Szereplésre születve

Akármilyen messzire mennénk vissza az időben, valószínűtlen, hogy kifejezett bizonyítékot találnánk arra vonatkozólag, hogy a hastáncosnő vagy hastáncmozdulatokat mesterien művelő papnő/törzsi táncos közszereplő lett volna. Ez azért van így, mert egyrészt a szereplés világa soha nem volt globális (csak most, ebben a korban, amikor a tv, mozi és az internet milliárdnyi ember számára mutat meg minden apró intim részletet más emberek életéből), másrészt a hastánc (mint az imádság egy formája, vagy beavatás a nemiségbe, vagy akár titkos vágyaink művészi kifejezése) mindigis egy misztikus, titokzatos, bensőséges, intim elhivatottság volt.

Manapság mégis minden és mindenki arra ösztönzi az embert, hogy igenis mutassa meg magát, akár meztelenül is ország-világ előtt, ne szégyelljen senki semmit sőt, addig mutogassa magát büszkén, amíg csak teheti. Tudjuk, hogy az egész film-és reklámipar, a tehetségkutató-és egyéb szórakoztató műsorok, valamint a művészetek és a sport világa is erre treníroz minden gyermeket és felnőttet. "Élj a mának, és mutasd meg magad, amíg lehet!"
Nos, ehhez képest nem vagyunk mind olyan magabiztosak, magunkat szívesen mutogatók és főleg nem rendelkezünk mind olyan testtudattal, ami a szerepléshez (azért nem mondom, hogy feltétlenül szükséges, de) igen előnyös.

Mint minden misztikus, rejtélyes szertartásból, mára a hastáncból is showműsort csináltak. Ez egyfelől hatalmas lehetőség a művészek számára, hogy világszerte megismerjék őket, másrészt ennek következtében sajnos a hastánc éppen a lényegét veszíti el: misztikumát és intimitását. Ez mondhatni megakadályozhatatlan folyamat. Csak annyit tehetünk annak érdekében, hogy ezt minimálisra csökkentsük, hogy a közönségességet (amennyire csak lehet) igyekszünk likvidálni a táncunkból. Ehhez önismeretre és önkritikára van szükségünk, de legalábbis egy olyan emberre, aki segít megítélni már a gyakorlásunk közben, hogy min tudnánk szépíteni, javítani a technikánkban és az előadásmódunkban.

A szereplés viszont a hastánchoz, mint előadó-művészethez, hozzátartozik. Vagyis ha magas szinten szeretnénk művelni ezt a testművészetet, a szereplést nem kerülhetjük el. Ahhoz viszont, hogy szerepeljünk (és ráadásul jól szerepeljünk), nem elég a technikai tudás és a nagy lelki átélés. A közönség előtti szereplés olyan kompetenciákat igényel, amiket szinte minden táncosnak külön meg kell tanulnia, méghozzá tapasztalatok útján. Nincs olyan tanár, sem tanfolyam, sem könyv, sem tanácsadó, aki ezt megspórolhatná nekünk. Ez a mi egyedi és magányos utunk a hastáncban: meg kell tanulnunk alkalmazkodni extrém helyzetekhez és különböző igényű közönségekhez. Sem a táncot, sem a szereplést, nem lehet elméletben megtanulni.
Ha jól akarunk szerepelni, jó előadóművészek és hiteles táncosok akarunk lenni, akkor menjünk ki a közönség elé (legyen az gála, kiállítás, verseny vagy nyílt nap) és szerepeljünk! Teljesen mindegy, hogy hogyan sikerül maga szereplés, mert ha mi minden tőlünk telhetőt megtettünk azért, hogy szépet és értékeset mutassunk a színpadon, akkor a végeredmény már nem rajtunk múlik. A körülmények számtalanszor összejátszhatnak még a profi táncosok ellen is, a különbség a sikeresek és a sikertelenek között csupán annyi, hogy a sikeresek nem rágódnak a kudarcaikon, hanem mennek a következő kihívás elé. Ha valaki elmegy fellépni három alkalommal, amiből kettő rosszul sikerül (vagy legalábbis nem úgy, ahogyan azt ő szerette volna), és emiatt abba hagyja a táncolást, akkor ne csodálkozzon rajta, hogy ha az élete más területein is sikertelen lesz, nem csak a hastáncban. Ugyanis nem a táncolásra lesz alkalmatlan, hanem a jó eredmények elérésére. Ehhez ugyanis hosszú idő és rendszeres tapasztalatszerzés szükséges.

