Férfiak és (hastáncos)nők I. rész

Hogyan viszonyulnak a férfiak a hastánchoz? Mit szólnak hozzá, ha a barátnőjük/feleségük hastánc órákra kezd járni, majd fellép gála esteken, versenyeken?

Tapasztalataim szerint a férfiak igen különböző módon viszonyulnak a hastánchoz. Három nagy szegmensre mégis beosztható a hastáncoló nőjükhöz való viszonyulásuk: 

1. Vannak azok a férfiak, akik nem szeretik, ha párjuk hastáncolással múlatja az időt, mert haszontalan, illetlen és ostoba dolognak tartják. 

2. Aztán vannak azok a férfiak, akik teljesen közömbösek aziránt, hogy párjuk mit csinál szabadidejében, mert mondjuk nekik nincs idejük a párjukra és ezért nem bánják, ha az unatkozó és magányos nő elfoglalja magát valami csajos dologgal. 

3. És végül vannak a rajongók: ők azok, akik büszkék arra, hogy párjuk hastáncol és még szép eredményeket is elér benne, akár népszerű és ünnepelt művésszé válik; és ezek a férfiak gyakran szívesen is támogatják párjukat táncos karrierjében.
Azért azt ne felejtsük el, hogy bármilyen módon is viszonyul egy férfi a hastánchoz, azért a vonzó nőket minden pasi szereti...

De hogyan néz ki ez a hastáncoló nők oldaláról? Hogyan viszonyulnak a hastáncoló nők a férfiakhoz?

Na, ez már problematikusabb dolog. Kezdjük a legelejéről. A hastánc a nőiséget szimbolizálja. Ez maga a vénusziság, asztrológiai szemszögből nézve a Vénusz analógiáinak megnyilvánulása. Melyek ezek az analógiák az asztrológia tudománya szerint?

Szépség, szerelem, báj, csábítás,  kis szerencse, ízlésesség, gyengédség, barátságosság, szilárd erkölcsi normák, művészetek, harmónia, egyensúly. Ez az etalon vénusziság, a Nőiség felfelé mutató, helyes szellemi oldala.

És mi akkor a helytelen oldala? Nézzük meg, hogy milyenre változik ez a mai társadalomban, a hétköznapok szintjén: 

A vágy felkeltése, kényelem, túlzott élvezetek és szórakozás, aktuális divat diktálta művészetek, birtoklási vágy, érzelmi hullámzások, megbízhatatlanság, hiúság, képmutató viselkedés, lustaság, igénytelenség, csalódások, erkölcstelenség, fékevesztett szexualitás. 

Nézzünk magunkba és mondjuk azt, hogy ránk egy sem igaz, soha egyetlen egyet sem követtünk el a felsoroltakból! Ráadásul (még mindig asztrológiai szemszögből nézve) a legtöbb hastáncos éppen azért köt ki a hastáncnál, mert sérült Vénusszal született. Ez nem valami fizikai sérülés, egyáltalán nem erről van szó. Ez azt jelenti, hogy már az anyukánk és apukánk életében is komoly problémák voltak a Vénusz analógiáinak harmonikus megélésével, és mivel ők sem tudták megoldani ezen problémát, ezért ránk örökítették, hátha mi, a gyerekeik majd meg tudjuk oldani a saját életünkben. Most nehogy elkezdjük a szüleinket hibáztatni amiatt, hogy nem harmonikus a nőiességünk, mert ezzel nem oldunk meg semmit. Viszont elgondolkodtató az a tény, hogy manapság az asztrológusok alig találnak olyan nőt, akinek a születési horoszkópjában ne lenne sérült (támadott helyzetű) a Vénusz. (Ezt még mi magunk is kikockázhatjuk eddigi életeseményeinkből, illetve a nőiességhez való érzelmi viszonyulásunkból, ha nem is tudjuk a pontos születési időpontunkat, amire fel lehetne állítani a radixot.) Ezt azért tartom szomorú dolognak, mert ilyen Vénusszal, ilyen nőiséggel nagyon nehéz harmonikus életet, karriert, párkapcsolatot élni. Ezt persze érzékeljük is, ez a mai kornak a ránk gyakorolt hatásai közé tartozik.
Ezért vonz minket, nőket annyira a hastánc. És ezért vonz sok férfit is a hastáncoló nők látványa, mert azért a férfiak is vágynak arra a kiegyensúlyozott szépségre, amit egy hastáncművészben láthatnának meg.

De hát akkor hogyan viszonyulunk a férfiakhoz, ha ilyen "nehezített" vénuszi sorsot kaptunk? Ne feledjük, hogy a nehézségek mindig tanítani akarnak nekünk valamit. Aki súlyos betegségből csodával határos módon felgyógyul, szinte biztos, hogy ennek hatására ugyanolyan beteg emberekkel, vagy legalábbis mások segítésével fog foglalkozni, mert képes lesz hitet adni másoknak a gyógyuláshoz. És nem azért, mert ebben talált új üzleti lehetőségeket, hanem mert a tapasztalásai erre sarkallják.
Tehát ezen logika mentén haladva például, ki fog hastáncot tanítani? Aki tanítani szeretne másokat a saját nőiességéről, hogy hogyan lehet azt esetleg kreatívan megélni, vagy aki segíteni szeretne más sérült Vénusszal rendelkező nőknek abban, hogy sorsfeladatukat meg tudják élni. 

Hogyan néz ki ez a logika a férfiakkal szemben? Először is leszögezhetjük, hogy (asztrológiai szempontból) nem kapunk olyan férfit az életünkben, aki ne volna hozzánk való, vagy aki ne segítené beteljesíteni sorsunkat. Ezt azért érezzük kemény kijelentésnek, mert bizony sokunkkal megesett már, hogy hiába kerestük az igazit, nem találtuk meg, vagy ha ráleltünk szerelmünkre, és kialakult a párkapcsolat, akkor idővel tönkrement/ellaposodott/belépett egy harmadik a képbe. Na, ez is a sérült Vénusz vagy Hold egyik megnyilvánulási formája. Mindannyian a harmóniára törekszünk, lelkünk mélyén érezzük, hogy mi a szép, a jó, a helyes, és azt akarjuk megvalósítani. De egy diszharmonikus analógiánál nem tudunk harmonikus tapasztalást szerezni. Vagyis, ha valakinek a rossz oldalt kell megtapasztalnia, akkor meg fogja tapasztalni, és ezen tapasztalatai alapján fog élni. 

Azt hisszük, csak akkor lehetünk boldogok egy férfival, ha a mi elképzeléseink a jóról és a megfelelőről maradéktalanul teljesülnek. Nem is fogjuk fel, hogy a mi magánszféránknak a világa egy külön kis univerzum, külön kis képzetekkel, törvényekkel, amiről a másik embernek fogalma sincs, ráadásul neki is épp ilyen külön kis univerzuma van az elméjében, saját törvényekkel. Eleinte megpróbáljuk "megnevelni" a másikat, aztán amikor látjuk, hogy nem tudjuk saját vágyainkhoz alakítani a másik embert, akkor ellene fordulunk vagy lemondunk róla. És ez nem csak a nőktől a férfiak felé működik, hanem visszafelé is! Nagyon is kölcsönös ez az akaratunkat mindenáron érvényesíteni vágyó viselkedés.

