A hastáncos hozzáállása

Nem tudok pusztán úgy tekinteni a hastáncra, mint üzletre, megélhetési lehetőségre, hivatásra. Van, aki nagyon gyakorlatiasan tudja ütni a vasat, amíg meleg, és tolni ebben a művészetben a megélhetést ezerrel. Én mindig olyan voltam ebben a táncban, hogy mindenféle történetekbe képzeltem bele magamat, és mindenféle karaktereket, meg jeleneteket találtam ki, ezért is volt több olyan táncom is, amit egyszerűen nem lehetett színházi körülményeken kívül, máshol előadni. 

Létezik az a hastánc, amit az étteremben, vagy Kairóban, egy vacsoragálán, esküvőn látunk. És létezik egy fantázia-hastánc is, amit mi nyugatabbra élő, másképp gondolkodó, fantázia-orientált emberek találunk ki. Mi mindig valami újat alkotunk: olykor elvontat, máskor szenvedélyeset, romantikusat, esetleg furát és meghökkentőt, posztmodern hangulatút, de azt hiszem, mindenképpen csodálatosat, amivel gazdagítjuk a hastánc hihetetlen nagy zenei és stilisztikai repertoárját. Kilépünk a határokon, a kereteket átugorva, és fúziókat táncolunk. És közben rendre visszatérünk a klasszikusokhoz is, és kicsit úgy adjuk elő őket is, mint egy-egy mesét. 

Azért írom ezt többes számban, mert egyre többen és többen vagyunk ezzel így.
Rengeteg kreatív, tehetséges, nagyon elmés hastáncos van, aki minden egyes újabb alkotásával hozzátesz a hastánc egyre gyarapodó világához, és nem elvesz belőle, nem duplikál, hanem a régiekből és a még idegenekből újat alkot. Ez valódi szellemi teremtés. 

Nem tudom, ezt hivatásban, üzleti szinten mennyire lehet megélni, mert én még a táncóráimon való koreografáláskor is történetekben gondolkodom, jelenetekben, szerepjátékokban, hangulatokban. 

Az, hogy megtanulunk mozdulattechnikákat, önmagában nem ér semmit, ha nem tudunk bele érzelmeket vinni. Méghozzá erőteljes, testünket és lényünket átjáró, nem csak befelé, hanem kifelé is sugárzó érzelmeket!
A gyengédség és lágyság nem üres, gyenge kartartásokban és félmozdulatokban, meg alvó üzemmódú arckifejezésben kell, hogy megnyilvánuljanak, hanem komoly izommozgásokban, belül, a vérünkkel együtt ömlő energiákban!
A kecsesség kifejezéséhez nem törékeny alkat kell, hanem mindent átható harmóniával elárasztó lelki egyensúly, önuralom, a testünk minden egyes rezdülése feletti tökéletes kontroll, melyen keresztül tudjuk vinni azt az energiát, amit a nézőkkel láttatni kívánunk. Ez folyamatos, hosszan tartó munka a testünkkel, és a belső energiáinkkal, melyekkel érzelmeket tudunk generálni és kifejezni. 

A hastánc kívülről szemlélve adott esetben egy kényelmes táncnak tűnhet, de valójában komoly fizikai erőnlétet és kitartást követel. Lelkileg is megterhelő, hiszen éppen annyit ki is tud venni a táncosból, mint amennyit ajándékba ad. Egyszer feltölt, másszor kifacsar. De ez kell, mert ez edzi a testünket és a lelkünket. Ez jól esik, igen, bármilyen furán hangzik is. Eleinte nagyon nehéz lehet megszokni, de aki egyszer ráérez a ízére, utána nem bírja majd abbahagyni, a teste és lelke igényelni fogja a táncot. 

Szóval, ha már csinálunk valamit, akkor csináljuk rendesen: szívvel-lélekkel. Úgymond: teljes odaadással. Nem csak azért, mert adott esetben jó üzletnek tűnik, mert önbizalmat ad, mert hírnévre és népszerűségre, rajongókra lehet szert tenni általa, hanem mert tartozunk önmagunknak és ennek a művészetnek azzal, hogy nem üresítjük ki, nem bagatellizáljuk el. 

Milyen egy hastáncos élete itthon?

