Hogyan kezdődött?

Nos, mint itthon szinte mindenki, jómagam is egy hastánciskolában kezdtem a tanulást, teljesen az alapoktól. Nem igazán volt táncos előképzettségem, ha csak a fél évnyi balettot, az egyszeri iskolai csoportos jazz-koreográfia előadást, valamint a szalagavatós táncokat nem nevezzük annak. 

Szóval, én is (mint a legtöbben) a nulláról indultam tizennyolc évesen. Igazából, amikor kikerestem egy újságból az apróhirdetést, és elmentem megnézni a középhaladó órát, még fogalmam sem volt arról, hogy mi is a hastánc valójában. Tiniként egyszer-kétszer láttam a tv-ben valami hastáncnak alig nevezhető gagyiságot, ami annyira megtetszett, hogy eldöntöttem, egyszer majd én is csinálok ilyet... De amikor megláttam a tánciskolában, hogy mit csinálnak valójában a hastáncosok az órákon és milyen zenékre, szavakba önthetetlen érzés lett rajtam úrrá. Egyszerűen beleszerettem, fanatikusan akartam, mintha mindigis ez lett volna az életem értelme, hogy ott és akkor ráeszméljek arra, hogy nekem hastáncossá kell válnom: a nőiesség etalon szimbólumává, a tökéletes nővé. 

Manapság ha valaki hastáncolni szeretne tanulni, beírja a google-ba hogy „hastánc oktatás” és kiválogatja az első két oldalról a neki tetsző találatokat, majd elmegy megnézni, kipróbálni mindegyiket, és végül mérlegel: melyik az olcsóbb és a tetszetősebb…

Akkoriban, amikor én kezdtem, még felszálló ágban volt a hastánc itthon, nem sokan ismerték, alig volt évente egy-két rendezvénye az országban, ritkaság volt hastáncosnőt látni, kevés volt a tánctanár is. Igazi extravagáns kuriózumnak számított, hogy ha valaki hastáncolni tanult, vagy ilyesmit űzött. Nagyon szerettem a táncórákra járni; imádtam akkor is, amikor annyira sokan voltunk a teremben, hogy táncolni is alig tudtunk; imádtam a zenéket (klasszikustól az instrumentálison át a Hakim-ig), imádtam a ruhákat, a hosszú és dús hajat, a mezítláb levést, a nehezebb és nehezebb izolációkat, és persze a fátylakat: a forgást, amikor úgy érezhettem, hogy repülök, hogy én vagyok az univerzum középpontja, én forgatom az anyagot. 

Alapvetően az első dolog, ami megfogott a tv-ben látott hastáncban is: a nagy szoknya, a fátyol és a forgás volt. Ennek önmagában még nem sok köze volt a hastánchoz, mint izolációs mozgásművészethez, de nekem mindigis ez volt a mániám. Már másfél éve táncoltam, amikor először felléptem és megvehettem az első kétrétegű organza szoknyámat. Még később jutottam el odáig, hogy fátylat vehessek, ugyanis amikor fátyoltáncot tanultunk, el kellett döntenem, hogy a kurzust fizetem ki, vagy veszek egy fátylat. Ha a kurzusra megyek, akkor nincs fátylam, ha veszek fátylat, nem tudom megtanulni használni. Úgy döntöttem, a kurzus fontosabb, így elmentem a fátyoltánc workshopra fátyol nélkül. Az volt a szerencsém, hogy a kurzuson az egyik lánynak több fátyla is volt, és megsajnált… 

Egy hónap múlva tudtam megvenni életem első fátylát, majd később a többit, mivel szenvedélyem volt a többfátylas tánc. 

A következő nagy szerelmem a tanulás során a kézcsengő volt (bár erről nem nagyon tud senki, mivel még nem használtam a színpadon). Sokat gyakoroltam vele régen, és készítettem saját kis koreográfiát is hozzá. Mivel azonban elég nagy koncentráló képességet igényelt ez a kis hangszer, és én eléggé izgulós típus voltam azokban az időkben, végül nem léptem fel vele… 

Aztán jött a legyezőfátyol. Akkoriban találták ki és terjedt el Amerikában, amikor itthon még nem is lehetett kapni, és még csak az első hazai kurzusát rendezték meg, melyen természetesen ott voltam – eszköz nélkül. Megint mások jóságának köszönhettem, hogy ott a kurzuson kaptam kölcsön eszközt és kipróbálhattam. Később vettem magamnak, és máig ez a második kedvencem a fátyol után. Főleg csoporttáncokban szeretem használni, mert úgy a leglátványosabb...