Tulajdonképpen mire vágyik ma egy nő a férfival kapcsolatban? Szeretne egy férfias férfit, akire fel lehet nézni, akit tisztelni lehet, akinek elég pénze van, megbecsülésnek örvend a környezetében (lehet dicsekedni vele), jól néz ki (magas, meg izmos, meg szép az arca, divatosan öltözik...stb.), és persze hagyja a nőt szabadon élni és dönteni. Valójában azonban a legtöbb nő manapság ezt úgy képzeli el, hogy szeretne egy férfias, erős, okos, szép pasit, aki mindig engedelmeskedni fog neki, hiszen egy nő jobban tudja, hogy mit hogyan kell... Na most ez nem nagyon szokott összejönni. Ugyanis a férfiasság és az engedelmesség egymást kizáró tulajdonságok.
A férfiasság (Mars) ugyanis olyan analógia, amit általában nő nem tud irányítani. Egyetlen esetben dől meg ez a tény, amikor a nő elcsábítja a férfit. Ez az az időintervallum, amikor a nő tud irányítani; ezt mi, nők nagyon jól ismerjük, ez a mi női praktikáink része. Tehát a férfiak irányításához nem csak női praktikák egész sora, de persze türelem és bölcsesség is szükségeltetik. Ma sem a praktikák tudása és továbbörökítése, sem a türelem és a bölcsesség nincs meg a nőkben. Ez pedig egyenes úton visz nem csak a férfiak és nők közti konfliktusok felé, hanem a nők és nők közti konfliktusok felé is.
Ma, ahogy én látom a nőket, legtöbbjük az idegösszeroppanás szélén áll nap mint nap, olykor agresszívabb kirohanásaik vannak, mint a férfiaknak, a fáradságtól és kimerültségtől egyre ingerlékenyebbek, és ami a legszomorúbb: versengenek a férfiakkal. Ez persze a férfiakat legtöbbször szórakoztatja, még gúnyolódnak is előszeretettel a nőkön (persze, csak hogy ezzel is magukat védjék), és ettől a nők még elkeseredettebbek és dühösebbek lesznek.

Szóval, akkor a hastáncos nő számára mi lehet a gyógyír a férfiakkal kapcsolatban?
Az 1-es típusú férfival (aki ugye haszontalan és erkölcstelen dolognak tartja a hastáncolást) nem tud mit kezdeni egy hastáncoló nő. Vagy otthagyja a férfit, vagy idővel abbahagyja a hastáncot.
A 2-es típusúval már valószínűleg amúgy is leszálló ágban van a párkapcsolat, hiszen, ha egy férfi úgy tartja a feleségét, hogy annak otthon a helye a gyerekekkel amíg ő pénzt keres és utazgat, akkor idővel már nem lesz ami összekösse őket az utódokon kívül. Igaz, így legalább nyugodtan hastáncolhatunk, és nem kell veszekednünk a párunkkal arról, hogy miért van erre szükségünk.
Aztán itt van végül a 3-as típus, akit szoktunk szeretni, hiszen ő az igazi támogatója nőiségünknek. Ha anyagilag talán nem is, de lelkileg egészen biztos, hogy ő az igazi támaszunk az életben, és ő meg fog nézni minket a fellépéseinken, együtt fog örülni velünk a sikereinknek, és még segíteni is fog számos hastáncos dolog szervezésében. Hogy ő tökéletes lesz-e? Biztosan nem. De senki sem az. Nem csak elvárni kell tudni az életünkben, hanem elfogadni is.

Tudjuk-e a párunkat arra kötelezni, hogy hozzámosolyogjon minden döntésünkhöz és ötletünkhöz? Azt gondolom, nem. Nincs is erre szükségünk. Neki is lehetnek vágyai, saját fiús hobbija, amit meg mi tarthatunk hülyeségnek, de milyen jogon?

Két nagyon fontos dolgot kell megjegyezni a férfiakkal kapcsolatban: az egyik, hogy igenis szükségünk van rájuk, és nekik is szükségük van ránk; a másik, hogy vagy összefogunk velük egy cél érdekében, és akkor egymást segítjük mindaddig, amíg az a cél összetart minket, vagy hagyjuk egymást élni külön utakon, saját ízlés szerint, tiszteletben tartva egymás életstílusát.

A döntés mindannyiunknak megadatik, még akkor is, amikor azt hisszük, hogy nem. Valójában a passzivitással is döntünk, meg amikor hagyjuk hogy a másik döntsön az érdekünkben, akkor is mi döntünk. Nem ciki kiengedni a kezünkből az irányítást főleg akkor, amikor olyasvalaki dönthet helyettünk, aki igazán szeret minket. Hinnünk kellene abban, hogy ő úgy fog dönteni, hogy az nekünk jó legyen.

Amikor valaki hastáncosként keres párkapcsolatot, akkor az teljesen más szituációkat produkál, mint amikor egy hosszú párkapcsolatban egyszer csak elkezdünk hastánc órákra járni. Teljesen más okok indítják el ugyanis erre az útra a szinglit és a foglaltat. Erről szeretnék majd írni a következő részben.

Tekintélyelvűség a hastáncban és a társadalomban

A hastáncban már kezdettől fogva a tekintélyelv működött. Voltak mestertanárok (akik közül többeknek a tánctudása nem érte el a mai versenykategóriás haladó szintet se), ők tanították az összes itthoni hastáncost, és kezdték el kinevelni a később már náluk jobban táncoló tehetségeket, és az ő ellentmondást nem tűrő szakmai viselkedésük (melynek során nem egyszer még üvöltöztek is egymással az általuk rendezett versenyeken) sok újító szellemű hastáncos kedvét vette el az orientális tánctól. De ez akkoriban természetes volt, hiszen úgymond: "be akarták törni a sok vadlovat", el akarták érni, hogy a valódi, kristálytiszta raks sharqi technika terjedjen el a hastáncban, és majd abból fejlesszék magukat új irányokba a következő generációk. A gond csak az volt, amikor olyanok bíráskodtak, akiknek nem volt meg hozzá a megfelelő tudásuk, se tekintélyük, és azt is szomorú volt látni, hogy a tánctanárok hogyan fúrták meg vagy gáncsolták ki egymást a versenyek alkalmával. Azokban az időkben nagy divat volt például valakit a tanára miatt lejjebb pontozni. Aztán voltak, akik rossz pletykákat terjesztettek másokról annak érdekében, hogy magukat jobbnak tüntessék fel a többinél.

Úgy gondolom, hogy ez a viselkedés csakis agyban dől el: nem társadalmi kritérium, nem globális követendő példa; ez bennünk alakul ki, és aztán mi visszük bele a családi életünkbe, a munkánkba, a hobbinkba és minden másba; nekünk válik reflex-szerű szokásunkká. A végén már annyira rabjává válunk a tekintélyelvűségnek, vagy a kényszeres versengésnek, hogy észre sem vesszük, hogy mennyire távol kerültünk eredeti énünktől. Mert senki sem születik ilyennek, ezt a viselkedést, gondolkodást mindenki a rossz tapasztalatain keresztül sajátítja el. Amiért azonban ez hosszútávon annyira kártékony, az a láncreakció-szerű terjedésének tudható be. Hiszen mi történik azzal, akinek rossz tapasztalatai miatt ilyen negatív viselkedése alakul ki? Másokat fog vele sújtani, akik emiatt szintén rossz tapasztalatot élnek át, miáltal nagy eséllyel ők maguk is hasonló viselkedést fognak fölvenni. 

Egyszerű példa erre a bosszú. Ha valaki rosszat tesz a másikkal, és a másik bosszulni akar, akkor bosszújával láncreakciót indíthat el. Őt nyilván nem érdekli bosszújának következménye, hiszen csak a bosszú beteljesítése tölti ki az elméjét. De a kár, amit okoz vele, generációkon keresztül gyűrűzhet tovább. Ezért gondolom úgy, hogy  a hastánc, ami a szépséget és a szerelmet hirdetné, nem válhat versengés, hatalmi harc és álnokság táptalajává. Ha még a nők sem tudnak szeretetteljes közösséget alkotni, akkor egy olyan világot teremtünk magunknak és az utánunk jövőknek, amiben a hastánc már csak egy cirkuszi mutatvány lesz, amivel a közönség gerjedelmét próbálhatják felkelteni a kétségbeesett női versenyzők. Persze, vannak olyan nők is, akik saját üzleti céljaikra képesek más tehetséges nőket használni. És ha majd valaki hastánc tanulásra adja a fejét, akkor azt csak azért fogja tenni, hogy majd pénzt kereshessen vele. Ennek már most mutatkoznak jelei. 

A magasztos fellángolás után megint ugyanoda juttatjuk vissza a hastáncot, ahonnan egykoron megpróbálták kiemelni: a prostitúció sarába. Férfiak, elférfiasodott nők, az ő pénzük és hatalmuk tartja sakkban a hastánc művészetét, és ezzel nők millióit. Meg lehet lovagolni ezt a hullámot, anyagilag lehet hogy még jól is jár vele a táncosnő, de ezzel is csak a férfiakat és az ő elnyomó hatalmukat erősíti.