A legtöbb hastáncos tizennyolc éves kora után kezdi pályafutását, még abban az esetben is, ha tinédzserként kezdett bele az orientális táncok tanulásába, mivel ez egy lassú folyamat, hiszen a hastáncnak nem csak mozgásrepertoárja, hanem műfaj- és stílusrepertoárja is óriási. Ezt elsajátítani, végigkóstolni mindet, de legalább is minél többet, évekbe telik...

Na most itt vagyunk mi, hastáncosok ebben a magyarországi társadalmi közegben, ahol valljuk be, hogy a szórakoztatóipar nem éli virágát, nem fed le akkora közönséget, így nagyon nehéz megélni az előadó-művészetből, bármi is legyen az. Persze kezdetben mindennek van egy hulláma, ez az adott művészet adott országban való megjelenésének kezdeti robbanása, amikor hirtelen, vagy lassan, de felfelé ível az iránta való érdeklődés, a népszerűsége. Igen ám, de ez a kezdeti felívelő szakasz egyszer majd eléri csúcspontját, és némi stagnálás után zuhanni kezd...

Ha jobban belegondolunk, akkor most itt tartunk a hastánc művészet népszerűségének hullámzásában, mert amikor elkezdtem tanulni ezt a táncot, nagyon népszerű volt, és nagyon ritkaság számba ment itthon, kifejezetten különleges, titokzatos, exkluzív és izgalmas tevékenység volt hastánccal fellépni vagy azt oktatni. Annál a kevés oktatónál akik ezzel foglalkoztak, rengetegen tolongtak a tánctermekben, főleg a kezdő tanfolyamokon annyian voltunk, hogy mozdulni alig lehetett, nem hogy táncolni. Volt is, aki felháborodva mondta, hogy ha ez így megy még pár táncórán át, akkor többet nem jön, mert tényleg durva volt. Akkoriban így szelektálódtunk a haladó szintig. 

Hosszú évekig tartott ez a felfelé ívelő folyamat, ezért nagyon könnyű volt akkoriban elbíznia magát sok tánctanulónak, hogy ez egy remek elfoglaltság, amivel jól lehet keresni, és az se baj, ha nem tudsz profin táncolni, mert ugyan ki veszi észre?

Aztán eljött a stagnálás ideje, ami elég rövid időszak volt, az ember nem is nagyon érzékelte, csak annyiban, hogy végre nem volt tömeg a tánctermekben a kezdő tanfolyamokon, kényelmesen el lehetett férni, és jobban kezdtek odafigyelni az emberekre egyenként, már fontosabb volt, hogy megtartsák az összes órára járót, már nem próbáltak olyan szigorúan szelektálni az oktatók, hogy azért pénzüknél legyenek a végén. Ez az átmenet jó lecke volt egyébként még a tapasztalt oktatóknak is arra nézve, hogy az hastáncra jelentkezőket nem lehet már az elején sem úgy kezelni, mint egy köteg facsemetét, amiből kiválogatjuk a szebbeket és életrevalóbbakat, a többit meg eldobjuk. Mindenkivel foglalkozni kellett, mindenki érdemes volt a törődésre, a tanulásra, mindenkinek igen is kellett adni nem egy, hanem több esélyt is.

Aztán elkezdődött a veszélyes lefelé ívelés, ami a hastáncnál azért is gyorsult fel annyira, mert hirtelen nagyon sok táncoktató lett az országban egyik pillanatról a másikra, mintha csak egyre-másra nőttek volna ki a földből, mindenütt, minden településen volt már csoportjuk, fellépéseik, művésznevük (és főleg egójuk), és Budapesten is minden tánciskolában, stúdióban, tánctermecskében, tükrös szobában, tornateremben, aulában meg volt már hirdetve hastánc tanfolyam kortól függetlenül mindenkinek, még akkor is, ha végül csak ketten-hárman voltak az órákon. A fellépések is gombamód elszaporodtak: már nem volt olyan művelődési ház, étterem, klub, kocsma, szabadtéri színpad, színház, sétahajó, ahol ne láttak volna hastáncosokat fellépni, estet rendezni. Kezdett ez az egész már sok lenni még az egyébként laikusoknak is, akik nem ismerték ezt a táncot és nem követték nyomon az ezzel kapcsolatos eseményeket. Az egész már nagyon ciki volt, mert annyira sok volt az igénytelen, elrontott, bődületesen rossz hastáncnak elnevezett műsor és tanfolyam az országban, hogy ha azt mertem mondani valakinek, hogy hastánc oktató vagyok, akkor a markába röhögött, hogy: " persze, tudjuk... a hastáncosok"... És ez egyszerre volt méltatlanul megalázó, dühítő és felháborító, mert azon kevesek, akik nagy lelkiismerettel és magas igényekkel tanulták és művelték ezt a műfajt, joggal érezték magukat megsértve, hogy egy rakás pénz- és figyeleméhes amatőr dilettáns miatt kell szégyellniük magukat és ezt a művészetet.

