Véleményem a tánctechnika fejlesztésének fontosságáról

Mióta elkezdtem írni ezt a blogot, egyre többször került terítékre szakmabeliek között a Facebookon annak kérdése, hogy ki a jó és megfelelő hastánc oktató, és hogyan lehetne likvidálni a szakmából a hozzá nem értő, tánctudással nem rendelkezőket, vagy éppen szélhámosokat. Ez viszont egy nagyon kényes kérdés mind a mai napig, mivel nagyon nehéz hivatalosan definiálni azt a küszöbszintet, amitől már érdemes hastánc oktatónak számít valaki. Hiszen sokszor az oklevél sem sokat ér tapasztalat és felelősségtudat nélkül, máskor meg éppen a hivatalos képesítés hiányzik...

Főleg a tánctechnikai tudás hiányában teljesen rosszul oktató, illetve órákat adó személyekkel kapcsolatban lángol fel a gyűlölet, nem is első sorban a lelkiismeretes oktatók részéről, hanem a megaláztatást, mellőzöttséget, testi sérülést elszenvedett tanítványokból.

Tanítani nagyon nehéz. Aki tényleg tanár alkat, tényleg tehetsége van a tanításhoz, az ezt jól tudja. Csak azok gondolják könnyű pénzkereseti lehetőségnek és hobbinak ezt a hivatást, akik nincsenek tisztában azzal, hogy ez ténylegesen mennyi pénzzel, idővel, energiával, elkötelezettséggel, felelősséggel jár. 

Mégis mindig ugyanott kötünk ki minden vita alkalmával: hogy "a tánctechnikát nem jól tanító (pontosabban tánctechnikát nem tanító) emberek micsoda férgek! Mert hogy ők csak nyerészkednek a mit sem sejtő, ártatlan jelentkezőkön, tanítványokon, akik rosszabb esetben csak fél vagy egy év múlva kezdenek gyanakodni az oktató kompetenciájára."

De hát ki az, aki sosem hibázik? Valahol minden oktatónak el kell kezdenie, még a lelkiismeretesnek is, aki alázattal viseltetik szakmája iránt, és aki tanulni vágyik, hogy minél jobban taníthasson. Ez is olyan, mint minden hivatás, tevékenység, munka, művészet: el kell kezdeni gyakorolni, aztán lassanként belejön az ember. Párszor hibázik, de a lényeg, hogy hibáit észre vegye, tudatosítsa, és ezáltal tanuljon belőlük, többet ne kövesse el ugyanazt. Aki fejlődőképes, és fejlődni akar, annak idővel meg lehet bocsájtani a kezdeti botlásait. De tényleg csak akkor, ha tanul belőlük, és fejleszt, jobbá teszi önmagát és a többi embert is maga körül! Ha kijavítja a botlásait. Aki elzárkózik, ellenségesen támad, "beleharap a segítő kézbe is", az menthetetlen, és megértem, ha egy ilyen embert nem akarnak a szakmában látni azok, akik védelmezik a műfaj színvonalát.

Szerintem sokat segíthetne a kezdő oktatóknak, ha a sokat tapasztalt tanárok befogadnák őket maguk mellé segédoktatónak legalább fél évre vagy akár több időre is, hiszen így nem kellene kísérleti nyúllá válniuk a gyanútlan tanítványoknak, akik egy kezdő oktatót fognak ki. A kezdő oktató ugyanis mindent egyedül kénytelen elsajátítani a tanításhoz, ami majd csak tíz év távlatában fog igazán szépen beérni (ha tényleg tanulékony és lelkiismeretes emberről beszélünk).

Ráadásul minden oktató más, nemcsak személyiségében, hanem szakmai módszereiben is. Például azt is megfigyeltem, hogy ami az egyik hastánc iskolában működik, az a másikban már nem; amit az egyik oktató meg tud tenni lehetőségeiből adódóan, azt a másik nem; az egyik tanár így tanít, a másik úgy; az egyik tanárt egyesek gyűlölik a szigoráért, mások éppen azért imádják; az egyik tanár koreográfiákat tud készíteni, amiért sokan hozzá járnak, mások meg pont ezért nem akarnak hozzá járni...stb.
Minden zsák megtalálja a foltját, és az is érdekes, hogy ami öt évvel ezelőtt jó volt nekünk, azt most már lehet, hogy elévültnek érezzük, és keresünk helyette mást, aztán két év múlva megint változtatunk majd. Ez nem az oktatók hibája, ez természetes folyamat.