Mégis miért van az, hogy bizonyos emberek nagyon jól tudnak szerepelni, míg másoknak nehezére esik bármilyen arcmimika vagy színészi jelenet prezentálása? Ez részben tehetség kérdése, hiszen nyilvánvalóan van, akiben már gyerekkorától megmutatkozik (akár kényszeres viselkedésben is) a szereplésvágy és színészi érzék. Alapvetően azonban mindannyian rendelkezünk némi színészi adottsággal, csak legtöbbször nem merjük felvállalni. Van, aki például nem szeret vicces lenni, mert megalázónak érzi, így a táncot is arra fogja használni, hogy minél fennköltebbnek, komolyabbnak és csodálatra méltónak hasson. Amikor pedig ez nem jön össze, mert sem a közönség, sem a helyszín, sem a többi körülmény nem kínál ehhez támogatást, akkor a táncos összetörik, hiszen nem tudta elérni az előadásával azt, amit akart. Ilyenkor is az alkalmazkodásnak kellene érvényesülnie.
Ha elmegyünk fellépni valahova (pláne felkérésre) akkor tudnunk kell, hogy milyen közönség, milyen körülmények lesznek ott (tánctér mérete és minősége, épület jellege, rendezvény típusa, hangulata)? Ennek hiányában ugyanis szerencsejátékot űzünk, aminek nem lesz mindig nyerés a vége.
Ha egy közönség vidámat és vicceset vár, akkor csak az ilyen jellegű előadásainkra fognak megfelelően reagálni. Ha egy közönség komolyat és kifinomultat vár, akkor pedig csak az olyan jellegű produkciónkra fog úgy reagálni, ahogy szeretnénk. A mi számunkra a legfontosabb a pozitív visszajelzés. Ha komolyat adunk elő, és mindenki csodálattal és megrendülten néz, majd vastapssal jutalmaznak, akkor elértük azt a hatást, amit akartunk. Ha ez nem sikerült, akkor sem szabad csüggedni. A közönség sem lehet mindig jó passzban. Nem várhatjuk el a nézőktől, hogy megértsék a mi művészi üzeneteinket. Hiszen ez a saját benső világunk, leginkább mi magunk értjük, más számára többnyire idegen. Amikor mégis összerezonál a néző és a művész, akkor az nagy áldás, és hálásnak kell érte lennünk. Kikövetelni magunknak azonban nem lehet. Mi csak annyit tehetünk, hogy gyakorlunk, gyakorlunk és gyakorlunk. Készülünk a szerepléseinkre, majd kimegyünk a közönség elé, és megtesszük, ami tőlünk telik. Aztán rábízzuk magunkat a sorsra.

Az előadóművészi elhivatottság pedig azt jelenti, hogy akkor is szerepelek, amikor nincs kedvem hozzá, vagy nem vagyok éppen csúcsformában, vagy más egyéb elfoglaltság is van kilátásban amit esetleg vissza kell utasítanom.
Vagyis aki mindig kifogásokat keres arra, hogy miért nincs ideje gyakorolni és fellépni, az valójában nem is akar csinálni semmit. Csak az eredményt szeretné magáénak tudni anélkül, hogy bármit is tennie kellene érte. Ez nem csak a hastáncban nem lehetséges, hanem az élet semelyik másik területén sem. A sikerért, az elismerésért, a dicséretért és a tiszteletért meg kell dolgoznunk. Akkor is, ha sokkal szívesebben csinálnánk éppen valami mást. Soha nem fogunk eredményeket elérni, ha nem fektetünk be időt és energiát értük.
Amikor felkérnek, meghívnak, számítanak ránk egy rendezvényen, akkor nem mondhatjuk azt, hogy most nincs kedvem/időm fellépni, inkább majd máskor. Mert nem lesz máskor. Egyszerűen elutasítjuk a Sors által felkínált lehetőségeket, minek következtében nem fogunk továbbiakat kapni már akkor sem, ha mi magunk megyünk utánuk.

Tehát aki szereplésre született, az valójában csak annyit tett, hogy elfogadta az összes lehetőséget, amit a Sors kínált neki a szereplésre (előnyöset és kevésbé előnyöset egyaránt). 