Ebben a korszakban kezdtem neki az oktatásnak, és bizony, jó tanulópénz volt, mert ingem-gatyám ráment a tanítványok igényeinek biztosítására. Igen, sokat készültem a táncóráimra, nagyon sok tervem volt, amiket szerettem céltudatosan végig is vinni, és ezeknek meg is volt a szép eredményük, de hogy anyagilag csődbe vittem magamat minden hónapban, az egyértelmű. Amikor egyetlenegyszer volt egy nyereséges hónapom, akkor azt a pénzt egy az egyben vissza is forgattam az oktatásba, mert egy komplett hangfal-rendszert vásároltam belőle a táncterembe, amit aztán három évvel később más terembérlők tönkre is tettek...
Anyagilag nem érte meg, de művészi értékteremtés, minőségi táncműsorok bemutatása és emberi kapcsolatok teremtése, egészségmegőrzés és egészségtudatosság-fittség tanítása céljából nagyon is megérte. 

Hát ilyen egy hastáncos élete, ha oktat, kivéve, ha nagyon ért ahhoz, hogy hogyan tudja lehúzni a tanítványait pénzzel, és ezt van is bőr a képén megtenni. Mert ilyen is van. A gátlástalanság az egész világon burjánzik, így a hastáncot sem kíméli. Nagyon meg kell néznie egy hastáncolni vágyónak, hogy hova, kihez megy el tanulni...

A másik: a hastánc fellépések. Ugye, mint fentebb írtam, ezekből is rengeteg lett. Na de milyenek voltak ezek a fellépések? Három fajtájuk volt: az egyik az étteremben egész éjjel táncolás (talán inkább gürizésnek kellene definiálni, néhány emlékezetes kivételtől eltekintve) pénzért; a másik a privát felkérések (esküvő, céges vacsora, születésnapok) pénzért, a harmadik a szép színháztermes, színpados, hangulatfényes, profi fotós szereplések: ingyen. Az "ingyent" persze úgy kell elképzelni, hogy szellemi, lelki, kollektív értékeiben nagyon is gazdag volt, ezért mindig jobb érzés volt ezeken az alkalmakon szerepelni, viszont idővel az ember nem győzte anyagilag az erre való készülődést (ruhaköltemény, tánckellékek, smink, haj, szoli, ékszerek, magánórák, tréningek, utazás, fittség és alak fenntartása), mert a tiszteletdíj elmaradt. Az előző kettőnél is mindig teljes igényességgel készült a táncos bárhová is hívták, hiszen ugyanolyan igényesség volt szükséges egy étteremben vagy egy születésnapon is, mint a színháztermekben. Itt akár napokig is eltartó előkészületekről beszélünk.

Szóval, bele lehet őrülni a hastánccal járó költségekbe. Ráadásul a szakma külföldről is és itthon is mindig újabb és újabb ruhafazonok, színek és tánc-stílusok divathullámait generálja, és akik ennek nem tudnak megfelelni időről-időre, azok szó szerint kihullanak a szakmai köztudatból, így aztán a fellépési lehetőségek nagy részéből is. A végén már az ember bármilyen lehetőségnek örül, ami csak adódik, hogy legalább érezhesse, hogy nem harcolt több mint tíz évig hiábavalóan ebben a műfajban, hogy érvényesülhessen és kibontakozhasson, s hogy ne csak érdekbarátságai legyenek már a szakmában.

