Hobbi-hastánc és verseny-hastánc... Mi a különbség?

Nem rég vettem részt a Báti Anita Nitah által szervezett Yalla Yalla Nemzetközi Hastánc Fesztiválon, amelyen ezúttal Madam Raqia Hassan személyesen zsűrizte a versenyzőket és tartott kurzust a rengeteg érdeklődő hastáncosnak. Ez mindig igazi kuriózumnak számít, ugyanis Raqia elég ritkán fogad el meghívást, főleg

A fesztivál másik kiemelt sztárvendége Darya Mitskevich volt, akinek táncművészetétől egyöntetűen el volt ragadtatva a magyar közönség, nem véletlenül, hiszen ő egy másik szinten, egy másik dimenzióban táncolja a hastáncot, mint mi itthon.
Ráadásul Raqia mellett Darya is tartott intenzív kurzust a fesztivál keretein belül, ami rendkívül inspiráló volt számunkra. Részemről olyan volt nekem a kurzusa, mint egy feltámadás a poraimból, hiszen én már régóta stagnáltam a tánctanulásban, várva arra, hogy egyszer majd a megfelelő embertől tanulhassak. És most rá kellett jönnöm, hogy Raqia és Darya is egy olyan hastáncot próbált megtanítani nekünk, magyaroknak, amit rég elfelejtettünk, vagy fel sem ismertünk.
Raqia konkrétan úgy fogalmazott, amikor erről beszélgettem vele a workshopok után, hogy: "A magyar táncosok olyanok, mintha be lettek volna zárva egy szobába, ahonnan most engedték ki őket..."
És valóban ezt éreztem magam is. Igen, be voltam zárva ebbe a "magyaros" közegbe, és nem tudtam tanulni semmi újat, semmit ami igazán kinyitotta volna a tudatomat a hastánc-művészet rejtelmei terén. Kezdtem is teljesen elfordulni a nyugati irányzatok felé: más táncokat kezdtem nézegetni (tangót, kizombát, port de bras-t, kortárs táncokat, hip-hop-ot), mert egyszerűen nem volt olyan ember, akitől továbbtanulhattam volna azt az igazi etalon hastáncot, ami magában hordozza azt a hangulatvilágot, azt a kisugárzást, azt a életérzést, azt a teljesen másik dimenziót, amiért annak idején beleszerettem, amikor az Ahlan Wa Sahlan-on jártam. Egyszerűen belefásultam abba, hogy itthon semmi másról nem szólt a hastánc, csak arról, hogy hogyan tudjuk egymást legyőzni szépségben, öltözékben, mutatványozásban; illetve hogy hogyan tudnánk megfelelni mindenféle agresszív divathullámoknak, amik könyörtelenül maguk alá temetik a hastáncversenyek kritériumrendszerét. Már nem öröm volt számomra a hastánc, hanem csak stressz: rettegés attól, hogy mi lesz, ha nem leszek elég jó a zsűrinek, a szakmabelieknek egy-egy fellépésen, és emiatt elásnak, mint ósdi, visszamaradott táncost. El is ment a kedvem a versenyzéstől, viszont a táncot magát imádtam és nem bírtam elengedni, így más táncokkal kezdtem foglalkozni a hastánc mellett.
De most már látom, hogy nem azért volt, mert én fúziós táncos vagyok, hanem mert nem tudtam hastáncossá lenni egy olyan közegben, ahol már nincsen hastánc hangulat, hastánc életérzés, hastánc tanulási lehetőség. Workshopok egész sorát tartották az utóbbi években magyar hastáncosok, és biztos vagyok benne, hogy jó kurzusaik voltak, igyekeztek jól megtanítani ezt a táncot az érdeklődőknek. De egyvalamit nem tudnak sajnos átadni: azt, amit Raqia és Darya adott. Ez valami szavakkal kifejezhetetlen dolog. Talán egy energia, vagy kisugárzás, vagy maga Egyiptom, maga a hastánc-birodalom dimenziója, amibe átlépni egy fantasztikus, újszerű, lángra lobbantó érzés. Biztos vagyok benne, hogy sokan értik, miről beszélek, mert szerintem mind ezt éreztük a workshopokon!