És akkor innen indulunk afelé a kérdés felé, hogy mennyire szigorúan kellene tanítani a hastánc technikát, illetve milyen ütemben kellene "adagolni" ezt a táncórákon: mi az amit a kezdőnek kell megtanulni, mi az, amit a középhaladóban érdemes csak elkezdeni, és mi az, ami már csak a haladókra tartozik?
Tapasztalatból tudom, hogy én hiába mondom el és mutatom meg százszor egy kezdőnek mindazt, amire pusztán egy alapállásból induló alapmozgásnál kellene figyelnie, nem fog tudni rá figyelni, mert tíz dologból kb. háromra tud koncentrálni egyszerre. Amikor már az a három reflexből megy, akkor képes a következő három dologra figyelni, és így tovább. Kizárólag a tanítvány türelmén és kitartásán múlik, hogy meddig hajlandó kínlódni a tanulással annak érdekében, hogy színpadra juthasson (már ha egyáltalán ez a célja).

Szóval, időnként túl szigorúan ítélkezünk a tánctanulók és táncosok felett. Hiszen ha valakik, akkor mi igazán jól tudjuk, mennyire hosszú IDŐ kell a technikák elsajátításához. Ez nem olyan, hogy: na most nekiállok, begyakorlom, mint egy robot, és már megy is! Lassan, nagyon lassan megy a tanulás nem csak a testi adottságaink, hanem a lelki állapotunk miatt is!
A tánctanuló sokáig nem lesz magabiztos a technikájában, miközben már elkezdi a színpadi rutint fejleszteni. Egy csoportban is vannak gyorsabban tanulók, ügyesebbek, magabiztosabbak, és vannak lassabban fejlődők, félénkebbek, de őket attól még egy csapattá, egy teljes egésszé kell összesimítani, hiszen ők összetartoznak, ismerik egymást, szeretik egymást, együtt járnak órára, együtt akarnak fellépni, nem külön-külön! Együtt tanulnak, közös a céljuk, egymásért vállalnak áldozatot és felelősséget a táncban, őket szétszakítani csak úgy nem lehet pusztán azzal az indokkal, hogy nem képesek totál egy ütemben fejlődni. Nyilván nem rakom össze a kezdőt a haladóval, de egy haladón belül is vannak ám különbségek a lányok között! Egyformán technikásak, jó előadók nem lesznek sosem, mert különböző egyéniségek mindannyian.
Itt emberekről beszélünk, akikkel nem lehet erőszakoskodni, hogy márpedig tökéletesen meg kell csinálniuk elvárt dolgokat, különben ott az ajtó. Ők nem ezért jönnek táncolni tanulni, hanem mert ez akkor és ott komoly lelki- és szellemi mérföldkő is számukra. Nem rendőrkutyák, amiket trenírozni kell gyakorlatok pontos végrehajtására.
Amikor elmennek versenyezni, ők fizetnek azért, hogy táncolhassanak, hogy aztán egy sor ember elbírálja őket, ítélkezzen felettük: a külsejük, a tudásuk, az alkalmasságuk felett. És ezt megszokni, egyáltalán bevállalni, elviselni méltósággal akkor is, amikor nehéz, mert végül pont a versenyen menstruál, beteg, rosszul van, meghalt valakije és össze van zuhanva, de mivel csoportban lép fel, nem mondhatja csak úgy vissza a szereplést, hiszen hónapokig erre készültek, akkor én nem hiszem, hogy pont az lesz a legfontosabb a számára, hogy mennyire precízen tudja kivitelezni az xy típusú forgást. Kimegy, és megpróbálja az abban a pillanatban tőle telhető legjobbat nyújtani. És gyermeknél meg ez fokozottan veszélyes, mert egy gyermeknek még nehezebb egyfolytában megfelelnie otthon, az iskolában, a korrepetáláson, és akkor még a hastánc órán is.
Időt kell adni az embereknek a fejlődésre. El kell követniük hibákat ahhoz, hogy megtanuljanak dolgokat. Ezt nem tudjuk megspórolni nekik, hiába szeretnénk. Hiába akarjuk, hogy tökéletes legyen a színpadon már az elejétől fogva, nem lesz az, mert egy élőlény, aki érez, akinek pillanatok alatt változhat a pulzusa, légzése, bélműködése, és ettől a közérzete is! Mi csak segíthetjük az úton minden erőnkkel, tapasztalatunkkal, bölcsességünkkel, próbálhatjuk óvni őt a veszélyektől, de hát mindentől megóvni nem lehet, és nincs is értelme, mert akkor nem tanulja meg a saját belső erejét használni.