Hozzá kell tenni azt is a történethez, hogy a hastáncosok egytől egyig iskola vagy munka mellett kezdtek el táncolni (és itt most nyilván nem táncművészeti iskolára gondolok). Ez mindenkire egyformán igaz, nyilván a kivétel erősíti a szabályt, de megsaccolhatjuk, hogy a 99% az országban így kezdte és többnyire így is folytatta. Mivel ez az ország híres arról, hogy mindenki állandóan újabb és újabb dolgokat tanul újabb és újabb papírokért bizonyítványokért, plecsnikért, és igyekszik több lábon állni anyagilag, hogy pénzénél lehessen minden hónapban, így a hastáncosok is mind más szakmákban is képzett emberek. Ez sokszor jól jön a tánc tanításában is, mert hasznosítható tudást és tapasztalatot jelent, más esetekben meg nem.

Nekem például egy részről kommunikáció (ezen belül média szakos) végzettségem van a táncokatáshoz megszerzett sportoktatói végzettségemen kívül. Ezzel a végzettséggel magazint tudok készíteni; filmfelvételeket tudok készíteni rendezvényekről és akár a táncóráimról, és azokat összevágni; hangot szerkesztek, zenét vágok a táncaimhoz, fotózok, fotókat utómunkázok, plakátot, szórólapot, névjegykártyát sőt, egy teljes weboldal designt és tartalmat, bannert össze tudok rakni. Ez az évek során nagyon jól jött a táncoktatásban és fellépések szervezésében is. Ezen felül egészségügyi szakmai végzettséggel is rendelkezem, így nagyon jó és biztos alapjaim vannak ahhoz, hogy belelássak az élettanilag helyes és helytelen folyamatokba, például a tánctanulás és tanítás során. Ennél fogva sokkal hozzáértőbben tudok foglalkozni, törődni a tanítványaimmal akkor is, ha már meglévő mozgásszervi problémával jönnek el egy kezdő tanfolyamra táncot tanulni.
De mindezekkel együtt is nagyon nehéz talpon maradni egy olyan közegben, ahol senki sem akar fizetni a szolgáltatásokért (és főleg a művészetért), és az emberek úton-útfélen próbálják átverni egymást aprópénzekért is.

Számos tánctanfolyamra jártam, több kurzust igyekszem időről időre találni magamnak továbbfejlődés, inspirálódás céljából, nem csak hastáncot, más táncokat is szívesen tanultam, és élveztem a táncolást, szinte bármilyen stílusban. Szeretem is a hastánc fúziókat, mert teret engednek a fantáziámnak, és talán zeneileg is közelebb állnak a szívemhez. Persze néhány egyiptomi klasszikus mindig is az első helyen lesz számomra is, mint minden fanatikus hastáncos számára.
És ami nagyon lényeges: a ruha és a kellékek a hastáncban alapvetően fontosak, és nagyon-nagyon nehéz beszerezni megvarratni, elkészíttetni őket. Mondhatni fél lehetetlenség, de hogy Aliz szavaival éljek: "van, hogy hat lehetetlen dolgot is véghez viszünk (mi hastáncosok is) még reggeli előtt..." :D Aki nincs benne ennek a művészetnek az áramlataiban, fel sem foghatja, hogy milyen szintű költségekről van szó annak érdekében, hogy ezt a művészetet hitelesen és méltósággal képviselhessük. Legtöbbször külföldre kell utaznunk, hogy legyen egy igazán jó fellépő kosztümünk, és külföldről kell rendelnünk az igazán jó minőségű kellékeket is, mert az országban kapni egyáltalán nem lehet a mai napig sem. És utána mehetünk külföldre fellépni is, mert ez az ország nem a jó fizetéseiről és korrekt üzleteléseiről híres...

Hogy hogyan csináljuk mi hastáncosok ezt, hogy adott esetben dolgozunk, mellette iskolába járunk, és még mellette hastáncolni is tanulunk és versenyekre megyünk meg komoly gála estekre, külföldi meghívásokra? Nos, ezt talán egy szóval úgy nevezhetném: varázslat. :)

Magyar hastánc versenyekkel kapcsolatos észrevételek a versenyzők, résztvevők és nézők szemszögéből

Az I. Magyar Hastánc Konferencián előadott témámat szeretném itt teljességében, minden részletével együtt megosztani mindazok számára, akiket érdekelnek az ország hastánc versenyeivel kapcsolatosan felvetülő problémák, kérdések, tapasztalatok, melyekből kiindulva innovatívan továbbgondolhatnánk és fejleszthetnék egyre színvonalasabbá, minőségibbé, nagyobb figyelmet érdemlővé Magyarország hastáncosoknak rendezett versenyeit és más rendezvényeit is.