"Egy hastáncosnőnek fekete a haja, és attól hastáncos, hogy van hasa."

A napokban megint megkaptam ezt, illetve az ehhez a címhez hasonló megjegyzéseket a környezetemben élőktől. Ezeket hívjuk mi szakmabeliek hastáncos-sztereotípiáknak, vagy más szóval elavult berögződéseknek.

Tény, hogy egy európai ember (és többnyire egy közelkeleti is) alapvetően a hastáncosnő kifejezésre egy török vagy arab háremhölgyet vizualizál az agyában. Nyilván annak idején ezt a művészetet Egyiptomból az arab táncművészek hozták Európába és Amerikába, ők mutatták be elsőként azt az autentikus hastáncot, amit mára hihetetlen magaslatokba fejlesztettünk. Akkoriban még tényleg egyfajta folklórral és balettal kevert háremtáncnak nézett ki a filmekben és fesztiválokon, lokálokban ez a táncműfaj. De ez mára majdhogynem olimpiai sportággá nőtte ki magát. Már nem sok köze van ahhoz a háremtánc-szerű izéhez, amit a 20. század elején kezdtek revütánccá fejlesztgetni... Nézzük csak meg a YouTube-on Samia Gamal és Naima Akef videóit, aztán vessünk egy pillantást egy Jillina-ra vagy egy Sadie Marquardt-ra: mekkora különbség! Nem csak stílusban, de mozgásrepertoárban is! Persze, hogy eltelt közel száz év a 2-2 említett között, mialatt óriási kulturális és társadalmi változások zajlottak le, de nem csak emiatt annyira különböző a táncuk és a habitusuk, hanem magának az orientális táncművészetnek a fejlődése miatt is.

Ez a műfaj nem jöhetett volna létre a Nyugat befolyása és segítsége nélkül; ez a műfaj nem virágozhatna a rengeteg lelkes, a világ minden pontjáról jövő táncművészek kiapadhatatlan ötleteinek és mozdulatfejlesztéseinek hatása nélkül. A hastánc globális műfaj volt mindigis abban az originális értelmében, hogy alapvető mozdulatvilága a női test működésének titkait őrizte (csípőkörzések, testhullámok, csípőrázás). Ezek a mozgások megvannak majd minden természeti népnél (azoknál is, akik elzártan az óceán közepén lévő szigeteken élnek). Ilyen értelemben véve a hastáncnak, mint női alapmozgások és rituális termékenységi szertartások összességének, semmi köze a 20. századi arab kultúrához. Persze, vannak arab hastánc-stílusok, van török hastánc stílus, vannak nyugati fúziós és távolkeleti fúziós stílusok. De maga a nőiség tánca, mozdulattára nem sajátítható ki egyetlen kultúra vagy ország által sem! Ez globális szinten az egész emberi kultúra bölcsőjének része.

A másik dolog, hogy nézzünk már körül a világban: hány népcsoportnak van alapvetően genetikailag fekete és sötétbarna haja, és hány népcsoportnál genetikailag adott a szőkeség? A Föld népességének 80%-a (és lehet, hogy keveset mondok!) sötét hajú és nem fehér bőrű. (Nyilván Amerika meghódításának nagy szerepe volt abban, hogy a fehér bőrű emberek ma még nincsenek konkrétan kihalófélben - szegény indiánok viszont igen - de gondoljunk bele, hogy Európán kívül ez a genetika nem létezett. Itt jött létre, innen terjedt el, és mivel sem a fehér bőr, sem a szőke haj genetikailag nem domináns tulajdonság, így soha nem fog látványosan terjedni. 