Az "ahhoz a férfihoz/nőhöz húzok, akinek több pénze van" hozzáállás a nők részéről a lehető legszomorúbb kilátásokat vetíti előre nem csak a következő generáció női, hanem férfiai számára is. Hiszen ma a férfiak mit gondolnak rólunk? Hogy minket bizony meg lehet vásárolni. Ők lehetnek akármilyen sunyik, rondák, betegek és ostobák, mert ha van rá elszórható pénzük, akkor a nőt megkaphatják. A felfelé törekvő nők is ugyanezt a stratégiát tanulják meg a férfiaktól. És nehogy azt higgyék a hastáncosok, hogy némelyik fizetős fellépésen nem éppen így adják el magukat egy pénzes fószernek. Hiába hangoztatják sokan, hogy ők ugyan nem keverednek prostitúcióba a táncfellépésen keresztül, hiszen valójában már a pénzért ledér ruhában való önkelletés is annak számítana. Hol van mégis a határ? Sokat vitatkoztak már erről is a szakmában. Meddig lehet elmenni egy étteremben a vendégekkel, és hol van az a pont, amit már egy magára valamit is adó táncművésznek nem szabad bevállalnia?

Nem vagyok férfiellenes és emancipált harcos sem, ha esetleg valaki erre következtetne az írásaimból. Úgy gondolom, hogy mi nők menthetjük meg a férfiakat az elkorcsosulástól, és gonoszságba is leginkább mi taszíthatjuk őket szeretetlenségünkkel. De a szeretet nem rabszolgaságot jelent. Nem megoldás, hogy megalázkodjunk a másik embernek pusztán anyagi javakért, egzisztenciális emelkedésért. Ha valakit szolgálok, akkor szeretetből, tiszteletből szolgálom. Ma hány férfi jár az utcákon, akiket tisztelni lehet? Miért lehet egy férfit egyáltalán tisztelni? A szellemi tudásáért? Azért, hogy a gyengébbeket védelmezi? A tehetségéért, mellyel fantasztikus, másokat is inspiráló, maradandó dolgokat alkot meg? Vagy egyszerűen csak azért, mert mindent megtesz a családjáért, a szeretteiért? Eredetileg a magasabb rendű eszményeket képviselte a férfi nem. Ma hány férfi képvisel az életével, viselkedésével ilyen eszményeket? És ma hány nő hirdeti életével, létezésével az etalon NŐ-t?
Nagyon messze kerültünk valódi értékeinktől, azoktól az értékektől, amiktől emberek, isteni lények lehetnénk.

Amiért mindezeket leírtam az rámutatás egyetlen nagyon fontos dologra: hogy miért kell a hastánc az életünkbe, mit tanulhatnánk meg általa, mit okoz testünkben és lelkünkben ez a csodálatos művészet, ha nem szennyezzük be hatalmi harcokkal! Nem az a cél, hogy üzletet csináljunk belőle, nem az a cél, hogy általa pénzre és hatalomra tegyünk szert. A hastánc önmagában csak egy dolgot tehet velünk: jót mind testileg, mind lelkileg. És ezek azok az értékek, melyeket mi teremtünk meg magunk és mások számára a tánccal, és amelyek ezáltal valódi értéket fognak képviselni minden ember számára.
Ezt kell megtanítanunk a kislányoknak, akik még csak eztán fognak beleszeretni a hastáncba minket látva: hogy nem azért hastáncolunk, hogy csússzunk-másszunk a több pénzért és jobb pozícióért! A hastánc a női lélek és test szabadsága, nem pedig férfiakat felaljzó gályamunka.

Azt a férfit kápráztassuk el a táncunkkal, aki szerintünk is valóban megérdemli!

Profi hastáncosok, mestertanárok és a hastáncos közösség

Ki a profi hastáncos? Hosszú évek óta ez foglalkoztat itthon mindenkit, aki a hastáncban karriert szeretne befutni. Ez már önmagában is hülyén hangzik, hiszen egy misztikus, transzcendens, intim művészetről beszélünk, ami mondjuk nem hasonlítható egy ingatlanközvetítő cég felépítéséhez. Az utóbbi valóban karrier. Amikor a hastáncból karrier lesz, elveszíti mindazon szépségét és értékeit, amit annak előtte szimbolizált. Üzletté alacsonyodik, marketinggel telítődik, pénzügyekről fog szólni (profitról, veszteségről), üzemivé válik (pl. termeljük ki a következő kezdő csoportot minden évben, amiből nem baj ha később 60% lemorzsolódik, mert addig is jártak órákra és hozták a pénzt...stb.). Egy szó mint száz: nem tudom, hogy jó-e profi hastáncosnak lenni.

A hastánc szerintem egy életforma. A nőiség keresésének (vagyis valódi önmagunk keresésének) életformája. Aki mestere az orientális táncnak, nem feltétlenül fut be karriert. Van, aki őstehetség, egyszerűen géniusz valamiben. És soha nem lesz híres. Egyszerűen azért, mert neki ez nem fontos. A környezete meg lehet, hogy nem hozza hírbe, mert irigyek rá, esetleg nem értik meg. De történhet ennek az ellenkezője is, erre láttunk már példát, az előbbire nem igazán, mert nem fogunk tudni róla soha. Gondoljunk csak a kínai, japán vagy tibeti szerzetesekre. Az életükkel tanítanak, és mesterei annak az életformának, amit élnek, miközben ők maguk is folyamatosan tanulják azt, próbálják egyre följebb építeni magukban az istenit. Ők sem reklámozzák magukat, pedig tanulhatnánk tőlük az önuralomról, alázatról, lelki és szellemi tisztaságról eleget.

A legnagyobb baj talán az lett a hastánc népszerűségének felívelése óta, hogy egyszerűen nem ismerjük egymást személyesen, emberileg. Facebook-on és YouTube-on nézzük egymásról a fotókat, eseménykiírásokat, videófelvételeket jobb híján, és abból próbáljuk levonni a következtetéseket arról, hogy ki milyen táncos, milyen személyiség, milyen tanár, milyenek lehetnek az órái... De tényleg megismerhetjük így őket? Ne vicceljünk már! Egyszerűen együtt kellene táncolnunk velük, le kellene ülnünk velük beszélgetni! Mi egy közösség vagyunk! Vagy nem? Mit művelünk mi itt? Elmegyünk mindenféle rendezvényekre, ahol 1 perces futó bájcsevegést ejtünk egymással, és ennyi! És örülünk, ha ezekbe a másodpercekbe becsúszik valami megkapó, inspiráló vagy gondolatébresztő mondat. Mindenki piszkosul el van foglalva saját magával, meg a saját tanítványaival, a többieket szó szerint levegőnek nézi, és a verseny végeztével mindenki rohan, mert ugye el kell hagyni a helyszínt a bérleti idő lejárta miatt. 

Egyszerűen nem adunk időt magunknak arra, hogy megismerjük és megkedveljük vagy joggal elutasítsuk egymást. Ennek aztán az lesz a következménye, hogy éppen azokat látjuk ellenszenvesnek, akik segíteni próbálnának nekünk a hastáncban, önmagunk tökéletesítésében, és azokhoz húzunk, akik (bár nem bántanak meg minket soha, de épp ezért) nem is őszinték velünk, hanem csak a rajongásunkra vagy a pénzünkre hajtanak. Egyszerűen nem tudjuk, mit akar tőlünk a másik ember, nem bízunk senkiben, úgy járkálunk egymás közt, mint a farkasok a hierarchia-harcok alatt: sose tudhatjuk, ki mit gondol rólunk, és mikor támad hátba minket.

Minek kell ez? Tényleg ezt akartuk 15 évvel ezelőtt? Ide akartunk eljutni? Persze, nagy üzlet lett a hastánc, az oktatás és a fellépés is, de komolyan ellenségeket és vetélytársakat akartunk magunknak kitanítani? Mit rontottak el annak idején az első tanárok? Vagy ez elkerülhetetlen volt? Ez a népszerűsödési folyamat része?