Problémákról, konfliktust, feszültséget generáló témákról mindig hálátlan feladat írni vagy beszédet tartani, ám sajnos szükséges ahhoz, hogy tudatosítsuk a kiindulóhelyzetet, azt a helyzetet, amit meg akarunk szüntetni, vagy jobbá akarunk tenni. Attól, hogy homokba dugjuk a fejünket és igyekszünk mindenhez hozzámosolyogni és azt mondani: "majd legközelebb jobb lesz", nos attól még semmi sem változik, mert a változásnak tudatosnak és célorientáltnak kell lennie.

A versenyek körüli és bennük előforduló zavarokat négy csoportra felosztva próbálom felvázolni.

1.      1. Szervezés, szervezettség:

-A szervező legtöbbször önköltségén próbálja egyedül finanszírozni a versenyt, ami túl nagy anyagi tehertétel számára, a vele szembeni anyagi elvárások elég nagyok (megfelelő helyszín, megfelelő mennyiségű és méretű öltözőkkel, megfelelő színpaddal, megfelelő hangtechnikával és hangtechnikussal, szakemberekkel, zsűrivel, pontszámlálóval, konferansziéval, megfelelő mennyiségű érdeklődő és versenyző bevonzása, megfelelő nyereményekkel…stb.)

-A szervező nem csak anyagilag, hanem szellemileg is túlterhelt: egyedül próbálja levezényelni imádott versenyét, és van, hogy nincs elég szakmai  segítsége ehhez. Úgy érzi, mindent neki kell csinálnia, az egész rendezvény kimenetele csak az ő teljesítményén múlik, így aztán a verseny napján hullanak szét körülötte a dolgok. Amikor ez már külső szemlélő által is láthatóvá válik, akkor azért el kellene gondolkodni, hogy ezt hogyan lehetne minél hamarabb orvosolni, illetve kell-e egyáltalán így versenyt rendezni…

-A versenyszabályzatot nem elég megírni, be is kellene tartani/tartatni. Ez tudja az egyik legnagyobb csalódást okozni a versenyzők számára, amikor elolvassák a versenyszabályzatot, és naivan azt remélik, hogy ezt a szervezők be is fogják tartani a versenyen, aztán rájönnek, hogy a verseny alatt már senki nem törődik a szabályzattal a nagy szervezkedés, kapkodás, idegeskedés közepette.

-Kategória-összevonások sajnos a mai napig előfordulnak a versenyeken, ez pedig, úgy gondolom, rontja a versenyzők esélyegyenlőségét. Főleg az szokott a versenyzőknek nagy nehézséget okozni, amikor a verseny előtt pár nappal, vagy a verseny napján derül ki, hogy létszámhiány végett kényszerűen összevontak kategóriákat, ilyenkor már nincs lehetőségük visszalépni a versenyzéstől sem, mert az is nagy veszteséggel járna a számukra. Egy nagy létszámú csoport esetében ilyenkor ablakon kidobott pénz, idő és energia lesz az egész felkészülés, mert 6-8 (vagy akár még több) nő ehhez igazította az életét két-három hónapon keresztül, és most nem tudnak igazságosan megmérettetni. Nem kell csodálkozni azon, ha háborognak (legtöbbször csak magukban, nehogy még a vélemény nyilvánításuk miatt is pluszba büntessék őket).

-Pontosan meg kellene határozni, hogy egy adott verseny-kategóriában mi a szintnek megfelelő elvárás (és nem csak technikában és előadásmódban, hanem akár megjelenésben is: ruha, smink, ápoltság). Összefolynak, kutyulódnak a kategóriák és a bennük elvárt tudásszintek a különféle versenyeken, de még ugyanazon versenyen is évről-évre, ami miatt a profi szint alatt versenyzők soha nem tudják, hogy akkor mit is kellene teljesíteniük és hova kellene nevezniük magukat?

Amatőr = Kezdő?

Középhaladó = Félprofi?

Haladó = Profi?

Ezek között van különbség, vagy csak az elnevezés ízlés dolga? Egyik versenyen így, másikon úgy hívják, harmadikon meg amúgy, egyszerűen követhetetlen. Nincs letisztultság, nem  egyértelműek az elvárások, a kiírások megvalósítása sokszor nem sikerül.

