Milyen egy hastáncos élete itthon?

A legtöbb hastáncos tizennyolc éves kora után kezdi pályafutását, még abban az esetben is, ha tinédzserként kezdett bele az orientális táncok tanulásába, mivel ez egy lassú folyamat, hiszen a hastáncnak nem csak mozgásrepertoárja, hanem műfaj- és stílusrepertoárja is óriási. Ezt elsajátítani, végigkóstolni mindet, de legalább is minél többet, évekbe telik...

Na most itt vagyunk mi, hastáncosok ebben a magyarországi társadalmi közegben, ahol valljuk be, hogy a szórakoztatóipar nem éli virágát, nem fed le akkora közönséget, így nagyon nehéz megélni az előadó-művészetből, bármi is legyen az. Persze kezdetben mindennek van egy hulláma, ez az adott művészet adott országban való megjelenésének kezdeti robbanása, amikor hirtelen, vagy lassan, de felfelé ível az iránta való érdeklődés, a népszerűsége. Igen ám, de ez a kezdeti felívelő szakasz egyszer majd eléri csúcspontját, és némi stagnálás után zuhanni kezd...

Ha jobban belegondolunk, akkor most itt tartunk a hastánc művészet népszerűségének hullámzásában, mert amikor elkezdtem tanulni ezt a táncot, nagyon népszerű volt, és nagyon ritkaság számba ment itthon, kifejezetten különleges, titokzatos, exkluzív és izgalmas tevékenység volt hastánccal fellépni vagy azt oktatni. Annál a kevés oktatónál akik ezzel foglalkoztak, rengetegen tolongtak a tánctermekben, főleg a kezdő tanfolyamokon annyian voltunk, hogy mozdulni alig lehetett, nem hogy táncolni. Volt is, aki felháborodva mondta, hogy ha ez így megy még pár táncórán át, akkor többet nem jön, mert tényleg durva volt. Akkoriban így szelektálódtunk a haladó szintig. 

Hosszú évekig tartott ez a felfelé ívelő folyamat, ezért nagyon könnyű volt akkoriban elbíznia magát sok tánctanulónak, hogy ez egy remek elfoglaltság, amivel jól lehet keresni, és az se baj, ha nem tudsz profin táncolni, mert ugyan ki veszi észre?

Aztán eljött a stagnálás ideje, ami elég rövid időszak volt, az ember nem is nagyon érzékelte, csak annyiban, hogy végre nem volt tömeg a tánctermekben a kezdő tanfolyamokon, kényelmesen el lehetett férni, és jobban kezdtek odafigyelni az emberekre egyenként, már fontosabb volt, hogy megtartsák az összes órára járót, már nem próbáltak olyan szigorúan szelektálni az oktatók, hogy azért pénzüknél legyenek a végén. Ez az átmenet jó lecke volt egyébként még a tapasztalt oktatóknak is arra nézve, hogy az hastáncra jelentkezőket nem lehet már az elején sem úgy kezelni, mint egy köteg facsemetét, amiből kiválogatjuk a szebbeket és életrevalóbbakat, a többit meg eldobjuk. Mindenkivel foglalkozni kellett, mindenki érdemes volt a törődésre, a tanulásra, mindenkinek igen is kellett adni nem egy, hanem több esélyt is.

Aztán elkezdődött a veszélyes lefelé ívelés, ami a hastáncnál azért is gyorsult fel annyira, mert hirtelen nagyon sok táncoktató lett az országban egyik pillanatról a másikra, mintha csak egyre-másra nőttek volna ki a földből, mindenütt, minden településen volt már csoportjuk, fellépéseik, művésznevük (és főleg egójuk), és Budapesten is minden tánciskolában, stúdióban, tánctermecskében, tükrös szobában, tornateremben, aulában meg volt már hirdetve hastánc tanfolyam kortól függetlenül mindenkinek, még akkor is, ha végül csak ketten-hárman voltak az órákon. A fellépések is gombamód elszaporodtak: már nem volt olyan művelődési ház, étterem, klub, kocsma, szabadtéri színpad, színház, sétahajó, ahol ne láttak volna hastáncosokat fellépni, estet rendezni. Kezdett ez az egész már sok lenni még az egyébként laikusoknak is, akik nem ismerték ezt a táncot és nem követték nyomon az ezzel kapcsolatos eseményeket. Az egész már nagyon ciki volt, mert annyira sok volt az igénytelen, elrontott, bődületesen rossz hastáncnak elnevezett műsor és tanfolyam az országban, hogy ha azt mertem mondani valakinek, hogy hastánc oktató vagyok, akkor a markába röhögött, hogy: " persze, tudjuk... a hastáncosok"... És ez egyszerre volt méltatlanul megalázó, dühítő és felháborító, mert azon kevesek, akik nagy lelkiismerettel és magas igényekkel tanulták és művelték ezt a műfajt, joggal érezték magukat megsértve, hogy egy rakás pénz- és figyeleméhes amatőr dilettáns miatt kell szégyellniük magukat és ezt a művészetet.