Szóval egy dolog a technika, ami nagyon fontos, az egészségmegőrzés és testenergetika fenntartásában, a kivitelezés szépsége végett, de ne feledkezzünk meg arról, hogy mi, oktatók is voltunk egykor nagyon régen kezdők, bakizósak, ügyetlenek, technikátlanok, és végigbukdácsoltuk a sok évet, míg idáig eljutottunk. És nem vagyunk az út végén még most sem. Tanulunk és tanítunk, és a tanításból is tanulunk. Kötelességünk egymás lelkét is ápolni, ha már összehozott minket a sors ennek a hastáncnak nevezett csodának a sátra alá.

Hastánc és balett

Térjünk hát rá a másik témára, amiben már a hastánc kezdeti térhódítása óta viták lehetnek, de mostanában ezek is mintha egyre véresebbé válnának. Ez pedig a balett a hastáncban.

Tudnunk kell, hogy a hastánc hiába egy női létezéssel egyidős mozgásforma (hiszen mozdulatai nem csak a szülést elősegítő mozgásokból, valamint a termékenységi táncokból erednek, hanem az egész test energetizálását, mozgáskoordinációt és test feletti uralmat igen magas szintre fejlesztő mozdulattárral is rendelkezik), mégis mesterségesen kreált művészetként vonult be a köztudatba a 20. század eleje óta. Mindezt úgy vitték véghez neves és lelkiismeretes táncművészek, mesterek, koreográfusok, zeneszerzők, hogy az akkoriban szentírásnak vett klasszikus balett alapjait beleoltották az akkoriban éppen pórias formában tengődő hastáncba. Elkezdték gyarapítani, fantasztikus, univerzális műfajjá fejleszteni a hastáncot, és soha egyik táncműfajnál sem tapasztalt távlatokat nyitottak benne: szinte mindent elbírt a hastánc (jóga-, harcművészeti-, balett-, folklórtánc-, latin-, afro-, akrobatikus elemeket is), és ma nyugodtan kijelenthetjük, hogy a világ legsokrétűbb, legsokszínűbb táncműfaja a hastánc, melyet már nem csak nők, hanem férfiak is nagy sikerrel művelnek.

De... és ez nagyon fontos, mert nem szabad elfelejtenünk: a hastánc "a női szépség tánca" (ahogyan Wollner Márta Sába remekül megfogalmazta annak idején). Ez nem vonja maga után automatikusan a balett tánctudást, sem semmilyen idegen elemet, ami a nőies alapmozgásoknak nem sajátja.

Ne felejtsük el azt sem, hogy a balettot szintén mesterségesen kreálták, és szürreális dolgokat próbálnak megvalósítani benne (a mai napig feszegetik a test által még elbírható és kibírható mozdulatok és pózok határait), aminek semmi köze a testi épség és egészség megőrzéséhez! Vagyis aki komoly szinten balettozik, az nem lesz épebb és egészségesebb testileg sőt... Ugyanez igaz lehet minden táncműfajban, ha verseny szinten űzik. A hastánc sem kivétel.