Nem kell az állandó színjáték és tettetés, a puszilkodás meg bájcsevegés, hogy mennyire jóban vagyunk egymással, mennyire összetartunk, ha közben egyfolytában kételyek közt őrlődünk magunkkal és a másik emberrel kapcsolatban is. Ha én valakit megölelek, akkor őszintén és naívan hiszek abban, hogy vele jó lehet a kapcsolatom, és próbálok nem arra gondolni, hogy mikor mivel szúrhat hátba. De ha mégis ilyenek történnek, akkor az nagyon rosszul esik.
Mi azért kerülünk a hastáncba, és azért kerülünk egymással kapcsolatba, egyazon közösségbe, mert mindannyiunknak ugyanaz a problémája. Nem élhetjük meg a nőiességünket, nem bontakoztathatjuk ki szexualitásunkat, nincs önbizalmunk, ezért aztán nem érezzük magunkat biztonságban, megfeleléskényszerben szenvedünk, nem tudjuk függetleníteni magunktól érzelmileg mások véleményét, nem merünk anyák lenni, mert félünk mindattól, ami együtt jár vele... Nézzünk magukba, és ha csak egy is igaz ránk a felsoroltakból, akkor már tudhatjuk, hogy nem véletlenül találtunk rá a hastáncra, és egymásra! Nekünk feladatunk van egymással: egymást kell segítenünk, hogy megoldjuk a problémáinkat. A másik ember problémájának megoldásával fog megoldódni a mi problémánk is! Ezt hit nélkül nem lehet csinálni. Erre találták ki az "elhivatottság" szót a magyarban. És akkor meg is érkeztünk ahhoz, ami a profizmusnak az alapja.

Ha nem a nyerés, a profit, a hírnév és a hatalom lenne a cél a hastánc művészetében, akkor itt nem is alakulna ki az a beteges karrier-hajszolás, ami egyébként ma a társadalmat jellemzi. Legalább itt ne! Legalább a hastánc maradjon tiszta! Legalább itt hadd váljanak valóra az álmaink! Legalább itt ne kelljen foggal-körömmel harcolnunk, és itt ne nyomjanak le minket!

Annak idején, amikor még felfutóban volt a hastánc, nagyon divatos volt a "mestertanár" kifejezés. A gond csak az volt ezzel, hogy senki nem tudta, hogy ki miért volt mestertanár vagy épp nem az? Sokan mondták, hogy ez amolyan önjelölt alapon ment, és a mai napig nem derült ki, hogy akkor most ki a "mester", ki a "profi" és ki a "tanítvány"? Még most is az a tendencia, hogy minden hastánc tanárnak itthon saját szabályrendszere van, saját szakmai értékrendje, és ez a magánrendezésű versenyeken is meglátszik. Ami az egyik versenyen "középhaladó" kategória, az a másik versenyen "félprofi", ami az egyik versenyen "profi" kategória, az a másik versenyen "haladó", az amatőrt összemossák a kezdővel, pedig rohadtul nem ugyanazt jelenti a két szó.

Magánvélemény, így nem kell egyetérteni vele, de szerintem, aki mestere valaminek az már egyrészt nem versenyez, mint egy fiatal ereje teljében levő versenyló, másrészt szakmailag feddhetetlen, művészileg pedig egy áldott tehetség. Mesterként az ember már nem lehet karrierista, nem lehet nyomulós, magát középpontba toló, szereplésmániás, divatozó; ezt meg kell hagynia a fiataloknak (mármint a szakmailag fiataloknak). Viszont egy mesternek mindent ismernie kell abban, amit képvisel (nem csak könyvekből, meg filmekből, meg mások elmeséléseiből, hanem) tapasztalatból, hiszen ő az életével tanít: amit csinál, ahogyan csinálja, és ahogyan él, azzal mutat példát. Ez a példa nem feltétlenül kell, hogy egyezzen az aktuális társadalmi értékrenddel, a divatos elvárásokkal sőt, még a mi elvárásainkkal sem. De valakikével biztosan egyezni fog. Minden zsák megtalálja a foltját. 

Az orientális táncban rengeteg stílus van, számos szegmense létezik, amelyek tánctechnikailag  és zeneileg is nagyon távol állhatnak egymástól. Mégis, ha valaki csak egy szegmensnek is mestere, akkor már megérdemli, hogy mesternek szólítsák, de ezt a megnevezést (úgy gondolom) csak a többi embertől, a közösségtől kaphatja meg, nem adhatja magának ezt a címet puszta meggondolásból. Egy mester éppen attól válik igazi mesterré, hogy nem akarja előtérbe tolni önmagát, hanem szinte észrevétlen marad, viszont személyiségének, kreativitásának, tanítási módszerének nyoma ott lesz a tanítványain.

A mester fogalma egyébként is jobban passzol a hastánchoz, mint a profizmusé, hiszen a profizmus a karrierrel van szoros kapcsolatban, a mesterség (ősi és szubjektív fogalom) sokkal jobban illeszkedik a hastánc misztikus és bonyolult műfajába.

De miért akar mindenki mester lenni, meg profi lenni? És miért nem akar senki amatőr lenni és tanítvány lenni? Miért akar mindenki kitündökölni a sokaságból, és miért akar mindenki kívül maradni a közösségen mostanában? A fent felsorolt problémák adják ezekre a választ, különös hangsúllyal a hatalomvágyon és az önelfogadás képtelenségén.

A profizmust a színpadi teljesítmény körvonalazza. Azt látjuk mostanság, hogy akit az adott rendezvényen az adott közönség kollektíven professzionális táncosnak ítél, az tulajdonképpen annak mondhatja magát. Bár létezik az alázat fogalma is, aminek az volna a lényege, hogy azért az ember ne szálljon el magától, de ebbe most ne menjünk bele.

Nyilván minél több egymástól különböző versenyt nyer meg valaki, és minél több meghívást kap fellépésre, annál inkább elhisszük róla, hogy profi hastáncos. Van olyan is, aki akkor hiszi el magáról és másokról, hogy profi, amikor először felkérik végre workshopot tartani valahol. De ezek a dolgok is igen csalókák tudnak lenni manapság. Ismerek nem egy olyan táncost, akiket a közösség nagy része nem is ismer, nem is nagyon látták őket fellépni (pedig fellépnek!), versenyeken nem szoktak nyomulni (bár annak idején nyertek versenyt), és nem szokták őket meghívni fellépni (legalább is itthon nem), mégis professzionálisak. Csak mögöttük nincs olyan kemény marketing, ezáltal nagy létszámú rajongótábor sem, mint a feljebb említettek esetében.

Soha ne felejtsük el, hogy a társadalomnak és a médiának nagyon könnyű letérítenie minket az igaz utunkról. Nagyon könnyen elcsábulunk a hírnév, a népszerűség, az állandó ünnepeltség és a hatalom felé. De ezek a dolgok semmilyen valódi értéket nem határoznak meg egy emberben. Senki nem lesz attól több, jobb, szebb, feljebbvaló a másiknál, hogy mutogatják a tv-ben és ünnepli őt a tömeg. Nem baj, ha valaki népszerű lesz, és ünneplik, de neki sosem szabad arról elfeledkeznie, hogy ettől még nincs joga bíráskodni mások felett, még akkor sem, ha ő úgy gondolja, hogy van. És ezt főleg a hastánc versenyeken nagyon lelkiismeretesen be kellene tartani. Ha már egyszer hatalmat kap valaki, legalább ne éljen vissza vele. Persze tudom, ez egy vágyálom, hiszen mi történik ma a világban mindenütt? De legalább a hastáncban ne.

Hastánc-ideálok, hús-vér nők és a társadalom

Mint korábbi alkalommal kifejtettem már: korunk a műanyagok kora, vagyis a valódiként feltüntetett nem valódi dolgok évszázada.

Azt is tudjuk, hogy milyen hatással van ez ránk, nőkre: olyan testkép ideáloknak próbálunk megfelelni, melyek nem léteznek, és soha nem is léteztek, csak művi úton tudják létrehozni őket. De nekünk őrülten fontos, hogy megmutassuk, vagyunk olyan jó külsejűek, mint a photoshoppolt plakátok alakjai, vagy a rajzfilmfigurák, vagy a kimaszkírozott és átplasztikázott filmsztárok. Nekünk nem az a fontos, hogy a másik embert segítsük, szebbé, jobbá tegyük, hanem hogy legyőzzük őt szépségben, okosságban, ügyességben. 