Ebben a korszakban kezdtem neki az oktatásnak, és bizony, jó tanulópénz volt, mert ingem-gatyám ráment a tanítványok igényeinek biztosítására. Igen, sokat készültem a táncóráimra, nagyon sok tervem volt, amiket szerettem céltudatosan végig is vinni, és ezeknek meg is volt a szép eredményük, de hogy anyagilag csődbe vittem magamat minden hónapban, az egyértelmű. Amikor egyetlenegyszer volt egy nyereséges hónapom, akkor azt a pénzt egy az egyben vissza is forgattam az oktatásba, mert egy komplett hangfal-rendszert vásároltam belőle a táncterembe, amit aztán három évvel később más terembérlők tönkre is tettek...
Anyagilag nem érte meg, de művészi értékteremtés, minőségi táncműsorok bemutatása és emberi kapcsolatok teremtése, egészségmegőrzés és egészségtudatosság-fittség tanítása céljából nagyon is megérte. 

Hát ilyen egy hastáncos élete, ha oktat, kivéve, ha nagyon ért ahhoz, hogy hogyan tudja lehúzni a tanítványait pénzzel, és ezt van is bőr a képén megtenni. Mert ilyen is van. A gátlástalanság az egész világon burjánzik, így a hastáncot sem kíméli. Nagyon meg kell néznie egy hastáncolni vágyónak, hogy hova, kihez megy el tanulni...

A másik: a hastánc fellépések. Ugye, mint fentebb írtam, ezekből is rengeteg lett. Na de milyenek voltak ezek a fellépések? Három fajtájuk volt: az egyik az étteremben egész éjjel táncolás (talán inkább gürizésnek kellene definiálni, néhány emlékezetes kivételtől eltekintve) pénzért; a másik a privát felkérések (esküvő, céges vacsora, születésnapok) pénzért, a harmadik a szép színháztermes, színpados, hangulatfényes, profi fotós szereplések: ingyen. Az "ingyent" persze úgy kell elképzelni, hogy szellemi, lelki, kollektív értékeiben nagyon is gazdag volt, ezért mindig jobb érzés volt ezeken az alkalmakon szerepelni, viszont idővel az ember nem győzte anyagilag az erre való készülődést (ruhaköltemény, tánckellékek, smink, haj, szoli, ékszerek, magánórák, tréningek, utazás, fittség és alak fenntartása), mert a tiszteletdíj elmaradt. Az előző kettőnél is mindig teljes igényességgel készült a táncos bárhová is hívták, hiszen ugyanolyan igényesség volt szükséges egy étteremben vagy egy születésnapon is, mint a színháztermekben. Itt akár napokig is eltartó előkészületekről beszélünk.

Szóval, bele lehet őrülni a hastánccal járó költségekbe. Ráadásul a szakma külföldről is és itthon is mindig újabb és újabb ruhafazonok, színek és tánc-stílusok divathullámait generálja, és akik ennek nem tudnak megfelelni időről-időre, azok szó szerint kihullanak a szakmai köztudatból, így aztán a fellépési lehetőségek nagy részéből is. A végén már az ember bármilyen lehetőségnek örül, ami csak adódik, hogy legalább érezhesse, hogy nem harcolt több mint tíz évig hiábavalóan ebben a műfajban, hogy érvényesülhessen és kibontakozhasson, s hogy ne csak érdekbarátságai legyenek már a szakmában.