Viszont a legtöbb népcsoport számára éppen a fehér bőr és világos hajszín jelentette a különlegességet, valamilyen isteni, futurisztikus jelenséget (ami lehetett akár démonian ijesztő is), de mindenképpen rendkívülit és fantasztikusat. Ne feledjük, hogy a valódi genetikai szőke és vörös hajú ember a mai napig igen kevés a Föld össznépességét tekintve. A törökök középkori hódításaik során vajon miért szerették annyira a szőkéket és vöröseket? Mert különlegesek voltak. Náluk ugyanis ilyen hajszín soha nem fordult elő. Ez a különlegesség, másság utáni vágy a keleti népeknél a mai napig megfigyelhető (hiába tudják most már a keleti nők olyan színűre festeni a hajukat, amilyenre csak akarják), még mindig érdekesnek, szexuálisan izgatónak, különlegesen szépnek találják a szőke hajú, fehér bőrű nőket az arab, török és japán férfiak. Szeretnek ilyen nőket feleségül is venni.
A fehérbőrű, világos hajú európai nő a mai napig trófea értékű nem csak a többi nép, hanem még Európa férfiainak számára is. Köszönhető ez ritka genetikai mivoltának.
Hogy miért van az, hogy a természeti népek 90%-ban színes bőrszínűek és fekete hajúak, az egy jó kérdés. Furcsa, hogy a fehér ember valóban egy kis kakukktojásnak számít a Föld etnikumait vizsgálva...

Azt az elcsépelt, mindenki által tudvalevő tényt pedig, hogy: éppen az arab feleségek amúgy sem hastáncolhattak (sőt, bizonyos időkben még a közös folklór táncoktól is eltiltották őket), már a könyökünkön jön ki nekünk, hastáncosoknak. Ezt is csak a laikusok nem tudják, mert ezt a szegmensét a történelemnek itthon soha nem tanították olyan részletességgel, mint az Egyesült Államokét...

Sajnos ezek miatt a sztereotípiák miatt van az, hogy még manapság is igen kevés a nem fekete hajú hastáncosnő, hiszen aki szőke, az is be fogja festeni a haját feketére annak érdekében, hogy ne legyen céltáblája az ilyen kijelentéseknek, s hogy labdába rúghasson a táncversenyeken (mert bizony ott is hozni kell a gyönyörű arab/török lány image-t...).

Ezt a "hastáncosnőnek pedig van hasa" típusú cuki beszólást nagyon szeretem, de hát ezt sem a kor divatja, sem a genetika nem támogatja. Mindannyian más testalkatúak vagyunk, testi mivoltunkat pedig nem tagadhatjuk meg, azzal kell hastáncolnunk, amink van. Ha a hasunk lapos, vagy behorpadt, akkor máshogyan fogunk vele táncolni, mint az alma alkatúak. A hastánc lényege éppen a test szépségének, egyediségének elfogadása és ügyes használata, nem pedig a "hízzál vagy fogyjál hozzá az ideálhoz, különben nem felesz meg" társadalmi őrület támogatója. Szóval, kérem, hogy ne fárasszuk egymást ilyenekkel, mert akinek nagy a hasa, az naggyal fog hastáncolni, akinek kicsi, az meg kicsivel. A hastánc különben sem csak a hasról szól, és azért egy egészséges has nem feltétlenül rengő hájhurkákban mutatkozik meg...

Azt hiszem azzal sem mondok újat a szakmabeliek számára, hogy a hastáncban is (mint minden médiával, szerepléssel, divattal kapcsolatos műfajban) folyamatosan divathullámokat élünk meg. Ezek a hullámok nagyon könnyen elkapják a fiatal (még a szakmának megfelelni vágyó) táncosokat, ezért aztán a hajszín, frizura, smink, bőrszín, ruhaszín, ruhaanyag és ruhadesign divatok szezonálisan alakítják a táncosok kinézetét.
Volt egy időszak, amikor hazánkba betört a hastánc, s mindenki, aki valamit is el akart érni szakmabeliként az orientális táncban, elkezdte egyiptomi kinézetűre maszkírozni magát. Ennek hatására a tanítványok is elkezdték követni ezt a trendet (egy időben még magam is kipróbáltam a fekete és gesztenyebarna hajszíneket), és valóban azt láthattuk, hogy itthon mindenki, aki hastáncolt, idővel befeketített hajjal és szolizott bőrrel igyekezett versenyeket nyerni...
Aztán egy három-öt éve talán hoztak külföldről egy divathullámot, ami végre elkezdte a hastáncban is a vörös és szőke hajkoronákat és a hullafehér (esetleg szeplős) bőrt marketingelni. Ebbe nyilván belejátszott az egyébként is világszerte hódító vámpír-style, de hogy ez sikeresen betört az orientális táncba, az nagyon sokat segített abban, hogy a lányok hastáncosként is jobban elfogadják fehér bőrüket és szőke hajukat.
Mert mindenki úgy szép, ahogy van, nem kell hozzámaszkíroznunk magunkat kényszeresen egy elvárt imázshoz, amiről senki az égvilágon nem mondta hogy megváltoztathatatlan. Ne legyünk már nyájkövető birkák...