El kell fogadnunk, hogy a test bizonyos értelemben az idők során amortizálódik, teljesen mindegy, hogy táncolunk, vagy sem. Bizonyos testi adottságokat fejleszt, megerősít, megszépít a hastánc, tehát fittebbé tehet, szinte csodát művel a testtel, hiszen nagyon nőiesíti, de ahhoz rendesen is kell csinálni. A technikai helyesség függ a koncentrálás, a figyelem (befelé, testünk energia gátjainak megtalálása, feloldása), az izmok megfelelő intenzitású használatának mértékétől is, ez mind meghatározza, hogy milyen lesz az eredmény, egyáltalán lesz-e eredmény évek múlva. És bizony évekig kell gyakorolni. Két hónap alatt senki ne várjon eredményt.

Visszatérve a balettra: a hastánc színpadi műfajjá kreálásakor a balettmesterek nyilvánvalóan nem egy az egyben gyömöszölték bele a balett technikákat a hastáncba. Nagyon nehéz folyamat lehetett ez, mert a hastánc sokszor teljesen más testtartást, lábtartást igényel ahhoz, hogy a mozdulatai sérülés nélkül, technikásan kivitelezhetőek legyenek. Tehát egy az egyben nem lehetett a balettot a hastáncba nyomni. Az orientál táncművészek az idők során maguk is alakították a technikát és így az egész műfajt; újítottak, változtattak, majd visszatértek elfeledett mozdulatokhoz, technikákhoz. A balett technikákat hastánchoz használhatóvá alakították, ami egyértelműen maga után vonta azt, hogy az, ami a hastáncban "balett alapokként" szerepel, nem egyenlő a balettben ténylegesen lefektetett és tanított balett alapokkal. 

Viszont akkor meg minek volt szükség a balettra a hastánchoz? Nem lehetett volna az egészet kihagyni úgy ahogy van, és csak hastáncolni? Nem. Egyrészt azért nem, mert a hastánc színpadi művészetté kreálása során ugye megjelent egy sor újszerű dolog: fátylazás, íziszezés, újfajta szabású, esésű tánckosztümök, egyre nyugatiasabb, transzcendens, modern zenék. Ezekhez szükség volt a balett stílusára és technikai megoldásaira. Továbbá a balettnek megvolt az az előnye, hogy a klasszikus színpadi tánc alapjait tisztán, áttekinthetően, precízen rendszerezte és képviselte, amikor a hastánc ezt még nem mondhatta el magáról. Így alapvető dolgok (pózok, kar- és lábtartások, vonulások, színpadi megjelenés és mozgás) csak a balett tanároktól voltak átvehetők. De ezeket mind alakították az orientális tánc mozgásvilágához, zenei világához, tehát orientalizálták őket. 

Nem is lehetett volna tisztán beoltani balettal a hastáncot, és valljuk be: nem is lett volna értelme. Hiszen ha valaki eljön a tánc órámra, mert hastáncot akar tanulni, akkor nem hiszem, hogy arra vágyik, hogy én fél évig balettórát tartsak neki azzal az indoklással, hogy ezzel kell kezdenie, ha hastáncos akar lenni. Valószínűleg inkább elmenne máshová, ahol HAStáncot tanulhat végre. Viszont ha azt mondom neki néhány hastánc mozgás megtanítása után, hogy kell egy kis klasszikus tánc alaptudás is, nézzük meg a karjaidat, lábaidat hogyan tartod, mozdítod, hogyan fest kívülről, milyen a testtartásod, hogyan kellene pózolnod, hogy szép legyél egy mozdulat végén..., akkor nem fogja úgy érezni, hogy őt átverték a hastánc címszó alatti balettórával. 

Sokan egyáltalán nem akarnak balettra menni, éppen azért jönnek hastáncra. Nem csinálhatunk a hastáncból balettot azért, mert a balettművészek szerint a balett a világ közepe, alfája és omegája, és anélkül tánc nem létezhet a Földön. Ők azt szeretik, mi meg ezt. Tartsunk ki a hastánc mellett, legyünk hűek az orientál műfajhoz. 