Ezek után gondolkoztam el azon, amit a versenyen láttam, amit a verseny után hallottam, és amit Raqia elmondott a vele készített interjú alkalmával. Az a hastánc, amit Raqia tanít, és amiről ő beszél, az nem hobbi-hastánc. Számára ez a fogalom nem létezik. Mint ahogy nem létezik számára az európai hastánc sem, vagy az amerikai hastánc sem. Az ő hitvallásában egyetlen hastánc van, és az Egyiptomé, semmilyen más arab országé, és ez a hastánc egy valódi művészet és életút.
Ez nem arról szól, hogy munka meg iskola mellett, ha még van kedvem és időm, elszaladgálok táncikálni, aztán veszek egy szép rucit, kirittyentem magam, benevezek versenyekre, és sorra megnyerem mindet, és akkor én leszek a hastánckirálynő, aki nappal egy jól menő cég alkalmazottja, éjjel meg sztártáncos, akit imád a közönség.

Mi azt hisszük, hogy lehetünk egyszerre diplomás üzletasszonyok, kiváló családanyák, szexi feleségek, és még mellékesen hastáncos sztárok is... És amikor ez nem valósul meg maradéktalanul, akkor össze vagyunk törve, és hibáztatjuk az egész világot, meg a zsűritagokat, hogy minket senki sem ért meg, pedig mi annyit készültünk erre, annyit küzdöttünk ezért, annyit beleraktunk, annyira akartuk! De biztos, hogy annyira akartuk? Nem volt néhány dolog mégis fontosabb, mint a tánc?

Amikor mindenben sikeresek akarunk lenni, akkor kinek akarunk tetszeni? Kinek akarunk ezzel bizonyítani? Ki mondta, hogy nekünk mindenben tökéletesnek kell lennünk? Ki mondta, hogy nekünk mindent meg kell valósítanunk az életünk során, különben nem vagyunk szeretetre méltók? A fejünkben van a baj, a lelkünkön van súlyos teher, amit mindenáron cipelni akarunk, akkor is, amikor már rég le kellett volna tennünk. Nem arról van itt szó, hogy ne hastáncoljunk, hanem hogy nem történhet az életünkben minden a mi akaratunk szerint.
Nem vesszük észre, hogy egyre agresszívabbak vagyunk, minél inkább érvényesülni vágyunk és minél inkább valakik akarunk lenni az élet minden területén, így a hastáncban is. És amikor nem leszünk csúcson ünnepelt sztárok, akkor úgy érezzük, hogy semmit sem értünk el, hogy minden hiábavaló volt. Görcsösen gyűjtjük az önbecsülésünket fenntartó tárgyi bizonyítékokat: bezsebeljük az összes érmet, serleget, oklevelet mindenféle versenyekről, mintha csak ettől éreznénk magunkat elég jónak, de ezeknek a csecsebecséknek az értéke soha nem lesz egyenértékű azzal, amit például Madam Raqia Hassan elért. Ugyanis nem a tárgy a lényeg, hanem a mögötte lévő élmények, tapasztalatok, tanulságok. Az élet tesz minket tiszteletreméltó emberré, nem a trófeák.

És akkor máris választ kapunk a kérdésre, hogy létezik-e hobbi-hastánc? Igen, létezik, de ezt össze sem lehet hasonlítani a hastánc művészetével. A kettőnek olyannyira nincs köze egymáshoz, hogy amikor találkozunk egy igazi hastánc művésszel, akkor döbbenünk rá, hogy mi sehol sem vagyunk ebben a műfajban, pedig már esetleg tizenéve ebben munkálkodunk. De sajnos nálunk a hastánc egy hobbi, nem az egész éltünk.
Ha az életünk lenne ez a tánc, akkor kint lennénk Egyiptomban, aztán járnánk a világ országait, és elvinnénk oda, meg idehaza is elhoznánk azt a varázslatot, amit csak ott tapasztalhatunk és tanulhatunk meg. Mi nem azzal kelünk fel, hogy akkor napi 6 órát gyakorlunk a táncteremben, aztán  megyünk fellépni. Nem is ismerjük ezt az életformát, nem látunk bele ebbe a világba. Amikor egy egyiptomi táncos azt mondja nekünk, hogy ő akkor is ott kell legyen a fellépésén, ha aznap tudta meg, hogy meghalt az anyukája, akkor mi ezzel nem tudunk mit kezdeni. Egyszerűen nem tudjuk felfogni, hogy ez mit jelent! Hogy mennyire kell ehhez elkötelezettnek és áldozatkésznek lenni, mennyire kell szeretni ezt a táncot, hogy erre képesek legyünk lelkileg. Nem, mi még a versenyen, a színpadról lejövet is sírunk és vádaskodunk, hogy ha nem kaptuk meg a max. pontokat.