Amerikai, orosz és európai nők közül kerültek ki világraszóló tehetségek a hastáncban, akiknek a produkciói inspirálnak több millió nőt, és ezzel életben tartják a hastánc ősi, univerzális és örök művészetét. 

A hastánc nem a fekete hajúaké, nem az ázsiaiaké, nem is az elhízottaké vagy a csontsoványaké, hanem minden nőé a Földön! És soha sem tudhatjuk, hol és milyen genetikai adottságokkal fog megszületni a következő Naima Akef vagy Sadie Marquardt. 

Reményt adni

A mai bejegyzést szeretném annak szentelni, hogy leírjam, miért szeretem a hastáncot.

-Először is imádok mozogni. Legszívesebben egész álló nap kirándulnék (headsettel a fülemben), vagy táncolnék, vagy lovagolnék, vagy bringáznék... A mozgás a lételemem főleg, ha az zenével és szépséggel párosul.

-A másik dolog, amit legalább ugyanennyire szeretek: a zene. A zene egész eddigi életemet végig kíséri: zeneiskolába jártam, énekkaros voltam, zeneszerzést tanultam, furulyáztam és zongoráztam, nyertem énekversenyt csoportban és szólóban is. Általában mindenféle zenét szívesen hallgatok, mert a legtöbbjükben megtalálom azt, amiért élvezni lehet őket, vagy ami értékes és szép bennük. Nyilván vannak kedvenceim, és ezek közé tartoznak az instrumentális orientál zenék is. Mindig zenét hallgatok: utazás közben, boltba vagy bárhova menet, sétálás, futás, biciklizés és autózás közben, reggel, amikor kezdődik a napom, főzés közben, bármilyen házimunka közben... de leginkább táncolni szeretek a zenére, mert mióta hastáncolok, bármilyen zenét halljak is, a testem elindul és követi a zene minden rezdülését.

-A hastánc tanulás nálam ugye csoportban kezdődött, ami azért volt lényeges mozzanat az életemben, mert a magányomból és kirekesztettségemből (amit főleg a középiskolai évek alatt éreztem), beléptem egy szerető és befogadó közösségbe, ahol meglátták bennem az értékeket. Az a tény, hogy szép és sikeres lányok kezét fogva táncoltam együtt velük díjnyertes koreográfiákat, visszaadta a reményt számomra, hogy igen is van szeretet az emberek szívében, lehetnek gondoskodóak és hálásak, és főleg hozzád hasonlóan kudarcoktól elcsigázottak. Egymás lelkét gyógyítottuk akkoriban, egymás önbizalmát és önbecsülését emeltük, egymást toltuk előtérbe, egymás táncát egészítettük ki a táncunkkal, és egymással közösen nyertünk versenyeket. A csoportos táncolás - mint már korábban is írtam - a legnagyobb ajándék nem csak a hastáncban,de az életben is.

-A hastánc lényege a női szépség kifejeződése. Ez nem pusztán anyagi szintű, hanem anyagi-szellemi-lelki szintű átlényegülés. Mindaddig, amíg nem tudod mindhárom szinten megvalósítani a táncodat, nem lesz meg a harmónia, amit képviselned kell, amit meg szeretnél mutatni  a közönségnek. Ez a harmónia nem lesz meg mindig minden táncodban minden alkalommal és lehet, hogy sok évig kell dolgoznod magadon azért, hogy egyszer majd etalonná válhass a színpadon.
Nem a reklám, nem a hírnév és nem is a rajongótáborod mérete fogja megadni neked ezt az állapotot; kizárólag a belső utadon végighaladva, önmagadat legyőzve és felszabadítva a gátak alól, csiszoltan és bölcsen mutathatod be hitelesen a hastáncot a te táncodon keresztül. 

Kell ehhez: rengeteg türelem (magaddal szemben), rengeteg önuralom (hogy csapongó lelki és testi vágyaidat uralhasd), rengeteg kitartás (hogy soha ne add fel és ne hagyd félbe, akkor sem, amikor nagyon nem megy és minden összeesküszik ellened), végül pedig kell hozzá állandó lelkesedés, megújulásra való igény és kreativitás. Minden, amit itt felsoroltam, fejleszthető, nem kell ezekkel a tulajdonságokkal születned. Magam sem vagyok még etalon. Szerintem igen messze vagyok még attól. De azt is tudom, hogy mennyit fejlődtem önmagamhoz képest.