A balettban egy lábujjhegy természetes gyakorlat, amihez speciális cipőt használnak. Mi a hastánc órákon mezítláb, teli talpon nyomjuk. Nálunk alacsony féltalp, meg magas féltalp pozíciók vannak csak. A mi mostani modern kosztümjeinkben spárgázni is elég nehéz lenne. Lábemelés a hastáncban sose megy csípőmagasság fölé, szintén alapvetően a ruha miatt, de stilisztikailag sem ide illő. A szögletes formák, pozíciók a hastáncban rontják az összhatást. Lehetne még sorolni az alapvető különbségeket, de szerintem mindenki tudja, hogy miről van szó.

Szerintem nincs olyan orientál táncmester, aki tiszta balettot várna el egy hastáncostól egy versenyen. Hiszen akkor a hastánc lényege veszne el. Nagyon szép, ha valaki tudja a balett alapokat, ha van balettos múltja, ha mértékkel, ügyesen ötvözi a balettot a hastánccal. De ez nem kritérium, és ez nem is lehet az egyetlen út.

Félreértés ne essék, ez nem jelenti azt, hogy akinek rossz a testtartása, nem tud spiccelni, nem tudja megtartani az egyensúlyát forgás közben vagy féltalpon, az a "klasszikus hastáncos". Szó sincs róla. Aki nem tud színpadi táncalapokat, az nem táncos, nem is hastáncos még. Az maximum tanuló.

Másik nagyon vicces dolog ebben a hastáncban, ami napjainkig nem tisztult le, nem foglalták hivatalosan rendszerbe, és vita tárgya lehetne: a hastánc mozdulatok és pózok elnevezései. Hát ezen a témán mindig nevetek, ha eszembe jut, mert nagyon mókás, hogy mindenki úgy hívja a hastánc mozgásokat, ahogy neki tetszik, aztán találd ki, hogy mire gondolt... :D Ehhez képest a balett valóban pedáns műfaj. Vannak önjelölt tudósok is, akik azt hiszik, hogy csak azok az elnevezések jók, amit ők használnak, bár nem tudni, hogy azt ők találták ki, vagy ha nem, akkor honnan ered, milyen alapon tartják azt etalonnak? Egyszer ennek is érdemes volna szentelni egy szakmai találkozót, és lefektetni az alapjait annak, hogy közös elnevezései legyenek a mozdulatoknak legalább a magyarországi hastánc oktatásban. 

Az oktatók és a tanulók felelőssége

A hastáncosok körében egyre vadabb viták alakulnak ki a közösségi oldalakon arról, hogy ki hogyan tanítja az orientális táncokat Magyarországon, és hogy ezzel mennyi hasznot vagy kárt okoz.

Különösen fontos téma lett az utóbbi hónapokban a tánctechnika helyes elsajátításának kérdése: mikor, hol, kinél, hogyan tanulható vagy nem tanulható meg helyesen a hastánc? 

Mindannyian tudjuk, és egyet is értünk abban, hogy vannak inkompetens tánc-oktatók (nem csak a hastáncban, és nem csak Magyarországon!), és hogy emiatt egyre többen emelnek szót azok közül, akik az oktató felelőtlensége miatt szenvedtek el testi sérülést vagy deformitást (gondolok itt a különböző sérvekre, ízületi kopásokra, izomhúzódásokra, krónikus derékfájásra). Jelzem, ez nem csak a hastáncban történik meg, hanem más mozgásformákban is! Amikor elmentem aikido harcművészetet tanulni, az edző azzal kezdte, hogy aláíratott velem egy nyilatkozatot, miszerint saját felelősségemre veszek részt az edzéseken, és ha sérülést szenvedek, annak felelőssége engem terhel, nem az oktatót. Ezt a papírt egyébként más harcművészeti iskolákban is aláíratják az emberrel, pontosan azért, mert nem tudhatja az oktató (és nem is tisztje tudni), hogy nekem milyen testi adottságaim vannak vagy nincsenek egy ilyen harcművészet elsajátítására. (Például lehet, hogy valaki elmegy egy gerinc sérvvel harcművészetet tanulni, mert vagy még nem diagnosztizálták nála és nem tud róla, csak fáj a dereka, vagy korábban már műtötték, és úgy gondolja, rendben lesz...) Felnőtt emberként, saját felelősségemre megyek el ilyesmit tanulni, ha ott nem tartom be az edző utasításait maradéktalanul, és megsérülök, akkor semmi jogom nincs rátolni a felelősséget az oktatóra. 