Döbbenetes volt számomra egy múltkori utazós eset, amikor a vonat megérkezésekor láttunk egy üres négyes ülőhelyet a barátommal az ablakon át, és ő mondta, hogy oda esetleg le tudnánk ülni kényelmesen egymás mellé, ám amikor kinyílt az ajtó és felszálltunk, egy tinilány páros beelőzött minket, mintha az életükért futnának versenyt, és durván levágódtak előttünk az üres négyesbe egymással szemben, hogy aztán egész úton telefonozzanak, egymáshoz sem szólva. Nem zavart, hogy beelőztek, de a gonosz vigyor az arcukon, a bömbölő ostoba zene a fülükben, és az egész úton való telefon nyomkodás mégis csak kiábrándított. A gonoszságuk és a primitivitásuk szomorított el, nem az, hogy logikátlanul foglalták el a helyet (mert így a barátommal nem tudtunk egymás mellé ülni). És ez csak egy apró példa a nap mint nap látott és tapasztalt emberi viselkedésből, amit manapság a városban produkálnak. Az emberek fellökik, elsodorják egymást az utcán és a járműveken, ráhamuznak a másik ember ruhájára, arcába fújják a füstöt, kidobják a csikket az autó ablakán a járókelőre, köpködnek, gúnyolódnak, beszólogatnak... és még sorolhatnánk. És mi mindezen pokoli őrület közepette próbálunk épeszű és éplelkű emberek maradni, és nem idegösszeomlást kapni.

Az emberek viselkedése olyan, mintha el akarnák taposni a másikat, a gyengébbet, mint a férgeket, mi meg sokkolva figyeljük, hogy honnan nevelődik beléjük ez az iszonyatos gyűlölet, lenézés és rosszindulat. Aztán elmegyünk egy hastánc versenyre, ahol majdnem ugyanezt művelik egymással. A fizetős helyeken való fellépésért való ádáz küzdelmet, és az egymást jó pozíciókból való kikosarazást már nem is merném pedzegetni. 

Egyre többet és többet költünk magunkra, egyre többet foglalkozunk magunkkal, és egyre keservesebben küzdünk magunkért, mások ellen, akik szintén csak magukkal foglalkoznak egyfolytában, hogy ellenünk küzdhessenek. És ha valaki küzdeni kezd valamiért, akkor nagyon nehezen tud leállni: eleinte a verseny-trófeákért küzd, aztán a fizetős fellépőhelyekért küzd, majd a saját tánc oktatás bizniszért küzd, aztán a saját gála est szervezésért, a saját verseny szervezésért, a saját nemzetközi hírnévért küzd. Egyfolytában harcol mindenkivel, miközben a cél nem mások előbbre juttatása és segítése, hanem önmaga anyagi és egzisztenciális igényeinek kielégítése. És nagyon kell vigyázni, mert ma még azt valljuk, hogy mi nem vagyunk ilyenek, de holnap már elkövetjük valamelyiket a felsoroltakból, tehát nagyon könnyen belekerget minket a külvilág ebbe az értelmetlen hajszába!

És itt meg is érkezünk a válaszhoz arra a kérdésre, hogy miért viselkednek így az emberek manapság a hétköznapok során, ahogy fentebb leírtam. Nyilván a család, meg a barátok, a szerelem üdítő kivételeket tudnak képezni, de miért csak ott működik a szeretet (vagy gyakran még ott sem)?

Sajnos nagyon sokat járok ebben a közegben (főváros forgalmasabb területei és a versenyszféra), ahol kénytelen vagyok tapasztalni ezt az emberi viselkedést. Úgy érzem magamat közöttük, mint egy földönkívüli idegen, aki most érkezett erre a bolygóra egy olyan helyről, ahol csend, béke és nyugalom van, és az emberek jóságosak egymással. Csak ez a hely nem egy másik bolygón létezik, hanem a lelkemben, ahol egy olyan fantáziavilág épült fel, ami a valóságban sose lesz...

A nőideál tehát ki lett taglalva korábbi írásomban. Az eléggé kiábrándító, valamint elérésének hajszolása biztos út az idegösszeomláshoz és a súlyos egészségügyi problémákhoz. De mi van a hastáncos világ ideáljával?

Létezik ma hastánc-ideál? Divathullám persze van, arról már korábban írtam. De ideál...? Mit várnak ma a versenyeken? Azért hozom fel mindig a versenyeket, mert ezekből van a legtöbb az országban (mostanság boldog-boldogtalan hastánc versenyeket rendez), emiatt ezeken az eseményeken láthatjuk a hastáncosok színe-javát legütősebb megjelenésben a legművészibb, legszínpadiasabb produkciókkal. Tehát innen lehet lemérni mind az aktuális divathullámot, mind az évek során formálódó testideált és karakterideált.

Most nem akarok a többi országban külön-külön formálódó ottani hastánc-ideálról írni, hiszen azt el tudjuk képzelni az adott ország szokásos nőideálja alapján. Engem most Magyarország hastáncosnő-ideálja érdekel. Bizonyos, hogy valami divatot ebben is teremtük, követünk, hiszen látszik a gála esteken, de még inkább a versenyeken, hogyan változik a versenyző táncosok külleme évről évre a megfelelésvágytól hajtva.

Az egyik ordító változás a megjelenésben a tíz évvel ezelőtti hastáncosok külsejéhez képest a berakott póthaj, a másik a luxus kivitelezésű kosztüm. Mindkettő anyagi lehetőségek függvénye, tehát nem tehetség vagy fittség kérdése. (Persze, a tehetség mindig kiütközik, de manapság inkább azt mondanám, hogy azok a táncosok lesznek nyerők és keresettek, akiknek kitartása és szívóssága ezen pályán végtelen, vagyis olyan típusok, akiket ha kirúgnak az ajtón, bemásznak az ablakon. Egy tehetséget ugyanis hiába szeretnénk szerepeltetni és fejleszteni, ha ő nem akarja, vagy nem tudja ezt megfinanszírozni és beleszervezni az életébe. Ezért lesznek végül olyan ritkák a szakmában az etalon nőiességet sugárzó, szelíd, érzelmes és valódi művészlelkek. A legtöbben ügyes és harcias, törtető üzletasszonyokkal fogunk találkozni, akik hosszú idő alatt, szívós munkával és kegyetlen küzdelmek közepette megalapozták sikerüket és népszerűségüket.) Szóval, végül kik lesznek az ismert, legtöbbször látott, mindenhol fellépő, sok helyre meghívott hastáncosnők? Akik pénzt, időt és magukat sem kímélve pedáloznak a célba jutásért.

Farkastörvények uralkodnak itt is, akárcsak a mai társadalmi életben. Annak idején azért mentünk el mi, nők hastánc iskolába, hogy kimeneküljünk ebből a farkastörvények uralta társadalomból egy békeszigetre, a hastánc szigetére. Ott volt egy csoport, egy közösség, amelyben együtt táncolt mindenki a színpadon, egymásért, a kollektív célért. Most már otthagyják a hastánc iskolákat és a hastánc-csoportokat, hogy egyéni karriert építsenek magányos farkasokként, egymással rivalizálva. És a pénz itt nagy kényszerítő erő. A pénz szétválaszt és elhidegít embereket egymástól; hiánya és hajszolása közösségeket bomlaszt fel. Az önös érdekek is ugyanezt okozzák.

Van még egy egyre gyakoribb jelenség: a tetoválások a test különböző (hastánc ruhában is látható) pontjain. Ez egy törzsi vagy törzsi fúziós stílusnál természetes, de egy raks sharqi vagy folklór táncban sajnos nagyon visszatetsző. A tetoválás is az utóbbi években lett nagyon divatos a fiatal lányok körében, ami a rámenős, laza szexuális erkölcsű személyiséget képviseli a mai nyugati társadalomban. A hastáncban nyilván testékszerként funkcionálhat, de csakis a megfelelő zene, ruha, stílus, hangulat, és karakter táncolásakor.

