 
Csak az lehet a miénk, amit lelkileg és szellemileg magunkévá tettünk. Semmi, ami rajtunk kívül áll, nem képezheti igazi valónkat, és ezt sokszor fájdalmas tapasztalatokon keresztül tanuljuk meg ebben a materiális, birtoklásközpontú civilizációban.

Induljunk el hát akkor innen a hastáncosnő ideálja felé. Ehhez végig kellene haladnunk persze a világ történelmén, melynek kezdeti időszaka körülbelül egy az egyben hiányzik a tudástárunkból, úgy hogy előrebocsátom, hogy iszonyú nehéz dolgunk lesz. Nincs ugyanis kezdete az emberek korának, csak találgatások, meg elméletek vannak arról, hogy hogyan és honnan kerültünk ide, mai állapotunkba. jelenleg annyit tehetünk, hogy megnézzük a történelem során készült szobrokat és festményeket, melyekből következtetni tudunk arra, hogy milyenek voltak a nők és férfiak a különféle korokban, kultúrákban és földrészeken (de legalábbis, hogy mi volt az ideális nő és férfi megjelenés), és így sok apró kirakósdarabkából kirajzolódik végül egy női ideálkép és egy férfi ideálkép. Ami persze azért a kordivatoknak erőteljesen ki volt és van téve.

Nézzük akkor ezt a nőideált mint testi megjelenést. Mindig fontos, hogy nőideálból kétféle létezik: az egyik a leány (pl. szűz) ideálképe, míg a másik az anya ideálképe. A kettő nagyon más! Korunkban össze akarjuk mosni a kettőt, és úgymond "szűzanyák" akarunk lenni (egy szűz küllemével akarunk gyerekeket vállalni egész életünkön át), de ez teljesen abszurd törekvés már a két őskarakter szimbolikus egymással szemben állása miatt is. 
Tehát valaki vagy anyatípus (Hold és Neptun), vagy szűztípus (Vénusz és Merkúr). Ez attól is függ, melyik életkorban van éppen, hiszen tizenévesen természetes dolog szűzlánynak lenni, és úgy is kinézni, míg negyven évesen már majd minden nő anyaként éli az életét, és hiábavalóan próbál úgy kinézni és viselkedni, mint egy csitri. 
Az anyaságon még át nem esett női testkép általában mindig törékenyebb, karcsúbb, gyerekesebb, erőtlenebb, zsenge testalkatot mutat. Ebben nyilván vannak eltérések egyénenként, de önmagához képest is mindenki fiatalon még másképpen néz ki, mint anyasága után. És ez egyáltalán nem feltétlenül rossz irányba változik! 
Nézzük csak meg: a nők szülés után még fizikálisan fejlődnek! Képesek testmagasságban is fejlődni a szülés következtében, ám csontozatukban, ízületeikben, izomzatukban mindenképpen jelentősen megerősödnek. Ezt nem tekinthetjük visszalépésnek korábbi önmagunkhoz képest, hiszen testünk egy új, még jobb minőségű állapotába fejlődik. Szellemi és pszichés teljesítőképességünkről már nem is beszélve! Azért amit egy anya képes kiállni, az  - valljuk be - nem emberi, és ezt sem a férfiak, sem a gyerekek nem tudják felfogni (ha csak egyszer nem kerülnek ilyen életszerepbe).
Tehát az anya testideálja már egy jóval erősebb, magasabb, robusztusabb, termetesebb, de emellett megfelelően puha (zsírpárnáknak köszönhetően), védelmet és biztonságérzetet nyújtani képes testalkat és megjelenés lesz.