Ettől függetlenül azonban az oktatónak akkor is felelőssége van! Neki úgy kell megtartania az óráit, hogy a résztvevők lehetőleg ne dőljenek ki a sorból, illetve elégedettek legyenek az oktatás minőségével. Egy oktatóra nem vet jó fényt, ha többen is azért távoznak a tanfolyamáról, mert sérülést szenvedtek (izom becsípődés, izomhúzódás, sérv). Erre neki oda kell figyelnie, mindig jeleznie kell a nehéz, veszélyes gyakorlatoknál, folyamatosan és ismétlődően instruálnia kell a résztvevőket, nem szabad megengednie, hogy bemelegítésről elkésve, majd óravégi nyújtásról ellógva járjanak a tanítványok a tanfolyamára. De azt megakadályozni, hogy egy tanítvány figyelmetlenségből, tiszteletlenségből, hanyagságból megsérüljön az órán, nem lehet, így ez nem az oktató hibája.

A problémát, a sorozatos vitákat, szomorú esetekről írt egyre több posztot az okozza, hogy ezek a sérülések, deformitások, nem egy táncóra alatt alakulnak ki, hanem évek alatt. Szóval vannak, akik gyanútlanul járnak egy oktatóhoz éveken át abban a hitben, hogy amit és ahogy ő tanít nekik, az biztosan szép és jó, aztán évek múlva egyszer csak beköszön egy sérülés. Lehet, nem is az órán, hanem otthon, munkahelyen, vagy az utcán, teljesen más szituációban. Hogy ennek mennyi köze van a tánchoz, az oktató által tanítottakhoz, már nagyon nehezen visszafejthető. Hiszen nem csak a tánc órákon sérülhetünk meg, hanem otthon is, az utcán is, a munkahelyünkön is. Ennek felelősségét nem tolhatjuk a táncoktatóra. Egyszerűen ilyen a Sors. 

Szerintem minden embernek szüksége lenne például arra, hogy alapvető módszereket tanuljon ahhoz, hogyan előzhet meg egy banális módon keletkező sérülést a hétköznapokban (például: milyen lábbelit ne hordjunk, ha nem akarjuk kitörni a bokánkat; húsz kiló feletti tárgyakat hogyan kellene helyesen emelnünk, illetve egyedül mit ne emeljünk, ha nem akarunk sérvet kapni; hogyan kellene ülnünk, állnunk, járnunk, hogy ne alakuljanak ki testi deformitások?). 

Sajnos nagyon sok ember már eleve onnan indul, amikor elkezd tánc tanfolyamra járni, hogy rossz a testtartása, már derékfájással küzd, már meg vannak kopva a csigolyái, már lúdtalpas, már megnyúltak az ínszalagok a bokájában, ezért sokszor kibicsaklik a bokája, már orvosilag diagnosztizált gerincferdülése van, már krónikus bélbetegsége van, amitől állandóan puffad, és bármikor bélcsavarodást kaphat... stb. 

Ezekkel egy oktató mit tud kezdeni? Hát nyilván azzal indít (jobb esetben!), hogy a jelentkező csak nézze meg az első táncórát, aztán gondolja át, hogy: tényleg erre vágyott-e, ezt akarja-e csinálni, illetve, hogy fizikálisan bírni fogja-e ezt? Az életkort könnyen meg tudja állapítani, és ez alapján tanfolyamot ajánlani az illetőnek. Árulkodó jel egy oktatóról, ha túl nagy korkülönbség van a csoportjában résztvevők között (pl. gyerekek a huszonévesekkel és idősekkel összerakva). El kell beszélgetni arról, hogy a jelentkező hogyan jutott arra az ötletre, hogy hastáncolni szeretne, hátha kiderül a beszélgetés során, hogy van valamilyen betegsége, korábbi sérülése. Ha nem jelzi, nem beszél róla, akkor sajnos az oktató semmit nem tehet annak érdekében, hogy a kezdő tánctanuló testi épségére fokozottan vigyázhasson. Ez a tanuló egyéni felelőssége marad. Az oktató jó esetben majd szól, hogy ezt a gyakorlatot ilyen és ilyen sérülést követően csak óvatosan vagy egyáltalán ne végezze, de hogy a tanuló végül mit fog csinálni, az az ő magánügye.