Nem csak a szintekkel, a stílusokkal is gond van, nem csak azért, mert már rengetegféle van, és sokszor sem a zsűri, sem a versenyzők, sem a nézők nem tudják már nyomon követni, hogy hány új divathullám kel lábra az orientális táncon belül évről évre, és hogy a már régóta létező stílusokból is mennyi sok van, amelyek egymástól nagyon különböznek, még technikában is. Ezeket együtt egymással összehasonlítani nem lehet. Teljesen más világ mindegyik, ezért nem tartom jó ötletnek a stílusok egy kategóriában való versenyeztetését sem.

-És még valami: úgy gondolom, hogy a versenyzők nem képesek önmagukat qualifikálni versenykategóriákba (főleg, ha nincs felkészítő tanáruk, aki benevezi őket, vagy ha még nem nyertek versenyeket, aminek folytán qualifikálódhattak). Ezért kellene a versenyekre a qualifikáció konkrét teljesítmény alapján történő bekategorizálás útján, ahol a szakmai szervező és/vagy zsűri valami alapján minősíteni tudja a versenyzőket a megfelelő kategóriákba.

Egy versenyző ugyanis nem tudhatja, hogy mi a vele szembeni konkrét elvárás egy adott versenyen, azon felül nem látja magát kívülről objektíven, nincs önbizalma minősíteni magát, vagy éppen túl elbizakodottan minősíti magát.

2.      2. Csoportok a hastánc versenyeken:

-Nagy létszámkülönbséggel rendelkező csoportok egy kategóriába összevonása különösen megviselő élmény, ami nem teszi népszerűvé a versenyzést. Nem azért, mert nehezebb nyerni, hanem mert az elbírálás teljes képtelenséggé válik (szerintem a zsűri számára is), emiatt nem lehet majd igazságosan és reálisan egymáshoz mérni a csoportokat. Sajnos az utóbbi két évben is láttam rá példát, hogy 8 fős csoportot összevontak duókkal és triókkal. Tegyük fel magunknak a kérdést: melyiknek könnyebb felkészülni egy versenyre? Nem csak anyagilag messze megterhelőbb a nagy létszámú csoport felkészülése, hanem időpont-egyeztetés, azonos stílus, azonos ruha kivitelezése, azonos odakoncentrálás, azonos teljesítmény, utaztatás, profi megjelenés mindenkinek, jó egészségi állapot az egész felkészülés alatt és még a versenyen is! Folyamatos áldozatvállalás, beilleszkedés a csoportba, felelősség a csoportért, állandó kompromisszum kötés minden egyes tag részéről! Egy szólista vagy egy duó ehhez képest könnyedén és szabadon tud készülni, saját időbeosztása szerint. Egy csoport, minél többen vannak, annál nagyobb csoda, hogy egyáltalán fel tudnak lépni együtt, felkészülten!

Ezt azért kellene figyelembe venni, mert egy jó ideje fogyni látszanak a nagy létszámú csoportok a versenyekről. Többnyire 4-5 főnél többen nem nagyon jönnek már össze hosszú távra versenyző hastánc csoportok, ez pedig felébresztheti bennünk a kérdést, hogy miért van egyre több szólista és miért van egyre kevesebb csoport? Azok a nagycsoportok, akik pedig még remélve jönnek a versenyekre, azzal szembesülnek, hogy nincs vetélytársuk, nincs kikkel versenyezniük, mert vagy egyedül maradnak a kategóriájukban, vagy összevonják őket a duókkal és triókkal…

-Túl sok hasonló, egy kaptafára rendezett verseny = kevés versenyző. Egyre többször lehettünk szemtanúi a Facebookon annak, hogy versenyzők lelkesen megosztották csodás győzelmi trófeiáikat egy verseny után, amelyen egyetlen másik versenyzővel kellett megmérkőzniük a kategóriájukban. Tehát legrosszabb esetben is dobogós második helyet nyerhettek volna, ugyanolyan serleggel, éremmel és oklevéllel. Az ilyen győzelmeknek nincs semmilyen értékük, az értük kapott trófeákat akár meg is vehette volna bárki a boltban és a nevére gravíroztathatta volna. Nincs értelme annak, hogy valaki egyedül, vagy másodmagával versenyez egy kategóriában a három dobogós helyért.