És azok a sztárok, akiket imádunk, tulajdonképpen sosem indultak hastáncversenyeken. Ők nem azért világsztárok, mert megnyertek x versenyt. Ezért nem ismerik azt a fajta kakaskodást, amit mi a versenyeken keresztül teszünk a magunkévá. És itt vész el az a szeretet, amiről Raqia beszélt: hogy nem azt látja a táncosokon, hogy ők szeretik a hastáncot, hanem csak a harciasságot, a "mindenkit le akarok győzni, mert jobb vagyok!" indulatot látja rajtuk. Mi már ezt észre sem vesszük, mert már  ebbe növünk bele, teljesen ráforr az arcunkra ez az álarc, itthon ugyanis nem csak a hastáncban, minden téren küzdenünk kell a megaláztatás, mellőzöttség, kiselejtezés ellen. Mindenütt görcsösen megfelelni próbálunk: az iskolában, a munkahelyen, a párkapcsolatban, és ugyanez gyűrűzik be a hastáncunkba is, és felfal minket elevenen, mi pedig észre sem vesszük, hogy már nem vagyunk emberek, csak egymást tépő vadállatok.

A hastáncot mindenestül kell szeretni. Nem egy stílusát kell szeretni, nem a fizetős fellépéseket kell szeretni, nem a drága ruhákat kell szeretni, nem az ünnepeltetést kell benne szeretni, és nem is az oktatásából kiépíthető bizniszt kell szeretni, hanem mindent, ami vele jár. Azt is, ami nem tetszik, ami kellemetlen, ami fárasztó, ami kényelmetlen, mert amíg nem tudjuk "szőrőstül-bőrőstül" megélni és megszeretni ezt az életformát, addig ez mindig kizárólag egy hobbi lesz a számunkra. Tehát olyasvalami, amit csak a kellemes és örömteli részéért csinálunk. Abban a pillanatban, amint pedig már nem leljük benne örömünket, csalódottá és felháborodottá válunk, és elkezdünk követelőzni és vádaskodni.

Az igazi versenytáncos pedig arról ismerszik meg, hogy ő olyan természetességgel megy ki a színpadra egy versenyen is, mintha hazaérkezett volna a barátaihoz, családjához, akikkel most együtt sírhat, nevethet, bulizhat. Nem nézi a zsűri pontszámait, mert nem érdekli. Ha megkapja a trófeát, ha nyer, akkor hálás és örül, és a művészettel szemben alázatosan elfogadja, hogy most őt választották legjobbnak, legszebbnek. De nem követelheti és nem várhatja el ezt a címet! Ez nem őérte van, hanem  a művészetért, amit űz. A díjazás a hastánc minőségének, színvonalának szól, nem pedig a versenyző egójának.

Ne hagyjuk, hogy ez az anyagias, sztárgyáros nyugati manipulátor-világ meghülyítsen minket. Kiöli belőlünk a szeretetet, nem csak egymás iránt, hanem saját magunk iránt is, hiszen minél inkább harcolunk mások ellen, annál inkább harcolunk saját boldogságunk ellen is. És ez nem a hastánc útja.

Akár hobbi-hastáncosok vagyunk, akár hivatásos verseny-táncosok, az első és legfontosabb önmagunk tisztelete, megbecsülése, és szeretete, valamint a közönségünk tisztelete és szeretete, beleértve a zsűrit is. Legyünk olyanok, mint a jó anyukák: szeressük a gyermekünket akkor is, ha ő éppen nem szeret minket. Szeressük a közönségünket, a fellépési lehetőséget akkor is, amikor nem kapjuk meg az ő szeretetüket, rajongásukat. És táncoljunk tovább!