A hastáncban (mint a mitológiában is) különböző karaktereket lehet és kell zenei és műfaji stílusokra megtestesíteni. Leginkább talán ez határozza meg az ideálokat a divat diktálta küllemi elvárásokon kívül. Ezeknek az etalon, ősi karaktereknek a megtestesítése alapvető cél kellene hogy legyen a táncos számára, hiszen lelki gazdagságát és tudatállapotváltozását ez segíti elő, nem a drága ruha és a póthaj. Ez azonban talán a leginkább tehetség-, beleérzőképesség- és kreativitásfüggő kritérium a táncművészetben.

Ideált tehát akkor tudunk megtestesíteni, ha gondosan építjük fel a zene, a műfaj, a koreográfia, a küllemi megjelenés és a karakter összhangját. Ehhez azonban önismeretre van szükségünk. A törtetés és harci vágy, pedálozás és anyagi befektetés önmagában nem elég ahhoz, hogy ideállá váljunk. Belső lelki és szellemi úton kell végigmennünk, ami legtöbbször kellemetlen amiatt, hogy nem akarunk szembesülni saját gyengeségeinkkel. Pedig így tudatosíthatnánk magunkban erősségeinket és előnyeinket is, amikre aztán a valódi ideált fel tudnánk építeni. Hiszen a maga nemében mindenki ideális, csak akkor nem tudja megtestesíteni önmaga tökéletességét, ha nem tudja önmagát adni a közönség előtt. Vagyis nem lehetünk mindannyian szikrázó kosztümös, feneket csapkodó hajloboncú barby babák az éppen aktuálisan divatos zenére táncolva. Gondosan kell megválogatnunk mindent, ami majd "mi" leszünk a színpadon, ami feledhetetlenné tesz minket. Ebben rejlik az egyediség, és nem a drágább kosztümben és a mutatványozásban. 

Önmagunkat kell tanítanunk (ha úgy alakul, akkor ráncokkal, narancsbőrrel, kelleténél rövidebb lábakkal, kelleténél kisebb vagy nagyobb mellekkel, kelleténél vastagabb derékkal, kelleténél kevesebb hajjal) az embereknek, nem egy sablont, amit kényszeresen utánozunk, hogy elismerjenek végre. Szeretetre vágyunk, de a szeretetet nem lehet kierőszakolni, sem magunkból, sem másokból. Mi csak önmagunk lehetünk annak érdekében, hogy boldogok legyünk, s hogy ezáltal másokat is boldoggá tegyünk. És higgyük el, hogy ez lehetséges! Még akkor is, ha a látszat mást mutat. Ne adjuk meg magunkat a manipulatív felszínességnek, és ne kövessünk művileg gerjesztett, hamis vágyakat.

Tanításul és befejezésül álljon itt egy idézet egy olyan embertől, aki valóban az életével tanít, aki nem akar másnak tűnni, mint ami:

"Nem vagyunk egyformák: a napraforgóból nem lehet parfümöt párolni, de a kis ibolyából sem szoktak olajat préselni. A mi dolgunk az, hogy bátorítsuk, biztassuk embertársunkat, hogy merje megfogalmazni vázlatait, melyek közül talán több értéktelen, de ha nem adja fel, általa megalkothatja remekművét, mely nem csak neki, hanem sokaknak Isten drága ajándéka lesz. Persze egy ibolya egészen másképpen remekmű, mint egy napraforgó, de mind a kettő a maga módján egy csoda. A dinnyét sem lehet összehasonlítani a ribizlivel, de a maga módján mind szebbé teszi ezt a világot. Úgy teljes a világ, hogy van ez is, az is. És valahogy az emberekre is így kell nézni." (Böjte Csaba)

A hastánc tanulás és szereplés stádiumai

A hastánc elsajátításában és művelésében mostanában különböző stádiumokon, úgynevezett "korszakokon" haladunk végig, amelyeket szinte mindannyian megtapasztalunk. Ez a leírás a mai hazai állapotokat tükrözi.

Amikor valaki elkezd táncolni tanulni, még nincs fellépőruhája, nincsenek showtánc-eszközei, nem tudja sminkelni magát, a haját éppen most növeszti, hogy táncolni tudjon majd vele, de még sosem hordott hosszú hajat, így nem tud mit kezdeni vele (összefogja, felcsatozza, befonja még a táncórára is!), lehet hogy a testtartása is rossz, nincsenek még szép mozdulatai, nem tud pózolni, nincs testtudata. Körülbelül innen indulunk majdnem mindannyian.

Az első stádiumban egy rázókendőt teszünk kötelezővé a tanuló számára, amit (főleg mostanában) nem szoktak szeretni a tánctanulók, de mi oktatók forszírozzuk, hiszen egy cicanaciban és laza trikóban nem fogja látni a mozdulatait (főleg az izolációkat nem!). Szóval megpróbáljuk megértetni velük, hogy kell és jó a rázókendő, és hogy nem kell szégyellnie, ha melltartóban táncol az órákon, hiszen nők vagyunk egymás közt.

Ebből az állapotból aztán többen eljutnak a második stádiumba: amikor maguk próbálnak már ruhákat, kiegészítőket elkészíteni vagy innen-onnan olcsón beszerezni. Itt még csak egy iskolai gálafellépés figyel be szereplés gyanánt, nem akarnak sokat költeni a küllemi dolgokra, de az igényük már megvan iránta. Itt is még mindig a tánctechnika, a koreográfiák, a mozdulatok a fontosak, azokat tanulják, de közben már észlelik, hogy miminden társul a hastánchoz, ami szexivé varázsolja őket: ruhák, díszek, kiegészítők, kiengedett haj, smink, körömlakkozás. Ebben az időszakban szabadul fel a kreativitás, a saját jellegzetes mozgásuk kezd kialakulni a táncban, és saját ruhastílust próbálgatnak, ami még nagyon kísérletszintű. De ez egy igazán szabad, kötetlen, izgalmas, ötletgazdag stádium.

A harmadik stádiumban már jönnek a vendégfellépések, versenyzés, jönnek a magas elvárások, amiknek meg kell felelni, jön a külső nyomás arra nézve, hogy milyen külsőt, technikát és előadásmódot várnak el a táncosoktól. Itt már kezd beköszönteni a "kinek van több pénze táncra?" szindróma, amikor a tánctanuló már nehezen tudja eldönteni, hogy akkor most táncórákra járjon, vagy inkább a színpadi megjelenésébe fektesse-e a pénzét... Ugyanis itt bújik elő először az ego olyan formán a táncosból, hogy: miért fizessen csoportos táncórákat, ha magánórát is fizethet?, és miért táncoljon csoportban, amikor egyedül is nyerhetne versenyeket?, és minek költsön a csapatszellemre, ha szólistaként pénzt is tud keresni a hastánccal?... Ebben az időszakban szembesül a táncos azzal, hogy mennyire a pénzről, meg a pénzről és persze a pénzről szól ez az egész hastánc. Itt szoktak egyébként fantasztikus tehetségek egyszerűen elveszni, mert kiábrándulnak a hastánc szakmából, és végül abbahagyják a táncot.

A negyedik és egyben utolsó stádiumban a fentiek mellé társul a presztízs (=a helyzetből fakadó tekintély), amit minél ideálisabb külsővel, minél több szerepléssel, versenyeredménnyel, díjakkal szeretnének mostanság elérni a táncosok. A hastáncban ugyanaz megy kicsiben, ami az egész ország társadalmában: mindenki igyekszik hatalomra és pénzre szert tenni (külleme és tevékenysége által). Ezt persze manipulatív módon teszik, és az esetek 99%-ában a rajongók és tanítványok támogatják is őket, hiszen titkon ők is éppen ezekre a dolgokra vágynak, és látni akarják, hogy van lehetőség ezen vágyakat elérni. Amikor pedig megirigylik a táncművész vagy oktató sikerét, akkor kiválnak a bűvköréből és riválisaivá lesznek. Vagyis ami eredetileg az első stádiumban egy befogadó, barátságos, misztikus és intim közösségnek indult, ahol kreativitásod és szépséged fejlesztésével, lelked és tested megszépülésével boldogabbá válhatsz, s mindezt még a színpadon, művészi formába öntve is megmutathatod az embereknek, nos ez mind semmivé porlad ebben a negyedikben. Vannak táncosok, akik itt szokták abbahagyni a hastáncot, és nagyon meg tudom érteni őket, hogy miért.