Vegyük át ezen két karakter belső tulajdonságait is.
A leány, a fiatal szingli nő sajátságai: naiv, szégyellős, kicsit még gyerekes, barátkozós, érzékeny, sértődékeny, könnyed, hirtelen változó lángoló, de felületesebb érzelmekkel, melyeket sokszor őmaga sem tud beazonosítani. Sokmindent nem tud még az életről, nem élte át a szülés misztériumát, nem beavatott a nagy titokba, saját nőiségét még tanulja, kevés a tapasztalata. Persze ettől annyira cuki, ezért szeretik őt az emberek.
Az anya, az érett nő sajátságai: lelki erő, okosság, ügyesség, megbízhatóság, gyengédség, felelősségtudat, mély érzelmek, gondoskodás, védelem, intuíció, emberismeret, dörzsöltség, bizalmatlanság, mások segítése, támogatása, sok tapasztalat az életről, a szerelem ezer arcáról, a szülésről és születésről, egy emberi lény életének végigkíséréséről, a transzcendens világról, megmagyarázhatatlan jelenségekről. 
Egy nő persze gyermekáldás nélkül is válhat érett nővé, papnővé, szert tehet a fentebb felsorolt tulajdonságokra akkor is, ha mások gyermekeit neveli vagy gondozza, de alapvetően a szimbólum ugyanaz az anyánál és a papnőnél is.

Máris két teljesen különböző női ideálképünk van, pedig még nem is tértünk rá a hastánc divatideáljaira. Ezen két szimbólum alapján viszont már jobban fogjuk érteni, miért is vannak akkora testideál különbségek a hastáncban az egyes kultúrákban.

A hastánc egy Egyiptomban létrehozott, mesterien megkreált táncművészeti forma. Abban a kultúrában, ahol született, az anyaságnak, az anyaságra való alkalmasságnak nagyon erőteljes kultusza van. Mi tehát az ottani nőideál? Hát természetesen az anya ideálja: nagy termet, erős fizikum, nagy mellek, hatalmas csípő, vaskos combok, nőies arc, klasszikusan hosszú haj, nőies kezek és lábfejek. Mindehhez társul a hihetetlen tehetség, művészi érzék, mély érzelmek, tapasztalatok kifejezése, nagyon érzéki, transzcendens, szétáradó kellemes kisugárzás, gondoskodó szeretet, mellyel az egész világot képes átölelni...
Innen indul az egyiptomi hastáncosnő ideálképe. Ez azért olyan szempontból érdekes, hogy egy rendezvényen általában nem egy anyaságot megélt hastáncosnőre szoktak számítani, mégis az ideál annyira ősi, és annyira benne él az emberekben, hogy még a férfiak is szinte ösztönösen keresik azokat a nőket, akik alkatukból fakadóan alkalmasabbak a szülésre, vagyis az anyává válásra. Ez a kultusz annyira mélyről jön, hogy senkiben nem kérdőjeleződik meg; mindenki azonnal észreveszi ha egy nőnek jók az arányai, megfelelő a termete. Ez egyben lehetne akár az etalon is, de hát tudjuk, hogy azóta Egyiptomon is sok divathullám átvándorolt már; sok hastánc királynőt megkoronáztak már ott, akik közül egyáltalán nem mind hozták ezt az etalon imidzset. Egy kicsit oda is betört a Nyugat divatja, amely már jó ideje isteníti a gyerekalkatú, úgymond éretlen, olykor már fiús kislány ideált (mind alkatilag, mind viselkedésben). Persze, azért Egyiptomban ott még nem tartanak, ahol Amerika, de már látjuk, hogyan terjed a fiatal lányka-szindróma a férfiak szexuális vágyai terén. Hogy ez mennyire beteges elfajulásokba tud torkollani, arról szerintem nem kell említést tennem, főleg nem itt, mert totál nem tartozik ehhez a témához. A hastánc mind a mai napig alapvetően az érett nőiességet képviseli és sugározza, nem az először menstruáló lánygyermek lelkivilágát.