Hozzá kell tenni azt is a történethez, hogy a hastáncosok egytől egyig iskola vagy munka mellett kezdtek el táncolni (és itt most nyilván nem táncművészeti iskolára gondolok). Ez mindenkire egyformán igaz, nyilván a kivétel erősíti a szabályt, de megsaccolhatjuk, hogy a 99% az országban így kezdte és többnyire így is folytatta. Mivel ez az ország híres arról, hogy mindenki állandóan újabb és újabb dolgokat tanul újabb és újabb papírokért bizonyítványokért, plecsnikért, és igyekszik több lábon állni anyagilag, hogy pénzénél lehessen minden hónapban, így a hastáncosok is mind más szakmákban is képzett emberek. Ez sokszor jól jön a tánc tanításában is, mert hasznosítható tudást és tapasztalatot jelent, más esetekben meg nem.

Nekem például egy részről kommunikáció (ezen belül média szakos) végzettségem van a táncokatáshoz megszerzett sportoktatói végzettségemen kívül. Ezzel a végzettséggel magazint tudok készíteni; filmfelvételeket tudok készíteni rendezvényekről és akár a táncóráimról, és azokat összevágni; hangot szerkesztek, zenét vágok a táncaimhoz, fotózok, fotókat utómunkázok, plakátot, szórólapot, névjegykártyát sőt, egy teljes weboldal designt és tartalmat, bannert össze tudok rakni. Ez az évek során nagyon jól jött a táncoktatásban és fellépések szervezésében is. Ezen felül egészségügyi szakmai végzettséggel is rendelkezem, így nagyon jó és biztos alapjaim vannak ahhoz, hogy belelássak az élettanilag helyes és helytelen folyamatokba, például a tánctanulás és tanítás során. Ennél fogva sokkal hozzáértőbben tudok foglalkozni, törődni a tanítványaimmal akkor is, ha már meglévő mozgásszervi problémával jönnek el egy kezdő tanfolyamra táncot tanulni.
De mindezekkel együtt is nagyon nehéz talpon maradni egy olyan közegben, ahol senki sem akar fizetni a szolgáltatásokért (és főleg a művészetért), és az emberek úton-útfélen próbálják átverni egymást aprópénzekért is.

Számos tánctanfolyamra jártam, több kurzust igyekszem időről időre találni magamnak továbbfejlődés, inspirálódás céljából, nem csak hastáncot, más táncokat is szívesen tanultam, és élveztem a táncolást, szinte bármilyen stílusban. Szeretem is a hastánc fúziókat, mert teret engednek a fantáziámnak, és talán zeneileg is közelebb állnak a szívemhez. Persze néhány egyiptomi klasszikus mindig is az első helyen lesz számomra is, mint minden fanatikus hastáncos számára.
És ami nagyon lényeges: a ruha és a kellékek a hastáncban alapvetően fontosak, és nagyon-nagyon nehéz beszerezni megvarratni, elkészíttetni őket. Mondhatni fél lehetetlenség, de hogy Aliz szavaival éljek: "van, hogy hat lehetetlen dolgot is véghez viszünk (mi hastáncosok is) még reggeli előtt..." :D Aki nincs benne ennek a művészetnek az áramlataiban, fel sem foghatja, hogy milyen szintű költségekről van szó annak érdekében, hogy ezt a művészetet hitelesen és méltósággal képviselhessük. Legtöbbször külföldre kell utaznunk, hogy legyen egy igazán jó fellépő kosztümünk, és külföldről kell rendelnünk az igazán jó minőségű kellékeket is, mert az országban kapni egyáltalán nem lehet a mai napig sem. És utána mehetünk külföldre fellépni is, mert ez az ország nem a jó fizetéseiről és korrekt üzleteléseiről híres...

Hogy hogyan csináljuk mi hastáncosok ezt, hogy adott esetben dolgozunk, mellette iskolába járunk, és még mellette hastáncolni is tanulunk és versenyekre megyünk meg komoly gála estekre, külföldi meghívásokra? Nos, ezt talán egy szóval úgy nevezhetném: varázslat. :)