Azt gondolom, hogy a harmadik stádiumból a negyedikbe lépésnél törik össze valami az emberekben, és ezt a hastánc elüzletiesedése okozza. Jó példa erre, hogy a hastáncversenyek ma már szinte üzemszerűen zajlanak itthon, mint egy gyárban, futószalagon mennek a táncosok és produkcióik, majd gyorsan elintézik a díjkiosztást, és húznak haza. Nincs esemény, nincs közösségi élmény, nincs ismerkedés, barátkozás, együtt táncolás, bulizás, mert egész idő alatt kizárólag verseny van, és amíg verseny van, addig harc folyik: mindenki ellenség, mindenki a másik riválisa, és ezt néha még a zsűri is megerősíteni látszik megnyilvánulásaival. Mindenki hónapokat vagy éveket készül arra a 4 percre, amíg a színpadon lehet, és slussz. Utána a nagy semmi (kivétel, ha helyezett lett az illető, de hosszútávon a legtöbb táncost ez sem elégíti ki).
Jártam már olyan jótékonysági gála esten, ahol vagy húsz percig tartott a finálé, többször vissza lettek tapsolva a fellépők és mindenki együtt volt a színpadon, és mindenki improvizált a zenekar fináléműsorára. Semmi virtuóz mutatványozás, csak dübörgő hastánc-buli! A tanítványaim úgy jöttek el onnan, hogy nem akarták abbahagyni a táncolást, még mentek volna vissza a zenészekhez bulizni... Azt mondták, hogy mindig ilyen felszabadító, örömteli táncfellépésben szeretnének részt venni.

Az első hastánc versenyekre itthon még olyan emberek ültek a zsűribe, akik maguk is tanulták ezt a művészetet, és ez volt már vagy tizenöt évvel ezelőtt, és még most is ülnek ilyen szakmabeliek a zsűrikben egy-egy versenyen. Ezzel nem is volna baj, ha nem olyan dolgokért pontoznának le versenyzőket, amit még ők maguk sem tudnak teljesíteni. A versenyeken keletkező feszültségeknek és a versenyekről alkotott negatív véleményeknek nagyobb százaléka ebből származik. Másik százaléka pedig abból, hogy egyszerűen nem képesek már maradéktalanul megfelelni a táncosok a velük szemben támasztott egyre magasabb és magasabb elvárásoknak, viszont nyerni mindenáron akarnak, mert csak a győzelemtől érzik magukat valakinek.
De miért gondolja egy nő, hogy ő csak akkor lesz valaki, csak akkor veszik őt emberszámba, ha hastánc versenyeket nyer? Mert sajnos az emberek viselkedése ezt sugallja. Elég, ha csak a Facebookot megnézzük: mit csinál minden hastáncos? Rakja ki a fotókat a versenytrófeáiról, meg a művészfotóiról, meg az újabb és újabb kosztümjeiről, reklámozza a fellépéseit, 24 órában posztolja saját magát az idővonalára, és amikor megkérdezik egy szavazásnál az embereket, hogy ki a legjobb, meg legszebb, meg legnemtudoménmilyenebb hastáncos, akkor mindenkinek ő jut elsőként az eszébe, mert 24 órában őt látják ahogy eszik, iszik, bulizik, táncol, fotózkodik, utazik, pihen, dolgozik, levegőt vesz...stb. Tehát csak akkor vagy valaki, ha egyfolytában magaddal foglalkozol, és magadat mutogatod.

A verseny nyerés olyan, mint az öt perces sztárság: csak addig vagy érdekes, amíg kihirdetik, hogy nyertél. Ahhoz, hogy egy hastáncos folyamatosan hírben maradjon, és hosszútávon is emlékezzenek a nevére, állandóan versenyeket kell nyernie, és állandóan fel kell lépnie minden kulipintyóban. És ha valaki emellé még hozza a mai szépségideált és még tehetséges is, akkor az valóban karriert futhat be, de ez csak néhány táncosra lesz jellemző. És mit tanítanak ők a többinek? Hogy bármit elérhetnek, csak akarniuk kell. Valójában azonban nekik nem érdekük, hogy a többi bármit is elérjen, hiszen az az ő vesztüket jelentené. Hiszen miről is szól a versenyszféra? Hogy mindig lesz egy újabb, egy szebb, egy fiatalabb, egy különlegesebb, egy még tehetségesebb, egy még ügyesebb. Vagyis a befutott hastáncosok is folyamatosan attól rettegnek, hogy kiesnek a pixisből, és feledésbe merül a nevük. A versenyszervezéssel első sorban ez ellen próbálnak görcsösen védekezni, hiszen a hastánc versenyek manapság mindig egy ünnepi gála és workshopok keretében működnek. Már nem az lesz a cél, hogy megismerjük a táncost, mint embert, hogy ő saját magát, saját tapasztalatait, útmutatást tudjon adni arra vontakozólag, hogy kinek mi állna jól, ki miben tudná megélni a tehetségét és szépségét, hogy egyáltalán mindenki szép úgy, ahogy van, és ehhez nem kell versenyt nyerni, hanem  az lesz a cél, hogy meglegyen az üzlet és a hírnév, a táncosokat pedig sarkallják további versengésre.

Alapvetően mindenki táncolni szeretne. El akarja táncolni önmagát a kedvenc zenéjére, és ezt a jogát meg akarja tartani. Abban a pillanatban azonban, amikor elkezd alkalmazkodni a külső elvárásokhoz, és ez az alkalmazkodás a zenei műfajban, a megjelenésében, a táncstílusában, és a tánc üzleti lehetőségeinek kiaknázásában is megmutatkozik, már nem tudja azt megélni a hastánc által, amiért eredetileg ezt választotta, amiért egyszer régen beleszeretett. A szerelemből munka lesz, vállalkozás, kényszeres megfelelés, pénzkereset. És közben mindvégig azzal nyugtatgatjuk magunkat, hogy ez egy kiváltság, mi művészek vagyunk meg tehetségek, és szerencsések vagyunk, hogy ilyen életet élhetünk. És bele sem merünk gondolni, hogy ennek végül mi lesz az ára...

A mai nőideál és a hastánc

Mint minden korban a történelmünk során, a mai időkben is kreáltak nőideált mind küllemi vonások, mind pedig jellemvonások tekintetében. Mint régen, így ma is ezt az ideált a kor testátalakító lehetőségeihez, valamint az aktuális társadalmi elvárásokhoz igazították hozzá. 

Régen volt fűző és facipőcske, amivel megnyomorították (és akár meg is ölték) magukat a nők, ma pedig van plasztikai sebészet, műanyag implantátumok, protézisek, beinjekciózható vegyszerek,...stb., tehát rengeteg testidegen anyag építhető be az emberekbe, és jól tudjuk, hogy ezt nem csak az egészségügyben használják, hanem a szépségiparban is. Tehát ma egy ideális nő külseje úgymond nem valódi (csak olyan, mintha valódi lenne, de valójában nem az).

A mai nő jellemvonásai pedig szöges ellentétben állnak küllemi elvárásaival. Hiszen míg talán a mai korban próbálják elérni a legtökéletesebb (biológiailag nem is létező) etalon női külsőt (pl. nagy, gömbölyű, feszes mellek; 70%-os csípő-derék arány; gömbölyű, de rendkívül törékeny, lányos idomok; baba-arc vagy tinédzser-arc; fenékig érő hajzuhatag), addig a mai nőideál erényei közé tartozik a férfiakat is megszégyenítő fizikai erő, ügyesség, ravaszság, uralkodási vágy, önállóság, függetlenség, véget nem érő törtetés mindenféle célok és javak felé, és persze a "szuperélet" megvalósításának képessége: egyszerre fényes karrier, sztárság, saját cég, világhír, jóképű és szerető férj, egészséges és tehetséges sztárgyerekek.

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ma mindannyian ezekért a dolgokért küzdünk tudatosan, vagy tudattalanul, és hogy ezek a dolgok egymástól is függenek (aki sikeres, több pénze lesz a külsejére, aki pedig testileg jobban megfelel a korideálnak, az nagyobb eséllyel futhat be fényes karriert).