És végül a kard: hát az nagyon más világ. Inkább az amazon énemet látom benne, és úgy is használom. Nem a klasszikus módon táncolok vele, és soha nem is mentem kardtánc kurzusra. Egyszerűen nem volt rá szükségem, mint minden eszköz esetében, úgy itt is autodidakta módon tanultam. A hastánc technikát is kb. három év után képes voltam önállóan fejleszteni. Lehet hogy ez lassúbb, de garantált végeredményt hoz, hiszen a saját testedet tanulod meg helyesen használni, a saját stílusodban, a saját tapasztalataidon keresztül. Ennél biztosabb módszer nincsen. 

Állítom, hogy aki a hastánc alapokat egy tánciskolában helyesen és rendesen elsajátítja, az utána képes lesz autodidakta módon (pusztán videók és néhány hétvégi kurzus segítségével) tovább fejlődni a maga tempójában.

Viszont van egy időszak, amit nem lehet megspórolni a hastánc tanulás során. Ez az az idő, ami alatt „megérik” a táncod. Mint egy gyümölcs. Nem lehet leszüretelni amíg még kicsi, zöld és ízetlen. Akármennyire is bosszantja a táncost, meg kell várnia, amíg megérik, és tényleg az ő saját mozdulata, karaktere lesz. Akkor kezdi el élvezni igazán, és akkor indul majd be a fantáziája is, hogy saját táncokat kreáljon magának.

Életemben először csoportos versenyzés keretében léptem színpadra a hastánccal. Szóval, én nem iskolai gála esten vagy kisközönséges vendégfellépésen kezdtem, hanem kapásból egy országos versenyen. Amit akkoriban meg is nyertünk. Az első szóló szereplésem is az Országos Hastánc Versenyen volt. Ott is első helyezett lettem, bár igen szoros versenyben. Ennyit arról, hogy ne egy verseny legyen az első fellépése egy tánctanulónak...

Az első tánciskolában töltött négy év alatt igyekeztem minél többet órára járni. Sajnos messze nem voltam olyan jó anyagi helyzetben, mint a legtöbb csoporttársam, így ruhám is kevés volt, és workshopokra is nehéz volt eljutnom. Akkoriban igen erős hierarchia uralkodott a hastánciskolákban, és nagyon nehéz volt a tanár kegyeit elnyerni és megtartani. Keményen kellett hozzá tanulni, szorgalmasnak és elhivatottnak kellett lenni. Sokszor vonatoztam haza éjjel tizenegykor a hastáncórákról és próbákról, rohantam az utolsó pillanatban fellépőruhát venni egy csoportos versenyzés miatt, iskola után várakoztam órákig a belvárosban a táncóra kezdetéig, nem ettem semmit az iskolában, hogy spóroljak a táncórákra. Ráadásul akkoriban a tanárok egyáltalán nem, vagy csak kivételes esetekben vállaltak magánórát, és azt nagyon drágán adták. Nehéz volt egy kezdő táncosnak felküzdeni magát a színpadra és ott is maradni, de legalább nem csak megtanultunk rendesen táncolni, hanem volt realitásérzékünk is. 

Most akárkiből lehet hastáncos, fillérekért tanulhat, ő szabhatja meg, hogy melyik tanár mit tanítson neki és hogyan bánjon finom kis lelkével, és bármikor beszólhat, ha nincs kedve valamihez. 

Manapság egy olyan luxus a hastánc, amiről nem akarják tudomásul venni a nők, hogy tényleg kiváltság. Nem lehet akárkiből hastáncos, és ez így is van jól. Viszont bárki kipróbálhatja, bárki tanulhatja, és idővel úgy is ki fog derülni, hogy tényleg ezt akarja-e csinálni és hogy valóban tehetséges-e...