Nem tudom, hogyan értem el dolgokat, hogyan voltam képes megtanulni mindazt a sok-sok nehéz technikát, ami ma természetesen jön belőlem... Gondolom, nagyon szerettem táncolni, és állandóan ezt csináltam. És idővel minden mozdulatom a helyére került. De nem volt könnyű, ez biztos. Lehet, hogy éppen a nehézségét szerettem benne, mert amikor elkezdtem tanulni, reménytelen esetnek tűntem a haladós táncoslányok között. Nagyon sokmindenben kellett felzárkóznom ahhoz, hogy velük egyáltalán táncolni tudjak az órákon, különben visszaestem volna a kezdőbe. Szóval, akkoriban nagyon igyekeztem és fanatikusan akartam tudni mindent. Ezt a kitartást és lelkesedést tudom ajánlani mindenkinek, aki hastáncművész szeretne lenni.

-Amiért pedig tanítani szeretem a hastáncot, az első sorban az önbizalomszerzés. Szeretek másoknak önbizalmat adni, szeretek örömet okozni, és persze lelkesedést kiváltani új tanulnivalók iránt. A fellépéskor is első sorban az örömszerzés a célom, a közönséget szeretem felvidítani, időnként csinálni valami vicceset, hogy ne csak a komoly művészi előadást és a magasfokú technikákat kelljen nézniük, hanem érezzék az interakciót, az életszerűséget a táncomban. Az istenek is lehetnek emberiek, és az emberek is lehetnek isteniek. Nem teszem magamat felsőbbrendűvé csak azért, mert éppen én vagyok a színpadon és a többiek ülnek lent.

-Szeretek nagyszabású dolgokat alkotni az orientális táncban. Az a célom, hogy maradandó értéket közvetítsek - első sorban a tanítványaimnak -, hogy érezzék a testükben és a lelkükben is, hogy miért jó ez a tánc nekik.
Ezzel szeretnék mindenkinek reményt és új esélyeket adni az életében ahhoz, hogy kiteljesedhessen, kivirágozhasson fizikálisan, lélekben és szellemileg is, és hogy megtapasztalhassa, hogy a szépség nem lehet kizárólag a külsőségek függvénye.

Tánc tanítás és csoportos táncolás

Tegnap este a tanítványaim megleptek egy szülinapi köszöntéssel. Totál nem számítottam rá, így teljesen ledöbbentem, amikor előhozták a hatalmas ajándékot: egy beüvegezett posztert készítettek a táncos fotóinkból. Pezsgőztünk és csokiztunk, meg persze táncoltunk, hiszen a táncóra kellős közepén csinálták ezt... De imádom őket, sose volt még ilyen jó csoportom! Tényleg hálás vagyok a Sorsnak, hogy ilyesmiben lehet részem.

Szóval, talán nem tudtad eddig, aki e sorokat olvasod, de nem csak táncolok, mint fellépő, hanem tanítok is. Persze, nem most kezdtem, hanem több évvel ezelőtt. A hastáncoktatás már akkor is nagyon népszerű volt, sokan próbálkoztak vele. Volt, aki már a tanárának az óráin segédkezett a bemelegítésben, vagy a sortáncoknál a technika javítgatásában. Ilyen feladatokat én is láttam el a tanárnőmnél annak idején, de sosem volt elég magabiztosságom ahhoz, hogy egyedül elmenjek tanítani. Aztán egyszer, amikor asztrológusnál voltam, soroltam neki, hogy mimindent csinálok, illetve mennyi sok hobbim van (rajzolás, festés, éneklés, zongorázás, írás, lovaglás, tánc, túrázás...stb.), és hogy mennyire szeretnék majd tanár lenni. Rám nézett és azt kérdezte: "Milyen táncot táncolsz?", mondtam: "Hastáncot." erre azt mondta: "Akkor taníthatod a hastáncot."