A minősítő versenyek pedig kicsit elszaladtak abba az irányba, amikor már úgy osztogatják az arany, de főleg az ezüst minősítéseket, mint a cukrot. A bronz meg már szinte szégyellnivalónak számít, mert azt odaadják azoknak, akik minősíthetetlenek voltak a színpadon. A minősítéseknek így semmi értékük nincsen, elvész a lényegük, a teljesítmény, amit nyújtani kell értük, a felkészülés és odaadó munka, amelynek árán meg lehet őket szerezni. Most már nem egyszer szinte ajándékba osztogatják őket a versenyeken, „nehogy valaki üres kézzel menjen haza”. Csak hát a verseny attól verseny, hogy nem lehet mindenki első meg második helyezett, és nem lehet mindenki arany meg ezüst.

Esik a színvonal, miközben az egész hastánc egyre inkább elmegy abba az irányba, hogy már inkább a külsőségek dominálnak benne, átmegy gyönyörű ruhák és hajzuhatagok divatbemutatójába…

3.      3. Zsűrivel kapcsolatos kérdések:

-Nem biztos, hogy jó, ha valaki úgy zsűrizik profi kategóriás versenytáncosokat, hogy őmaga sohasem versenyzett, vagy talán egyszer. Tudjuk, hogy régen nem volt Magyarországon hastánc verseny, az első itthoni tanárok kezdtek el versenyeket rendezni, ami akkor nagyon nagy előrelépés volt a műfaj felvirágoztatásában. A versenyzési tapasztalat hiányát egy megfelelő szakmai múlttal szerintem ki lehet váltani, de valamikor még erre sem figyelnek a zsűritagok felkérésekor, a versenytáncosokat pedig érzékenyen érintheti, mikor olyasvalaki illeti kritikával őket, akit nem tudnak szakmailag többnek, jobbnak elfogadni.

Sokszor a teljes zsűri névsora az utolsó pillanatban derül ki: egyszerűen nem lehet előre megbizonyosodni róla, hogy kik lesznek a zsűriben, hányan lesznek, milyen szakmai múlttal rendelkeznek, hogyan lesz közük az adott versenyhez, pedig ugye részben ez alapján választanának a versenyzők egy adott versenyt.

Továbbá többször előfordul, hogy a zsűritagok késése miatt csúszik egy versenykezdés, aztán a zsűritagok között nyílt konfliktusok alakulnak ki egy versenyen, amit a közönségnek és a versenyzőknek is végig kell nézniük, és ami úgy gondolom, nagyon rossz fényt vet a hastánc szakmára és a hastánc művészetére is. Mindennek gyökere pedig nem egyszer az, hogy a zsűritagok saját versenyzőiket indítják (és olykor zsűrizik is) a versenyeken, és ezért érzelmileg a hatása alá kerülnek a versenyzők megmérettetésének.

Az egyik fő probléma pedig, hogy nagyon sok verseny van már, annyira sok, hogy számon sem lehet tartani őket, és nincs is ennyi versenyző az országban, akik kitölthetnék ezen rengeteg versenyek kategóriáit. A zsűrizésre felkért személyek pedig hajlamosak válogatás nélkül elfogadni a számukra ismeretlen (vagy szakmailag nem helytálló háttértudású) versenyszervezők felkéréseit is, mi által támogatják a rengeteg rosszul szervezett és rendezett versenyt az országban.

A zsűrinek példamutatás, minta átadás is a dolga, mind megjelenésével, mind viselkedésével, és konfliktus helyzetekben különösen nagy szerepet kap. Ne várjuk, hogy a versenyzők és hozzátartozóik szalonképesen viselkedjenek, ha oktatójuk, vagy az őket zsűriző személyek sem tudnak úgy viselkedni. Azt várhatjuk el a másik embertől is, amit magunktól is elvárunk.

4.      4. Nyeremények problematikája:

-Túl sok apró nyeremény, illetve marketing-nyeremény van a hastánc versenyeken, és nincsenek igazi nevezésre, versenyzésre, küzdelemre ösztönző nagy nyeremények.