A fentebb leírtak természetesen csak a 18. életévüket betöltött felnőtteknél jogerősek. 

Gyerekek oktatása teljesen más felelősségi kört jelent, teljesen másképp kell hozzáállni.

Felnőttek viszont már nem szeretik, ha gyerekként kezelik őket, nem is hagyják, többnyire mennek a saját fejük után, így az ő esetükben nem tudunk úgy nevelni a tánc órákon, ahogyan a gyerekeknél még megtehetjük. (Most már érthető, miért kezdenek számos mozgásformát gyerekkorban oktatni... :D)

Összegezve: egyre többen tapasztaljuk azt a problémát, hogy sok az ostoba és felelőtlen oktató a hastáncban, és jó volna törekvéseket tenni annak érdekében, hogy a hastánc egy elismert, színvonalas táncművészetként legyen számon tartva Magyarországon, és hogy ellenőrizzék le a táncot oktató művészek alkalmasságát, elméleti és gyakorlati tudását, kompetenciáit. 

Ennek egyik módja lehet a megfelelő szakmai végzettség igazolása, hiszen vannak olyan oktató-képzések is, melyeket nem hastánc tanárok szerveznek, hanem egy hivatalos intézmény, akár egyetem, ahol egészségügyet, élettant, pszichológiát, edzéselméletet és gyakorlatot, anatómiát, gimnasztikát tanítanak, és ezekből szigorú osztályozó vizsgát rendeznek. Nem mondom, hogy csak a papír számít, hiszen, ha valaki tényleg nagyon tud, nagyon lelkiismeretes, bölcs és sok referenciája van (számos profi táncost kinevelt és sok elégedett tanítványa van), akkor valószínű, hogy tudja, mit csinál. De a bizonyítvány, ha komoly szintű, akkor igenis számít. Fontos szempont lehet egy kezdőnek, aki tanárt keres, és nem tudja, kihez érdemes menni, kiben bízhat meg. 

Igen, vegyük a fáradtságot, és nézzünk utána az oktatóknak, amikor keresgélünk! Járjunk utána az oktató referenciáinak, nézzük meg a weboldalát (van-e neki egyáltalán??), olvassuk el ott, hogy mennyire ért ahhoz, amit csinál, mikor kezdett táncolni, mikor kezdett tanítani (ha a kettő között nem telt el legalább öt év, akkor már gyanús!), van-e oktatói/ tanári/ pedagógusi végzettsége, versenyzett-e valaha, tanult-e más mozgásformákat is, mennyire van kapcsolatban más szakmabeliekkel, mennyire vállal részt a hastánc magyarországi képviseletében (fesztivál szervezés, versenyszervezés, szakmai találkozókon való részvétel, blogolás, fellépések, ingyenes tanácsok, próbaórák)...stb. Ne fogadjuk már el feltétel nélkül a internetes reklámokat, vagy barátunk, barátnőnk, ismerősünk ajánlatát, vagy egy szórólapos hirdetést! Nyomozzunk! Mégis csak a mi vágyainkról, álmainkról, testünk épségéről és egészségünkről van szó! Tegyünk érte már a kezdetektől, mert utólag hiába mutogatunk ujjal a többiekre.

Szerencsére tudom, hogy azért itthon is számos jó és lelkiismeretes tanár van a hastánc területén. Ne vitatkozzunk, és ne panaszkodjunk a rosszakra, hanem kutassuk fel a jókat, és tanuljunk tőlük már a kezdetektől.