Hát ez indított el tudatban azon cél felé, amelynek aztán képes voltam minden mást alárendelni. Semmi az életemben nem volt olyan fontos, mint a hastánc, aminek tanára és koreográfusa lehettem. Már a saját tanáromat látva, és az ő inspirációja útján is éreztem, hogy nagyon szívesen tanítanék, főleg koreográfiákat, mert voltak ötleteim, és nagyon ösztönző volt, amit a tanárnőm alkotott azokban az időkben csoportos színházi táncelőadás témában.
Persze, ezután az eset után még évekig nem mentem el tanítani. Nem éreztem magamat rá késznek. Főleg tánctechnikában tudtam, hogy nem vagyok elég jó ahhoz, hogy tanár legyek, habár az alapokat nagyon jól elsajátítottam. Az más kérdés, hogy sokan annyira sem tudtak táncolni, mint én akkoriban, és elmentek tanítani. Nyilván ez meglátszódott aztán a tanítványaik táncán is. Én nem akartam ezt az utat követni, bár anyagilag kecsegtető volt, meg persze nagyon divatos. Fel akartam készülni rendesen a tanításra. Évekkel később sikerült segítséggel megszerveznem az első tanfolyamomat, és ahhoz is óratervet írtam és koreografáltam, hogy minden strukturáltan és gördülékenyen menjen a tanítás során. Szerettem alaposan kidolgozni az óráim felépítését, a tanítás menetét, hogy a végén valóban látható tánctudást szerezhessenek a táncosaim. Már a kezdetektől a fellépésekre való kinevelés és tréningezés volt a célom, nem gondolkodtam szabadidős hastánc foglalkozásokban. A tanítás során ez a szemléletem is változott, rájöttem arra, hogy sokan nem alkalmasak a színpadi táncra mindaddig, amíg fizikálisan és lélekben nincsenek fellépőképes állapotban. Ma már külön foglalkozom a technikával és az előadásmóddal az órákon, külön szinteken próbálom tartani az óráimat, és mindenkit a neki megfelelő táncórára igyekszem invitálni. Van amit nem lehet könyvekből megtanulni, hát a hastánc tanítása is ilyen...
A csoportom fantasztikus lányokból áll, fiatalok, szépek, de ami a legfőbb, hogy törődnek egymással és szeretnek együtt táncolni. Ez nem csak nekem nagy ajándék, hanem nekik is, bár majd igazán sok év múlva fogják tudni értékelni. Én is mindig nosztalgiával tekintek vissza a régi tánciskolában töltött évekre, amikor még együtt táncoltunk el olyan produkciókat, amikkel versenyeket tudtunk nyerni. Együtt tanultunk koreográfiát, együtt tanultunk egymástól sminkelni, öltözködni, ruhákat varrni és díszíteni, egymást tanítottuk a táncórákon, együtt körtáncoltunk és improvizáltunk.

A csoportos táncban tényleg azt szeretem a legjobban, hogy nem vagyok egyedül a színpadon. Amikor körtáncot járunk, és egymásra nézünk, és mindenkinek megjelenik a mosoly az arcán, mert látja, hogy ott táncol a másik vele szemben, fogják a kezét, megy a zene amit annyira szeretnek, akkor értjük meg, hogy miért annyira más és sokkal több lélekben és energiában ez, mint a szólótánc. A csoportban mindenki sztár, de senki sem lehet teljes értékű műsoradó a többi nélkül, hiszen az ő produkciójuk ereje a csapatszellemben van. Ők együtt egy kerek egész, és ez termeli azt az extrém energiát, amit egyedül legfeljebb a közönség interaktív bevonásával tudnál kihozni magadból. 

Nem hiszem, hogy van annál felemelőbb és önbizalomnővelőbb érzés, mint amikor kint ropod a jól ismert táncot nyolcadmagaddal a színpadon, dübörgő zene és lelkes taps kíséretében. Én ebben hiszek: az együttben. Mert van, amikor el kell táncolnunk magányosan a saját táncunkat, a saját lelkiállapotunkat: az is egy tanulás, egyben tanítunk is vele, mert magunkról mesélünk. De az egész életünk a "többi ember által és a többi emberrel együtt"-ről szól, és ezt fejezi ki a csoporttánc, méghozzá tökéletes harmóniában. Ami kívül, az belül, ami belül, az kívül. Táncoljuk a lelkünket tökéletes, harmónikus egésszé! Táncoljunk együtt!

A hastánc, mint színházi táncművészet - egyedül vagy közösen?