A nyeremények nem csak tárgyi nyeremények lehetnek, hanem előremutató, fejlődést, kiteljesedést, karrierlehetőséget támogató nyeremények is! Főleg igaz ez a csoportok esetében: nagyobb létszámú csoport már semmilyen érdemleges nyereményre nem számíthat egy versenyen, örülnek, ha serleget vagy érmeket és oklevelet kapnak. A szólisták ezzel szemben el vannak halmozva egyre jobb és értékesebb nyereményekkel, ami megint csak felveti a kérdést, hogy akkor miért is vannak már szinte csak szóló hastáncosok Magyarországon és miért is fogynak el a csoportok?...

Javaslatok a magyar hastánc versenyek felvirágoztatására:

1.      A versenyt szervezni vágyóknak össze kellene dolgozniuk, és együtt megszervezniük és levezényelniük nagyszabású versenyeket. Így kevesebb verseny lenne, ám annál minőségibb, szervezettebb, egységesebb, színvonalasabb, értékesebb nyereményeket kínáló. Ezek a versenyek teljesen különböző témájúak lehetnének: raks sharqi, arab folklór, fantázia, törzsi. Ez elősegítené a táncprodukciók igazságosabb elbírálását, a versenyszabályzatok egységesítését és tényleges, hatékony betartását, és a kategóriákban induló versenyzők létszámának növekedését is.

2.  Csoportok támogatása, segítése nekik való, őket további versenyzésre, fellépésre, tánctanulásra motiváló nyereményekkel, utazási költségük figyelembevételével, szállás biztosításával, ha messziről jönnek, és ami a legfontosabb: saját kategóriájukban, velük hasonló létszámú versenytársakkal való versenyeztetéssel.

3.      Zsűri névsorának időben való közzététele, megismertetése a versenyzőkkel, közönséggel: szakmai múltjuk, sikereik, eredményeik, tapasztalatuk által is. Akár részletes bemutatásuk a verseny kiírásakor.
A zsűrizésre felkért szakmailag is elismert táncosok/tanárok ne fogadjanak el felkéréseket olyan versenyekre, melyeknek szervezettségi és pontozási minőségében nem bizonyosak.

4.  Nyereményekhez olyan szponzorok beszervezése, akik olyan nyereményt tudnak felajánlani, ami a táncosok továbbfejlődését, sikereit segítheti, útjukat ezen művészetben tovább egyengetheti, támogathatja.

Végszó gyanánt:

Több szervező összedobja az anyagiakat, tapasztalatokat, ötleteket, nagyobb szabású versenyt tudnak így rendezni, ösztönzőbb nyereményekkel. Ezeknek a versenyeknek kapniuk kellene egy plusz országosan egységes minősítést (akár egy pecsétet), ami szerepelne a kiosztott okleveleken is, hogy megkülönböztethetőek legyenek az ezen versenyeken elért eredmények a kisebb versenyek trófeáitól. Ezeken a versenyeken a versenyzők qualifikálása és a versenyszabályzat betartása egy jobban ellenőrzött folyamat lehetne. A kisebb versenyek összekapcsolódhatnának a nagyobb versenyekkel, így elősegítve a versenyzők fejlődését, továbbjutását, művészi felemelkedését a kezdetektől, a vidéki településekről is.

Azt gondolom, nem kell mindenkinek versenyezni, és nem is való mindenkinek a fellépés sem. A hastáncnak első sorban az egészségről, a szépségről, a harmóniáról (saját női egyéniségünkkel való harmóniába kerülésről), lelki és testi egyensúlyról kell szólnia, nem a karrierről és a törtetésről. Aki az utóbbit erősíti tanítványaiban, az nagyon veszélyes játékot űz az emberek pszichés és testi egészségével.

Az oktatókra és a rendezvényszervezőkre vár a feladat, hogy lehetőségeket teremtsenek a hastáncolni vágyóknak a versenyeken túl és a versenyek helyett. Ne a versenyzés és a trófeaszerzés legyen mindenki célja a hastáncban, mint ahogyan elmentünk ebbe az irányba az elmúlt évek során, mert ez csak a megfeleléskényszert erősíti.

Nem állást foglalni akarok a rossz tapasztalatok ténye mellett, hanem keresni a megoldást, ezáltal sikerre vinni és magas szinten terjeszteni a hastánc művészetét Magyarországon minden rendezvény által.