Mégis miért van mindezekre szüksége egy hastáncosnak? Nem arról volt szó, hogy a hastánc önmagunk és nőiségünk elfogadását és megélését jelenti? De bizony arról. Csak hogy nem tudjuk függetleníteni magunkat a társadalmi, kulturális és média-közegtől, amelyben élünk. 

Kiábrándító folyamat mutatkozik meg a hastánc világhódító útjának mostani szakaszában. Elég, ha csak az itthoni állapotokat nézzük.
Míg tíz évvel ezelőtt kevésbé számított a ruha és a küllemi ideál, vagyis sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek a művészi előadásmódra és a helyes, letisztult, tradicionális technikára, addig napjainkban egy divatbemutatót is megszégyenítő látványshow tárul a nézők szeme elég egy-egy táncversenyen. És itt most nem a korrekt ruhákról és megjelenésről beszélek, mert az nyilván fontos, hogy egy vékony lányon ne lötyögjön a cicifix, egy telt alkatú nő pedig ne menjen ki hájba belevágó szélű szoknyában a színpadra, meg nyilván rossz testtartással (púpos háttal és felhúzott vállakkal) táncolni lehet, csak nem érdemes, mert iszonyú látványt nyújt...stb., hanem arról van itt szó, hogy ki tudja ruhájával és kinézetével messze túlragyogni a többit, hogy pusztán ennyivel megnyerhesse a versenyt. 

Csak ugye itt alapvetően a táncról lenne szó, nem a külsőről. Az érzelmekről, a zene mélyebb üzenetéről, az ember saját magáról való mondanivalójáról, saját magunk és a saját életünk egyfajta elmeséléséről lenne szó, és nem arról, hogy: "-Nézzétek! Jaj de csudálatosan szép vagyok! Nekem nyerni kell, mert milyen már az, ha nem én nyerek, hanem valamelyik rút kiskacsa??-". Így aztán azt figyelhetjük meg egy-egy hastánc versenyen, hogy egyre durvább kosztümökben, egyre durvább berakott hajakkal és műszempillás sminkekben vonulnak színpadra a gyermeki alkatú táncosok, és ami még rosszabb: egyre brutálisabb pózokat és mozdulatokat próbálnak belepüfölni a zenéjükbe, ami oda sem passzol...

Ez egy ördögi kör, amibe ha egyszer belekeveredik a tánctanuló, nagyon nehezen vagy egyáltalán nem tud kiszabadulni belőle. Ugyanis aki egyszer berakatta magának a póthajat, utána már soha nem fogja tudni elfogadni a saját kevesebb haját, csak attól fogja többnek érezni magát a többieknél, hogy neki hosszabb és több haja van. Aki egyszer már csináltatott egy százezer forintos táncruhát, az nagyon nehezen fog tudni egy puritánabb, olcsóbb kosztümben színpadra menni, mert lehet, hogy a suta, erőszakos mozdulatai abban már nem is mutatnának semmit.
Ez főleg akkor gyakorol nagy nyomást a táncosra, amikor tudja, hogy az adott eseményen a többi táncos is drága ruhákban fog színre lépni, és úgy érzi, nem maradhat le a mezőnytől. Egy ruha nem feltétlenül a díszítéstől lesz drága: lehet drága és ritka az anyaga, speciális a szabása, új és kirívó a színe vagy a fazonja. A műköröm pedig még a hétköznapok szintjén is alapelvárás lett a nőknél (bár ahogy én látom, főleg ők várják ezt el saját maguktól, nem a társadalom). A szilikonmellekről, zsírleszívásról, ajaknagyobbításról már nem is merek beszélni, ami itthon szerencsére (anyagi vonzata miatt is) még nem jött divatba a hastáncosoknál, de külföldön már bevett szokás, hogy a hastáncos sztárt "kicsit átszabják", hogy a tévés felvételeken is elég vonzó lehessen a közönség számára.

Mindenki ezekkel a dolgokkal próbál mostanság "labdába rúgni" a hastáncban. Ezzel az az egyik komoly probléma, hogy áttérünk a táncművészetről a divatra, ami egy bizonyos fokig megengedhető, hiszen összetartoznak, de ilyen mértéktelenül már romboló hatású; a másik komoly probléma, hogy ez a divatozás nagyon sok pénzbe kerül, és aki nem engedheti meg magának, hogy táncolni is jól megtanuljon, meg sztárkülsőt is kölcsönözzön magának, az állandóan alul fog maradni az önbecsüléséért vívott küzdelemben. Vagyis ilyenformán a hastánc pontosan azt nem fogja megadni nekünk, amiért elkezdtük tanulni.

Régen úgy indult nálunk a hastánc, hogy sokan próbálták a táncruhájukat maguk megvarrni vagy kidíszíteni, ráadásul a mestersminkest sem tudták megfizetni, hanem inkább megtanulták maguk elkészíteni a művészi sminkjüket. Ez nem feltétlenül volt mindig jó, de akkoriban rávitt minket táncosokat a kényszer, és be kell vallanom, hogy éppen ezek a dolgok fejlesztették igazán a személyiségünket! A varrás, a díszítés, a "magad csináld" indíttatás ugyanis mindenkiben felszabadította a kreativitást, és mindenki egy kicsit többet foglalkozott az előkészületekkel, a folyamatokkal, amik végül a színpadra vezettek. Ez már egyszerre volt munka, művészet és rituálé. Lelkileg és szellemileg is ez fejlesztette a nőket, és nem az, hogy mindent készen kaptak, már csak ki kellett menniük a színpadra pózolni, ami viszont iszonyú nehéz abban az esetben, ha az ember nem érzi azt, hogy megtett minden tőle telhetőt azért, hogy szép és jó legyen.

Miért alakult ki a versengés a hastáncban? Az eredeti magasztos célja az lett volna a hastánc versenyeknek, hogy a művészi képességek, tánctechnikák és esztétikus megjelenés fejlesztésére sarkallják a táncművészeket. Egyfajta tanulásra, önfejlesztésre, szebbre-jobbra törekvésre való ösztönzésnek indult a verseny a hastánc hazai világában. Ma hol van ez az eszmény?

Miért gondolja valaki azt, hogy őt csak akkor szerethetik, ha hozzáalakítja a külsejét, viselkedését és táncstílusát az elvárásokhoz, és állandóan magát marketingeli? Mert egyszerűen nem tudja elfogadni magát; nem hiszi, hogy úgy tökéletes, ahogy van. Nem tudja elhinni, hogy létezik tökéletesség, és valakit lehet szeretni anélkül is, hogy elvárásaink lennének vele szemben. Van olyan ember, aki kivétel nélkül mindenkinek tetszik? Van, aki mindenkinek megfelel? Nincs, és nem is lehet.

De miért jutunk idáig? Tényleg ennyire hat ránk a kor divatja? Tényleg társadalmi betegség áldozatai vagyunk mi hastáncosok is? Mi, akik éppen szembe akartunk menni ezzel, és hirdetni a valódi nőiséget?? Melyik kor nőideálját akarjuk követni? Egyáltalán kell nekünk bármilyen ideált is követnünk? Hogy lesz ebből önelfogadás? Hogyan fognak lányok ezrei boldogulni az életükben, ha még a hastáncban is versenyeztetik őket, mint az agarakat?? Miért adjuk még mi is a lovat a nőket hülyeségekre manipuláló média alá? Hova jutottunk ezzel a hastánccal? Hol van az eredeti etalon, amit követnünk kellene?

Válaszul álljon itt egy kis tanítás egy neves asztrológus írótól:

"Valójában az a szép, aki el tudja fogadni, hogy szép. Aki nem tudja elfogadni, hogy szép, az előbb-utóbb testi tüneteket produkál (pl. bőrbetegségek). Saját érzéseinkre hagyatkozva kell élni, nem pedig mások véleménye szerint. Nehéz elfogadni, hogy nem számít a világ véleménye, ha kezdetektől fogva csak megfelelni akarunk, hiszen az emberi élet nem azon múlik, hogy mit mondanak mások."
/Takács Tibor/