Éppen próbálom összerakni a legújabb csoportos koreográfiánk közepét. Az eleje ugyanis már megvan (vagy fél éve), de nem jutottam vele tovább, illetve többször is elképzeltem és megcsináltam a közepét, de vagy nem tetszett, vagy nem mertem véglegesíteni. Ugyanis elég nehéz. Sok a hirtelen mozdulat, dinamikus mozgásokból áll az egész, nagyon energikus, és nagyon zenére kell lenni, hogy szép legyen. Ráadásul a mozdulatok kicsit férfiasak, és csak a művészi kivitelezésük teszi őket tánccá. Lehet nőiesen előadni, de sajnos gyengén nem, mert akkor már nem néz ki sehogy a koreográfia...

A másik nehézsége ennek az előadásnak, hogy sok az eszköz. Nagy méretű fátylak, fegyverek mindkét kézben... Ezekkel nagyon nehéz táncolni. Mert ha az eszközzel vagy elfoglalva, hogy azt milyen szögben tartsd, hova és hogyan vezesd át, hogy ne legyen sérülés a vége, plusz megérkezz időre a pózokba a zenében, akkor maga a művészi mozgás a szép testvonalak már teljesen elsikkadnak a kivitelezés során. Szóval sokat kell gyakorolni, mire valóban összehangolt lesz a mozgás. És akkor itt még csak egyénileg beszéltem a mozgásról, nem úgy, hogy ketten-hárman kompozícióban különböző mozgásokat végezve pontosan kiegészítik egymás mozdulatait és pózait... Fantasztikusan nehéz... és fantasztikusan fog kinézni, ha egyszer majd kész lesz.

Igazából az egyik leginspirálóbb tulajdonsága az orientális táncnak, hogy egyszerre lehet iszonyú látványosan koreografálni, másrészt nagyon jól improvizálható. Az az uralkodó szemlélet, hogy a hastánc egy szóló műfaj, mára teljesen megdőlt. Soha látványosabb és gyönyörűségesebb előadásokat nem tudtak kreálni szólóban, mint amiket csoporttáncokban az elmúlt tizenöt évben láthattunk. Olyan fantasztikus dolgokat lehetett megvalósítani a színpadon csoporttáncban, amit egyedül egy szólista soha nem tehetett meg. 

Ehhez képest az utóbbi években minden korábbinál nagyobb méreteket öltött a szóló táncosok mennyisége itthon. Magam is tapasztaltam, ahogyan egész profi csoportok bomlottak föl azért, hogy többen szólókarriert kezdhessenek el építgetni, aminek fő motiválója a pénz szerzési lehetőség volt, amivel az arab éttermek a szólótáncosokat csalogatták. Sajnos a csoporttáncot a mai napig nem sikerült anyagilag is jövedelmező formációvá emelni Magyarországon. Még a versenyeken is a szólisták kapnak értékesebb nyereményeket (pl. egyiptomi utazás, ajándék táncruha), mert egy csoportnak nem hogy egy külföldi utazást vagy csoportruha-készítési kedvezményt, de még létszámra szabott mennyiségű érmet és oklevelet sem tudnak adni. 

Tehát az anyagi érdekek és persze a személyes érdekek ("Minek táncoljak a második vagy harmadik sorban egy csoportban, amikor egyedül is ragyoghatnék a színpadon, és minek táncoljam más koreográfiáját, ha a sajátomat is táncolhatnám?") hajtották a legtöbb hastáncost a szóló karrier felé. A szóló karrier nagyon szép és jó, ha emellett az ember csoportba is össze tud állni. De hát ehhez áldozatot kell tudni vállalni. Kollektív érdekeket kell szolgálni, nem lehet az egóra hallgatni. Ez pedig manapság az emberek számára nagyon nehéz feladat. Kijönnek a munkahelyükről, ahol rossz esetben semmi sem róluk szól, hazamennek, ahol szintén áldozni kell, helyt kell állni, nem törődhetnek magukkal, és akkor még a hastáncban is legyenek odaadóak?

Hát ezért nehéz műfaj ez a csoportos táncolás. Gyönyörű dolog, és a magam részéről imádom, mindigis szerettem és szívesen csináltam, de csak úgy és addig érdemes csinálni, amíg a csoporttársaiddal valódi emberséges viszony fűz össze. Ez nagyobb ajándék, mint bármilyen szóló első helyezéses nyeremény!