Miért kerülünk akkor mégis konfliktusba önmagunkkal mi, hastáncosok? Miért látom azt, hogy híres táncosok, akik átlépnek egy életkort, és megerősödnek, megvaskosodnak testalkatilag, olyan nőiesebbek, anyaszerűbbek lesznek, elkezdenek görcsösen visszafogyózni, fotóikat egyre durvábban "retusáltatni", hogy megfelelhessenek saját és mások ideálképi elvárásainak? Miért olyan nehéz elfogadnunk hastáncosnőként azt, hogy anyák, papnők, a nagy titkok és misztikum tudói lettünk? Ha ez fizikálisan is meglátszik rajtunk, az miért baj? A lélek és a szellem fejlődési szintjei fizikálisan is megmutatkoznak, ezellen senki sem tehet semmit, hiszen sokan már eleve olyan küllemi tulajdonságokkal születünk, melyek szellemi és lelki adottságaink testi leképeződései.
Állítom, hogy nem magunk mérjük saját testképünkre ezt a csapást, hanem a külvilág hamis ideáljainak sulykolása. Persze, hogy számít az elhízottság, hiszen ennek egészségügyi jelentősége is van, nem csak esztétikai. De ki határozza meg, hogy egy egyedi alkatú ember mikor ér elhízott állapotba? Hol van az a mérce, ami ezt megmutatja? Van, aki elhízva is egészséges és hosszú életet él meg nőként, és van aki mindössze tíz kilónyi túlsúllyal (aminek egy része megkötött víz!) már meg van semmisülve lelkileg, és sorra jönnek a betegségei... Nem csak attól függ az elhízás kérdése, hogy milyen életmódot folytatunk mellette, és hogy milyen ételeket eszünk, hanem az is, hogy milyen lelkiállapotban vagyunk az elhízásunk során! Ez olyannyira meghatározó, hogy súlyos betegségek kivédése múlhat rajta! Tehát akkor miért érezzük magunkat mindig rosszul, miért harcolunk mindig magunk ellen, saját természetességünk ellen, miért kényszerítünk ki magunkból mindig egy hamis ideálképet, ami nem mi vagyunk?

Egy hastáncos (attól függően, hogy mikor kezdett el táncolni tanulni) maga is végigjárja a női ideál szimbólumok karaktereit tánca során. Nyilván lesz egy gyermeki korszaka, egy fiatal belevaló csajszi korszaka, egy hercegnő korszaka, majd egy királynő korszaka, majd megy az anyaság, a misztikus papnő korszaka felé. Mindent végig fog járni (legalább is ez a legeslegjobb táncos életút, ha minden tudás és érzelmi állapot, tapasztalat birtokába kerül).

Nálunk jelenleg kezd elfajulni a barbi baba testalkatú hastáncos őrület, ami elég kártékony a nők saját testideál képének meghatározására. Nyilván vannak, akik meg a másik végletet képviselik, ahol meg már a túl sok zsírlerakódás és/vagy a hajlékonyság hiánya miatt nem látszódnak a hastáncmozdulatok.
Az etalon azt is jelenti, hogy hiteles: vagyis nem lehetünk hamisak sem kifelé mutatott képünk tekintetében, sem a magunkkal és másokkal szembeni elvárásaink terén. 
Egész életünkben a mértéket és az egyensúlyt tanuljuk (Mérleg és Bika analógia!), valamint az önelfogadást, saját testünk és lelkünk feltétel nélküli szeretetét (Nyilas és Halak analógia). Szinte nincs olyan hastáncos a világon, akiben ne lenne valamennyi ezen analógiák közül, így mindannyiunknak közös a feladatunk. 
Az etalon tanít meg minket arra, hogy milyennek kell lennünk: nem karcsúbb derekúnak vagy dúsabb hajúnak, hosszabb lábúnak vagy kisebb kezűnek, hanem önmagunk szeretettől harmonikus, kiegyensúlyozott  középpontjának.

A következő részben tételesen végigvesszük az egyes hastánc stílusokhoz tartozó éppen divatban lévő test-és karakterideálokat, és meg fogjuk nézni azt is, hogy miért ezek lettek ideálisak az egyes műfajok terén az idők során.