Az oktatók és a tanulók felelőssége

A hastáncosok körében egyre vadabb viták alakulnak ki a közösségi oldalakon arról, hogy ki hogyan tanítja az orientális táncokat Magyarországon, és hogy ezzel mennyi hasznot vagy kárt okoz.

Különösen fontos téma lett az utóbbi hónapokban a tánctechnika helyes elsajátításának kérdése: mikor, hol, kinél, hogyan tanulható vagy nem tanulható meg helyesen a hastánc? 

Mindannyian tudjuk, és egyet is értünk abban, hogy vannak inkompetens tánc-oktatók (nem csak a hastáncban, és nem csak Magyarországon!), és hogy emiatt egyre többen emelnek szót azok közül, akik az oktató felelőtlensége miatt szenvedtek el testi sérülést vagy deformitást (gondolok itt a különböző sérvekre, ízületi kopásokra, izomhúzódásokra, krónikus derékfájásra). Jelzem, ez nem csak a hastáncban történik meg, hanem más mozgásformákban is! Amikor elmentem aikido harcművészetet tanulni, az edző azzal kezdte, hogy aláíratott velem egy nyilatkozatot, miszerint saját felelősségemre veszek részt az edzéseken, és ha sérülést szenvedek, annak felelőssége engem terhel, nem az oktatót. Ezt a papírt egyébként más harcművészeti iskolákban is aláíratják az emberrel, pontosan azért, mert nem tudhatja az oktató (és nem is tisztje tudni), hogy nekem milyen testi adottságaim vannak vagy nincsenek egy ilyen harcművészet elsajátítására. (Például lehet, hogy valaki elmegy egy gerinc sérvvel harcművészetet tanulni, mert vagy még nem diagnosztizálták nála és nem tud róla, csak fáj a dereka, vagy korábban már műtötték, és úgy gondolja, rendben lesz...) Felnőtt emberként, saját felelősségemre megyek el ilyesmit tanulni, ha ott nem tartom be az edző utasításait maradéktalanul, és megsérülök, akkor semmi jogom nincs rátolni a felelősséget az oktatóra. 

Ettől függetlenül azonban az oktatónak akkor is felelőssége van! Neki úgy kell megtartania az óráit, hogy a résztvevők lehetőleg ne dőljenek ki a sorból, illetve elégedettek legyenek az oktatás minőségével. Egy oktatóra nem vet jó fényt, ha többen is azért távoznak a tanfolyamáról, mert sérülést szenvedtek (izom becsípődés, izomhúzódás, sérv). Erre neki oda kell figyelnie, mindig jeleznie kell a nehéz, veszélyes gyakorlatoknál, folyamatosan és ismétlődően instruálnia kell a résztvevőket, nem szabad megengednie, hogy bemelegítésről elkésve, majd óravégi nyújtásról ellógva járjanak a tanítványok a tanfolyamára. De azt megakadályozni, hogy egy tanítvány figyelmetlenségből, tiszteletlenségből, hanyagságból megsérüljön az órán, nem lehet, így ez nem az oktató hibája.

A problémát, a sorozatos vitákat, szomorú esetekről írt egyre több posztot az okozza, hogy ezek a sérülések, deformitások, nem egy táncóra alatt alakulnak ki, hanem évek alatt. Szóval vannak, akik gyanútlanul járnak egy oktatóhoz éveken át abban a hitben, hogy amit és ahogy ő tanít nekik, az biztosan szép és jó, aztán évek múlva egyszer csak beköszön egy sérülés. Lehet, nem is az órán, hanem otthon, munkahelyen, vagy az utcán, teljesen más szituációban. Hogy ennek mennyi köze van a tánchoz, az oktató által tanítottakhoz, már nagyon nehezen visszafejthető. Hiszen nem csak a tánc órákon sérülhetünk meg, hanem otthon is, az utcán is, a munkahelyünkön is. Ennek felelősségét nem tolhatjuk a táncoktatóra. Egyszerűen ilyen a Sors. 

Szerintem minden embernek szüksége lenne például arra, hogy alapvető módszereket tanuljon ahhoz, hogyan előzhet meg egy banális módon keletkező sérülést a hétköznapokban (például: milyen lábbelit ne hordjunk, ha nem akarjuk kitörni a bokánkat; húsz kiló feletti tárgyakat hogyan kellene helyesen emelnünk, illetve egyedül mit ne emeljünk, ha nem akarunk sérvet kapni; hogyan kellene ülnünk, állnunk, járnunk, hogy ne alakuljanak ki testi deformitások?). 

Sajnos nagyon sok ember már eleve onnan indul, amikor elkezd tánc tanfolyamra járni, hogy rossz a testtartása, már derékfájással küzd, már meg vannak kopva a csigolyái, már lúdtalpas, már megnyúltak az ínszalagok a bokájában, ezért sokszor kibicsaklik a bokája, már orvosilag diagnosztizált gerincferdülése van, már krónikus bélbetegsége van, amitől állandóan puffad, és bármikor bélcsavarodást kaphat... stb. 

Ezekkel egy oktató mit tud kezdeni? Hát nyilván azzal indít (jobb esetben!), hogy a jelentkező csak nézze meg az első táncórát, aztán gondolja át, hogy: tényleg erre vágyott-e, ezt akarja-e csinálni, illetve, hogy fizikálisan bírni fogja-e ezt? Az életkort könnyen meg tudja állapítani, és ez alapján tanfolyamot ajánlani az illetőnek. Árulkodó jel egy oktatóról, ha túl nagy korkülönbség van a csoportjában résztvevők között (pl. gyerekek a huszonévesekkel és idősekkel összerakva). El kell beszélgetni arról, hogy a jelentkező hogyan jutott arra az ötletre, hogy hastáncolni szeretne, hátha kiderül a beszélgetés során, hogy van valamilyen betegsége, korábbi sérülése. Ha nem jelzi, nem beszél róla, akkor sajnos az oktató semmit nem tehet annak érdekében, hogy a kezdő tánctanuló testi épségére fokozottan vigyázhasson. Ez a tanuló egyéni felelőssége marad. Az oktató jó esetben majd szól, hogy ezt a gyakorlatot ilyen és ilyen sérülést követően csak óvatosan vagy egyáltalán ne végezze, de hogy a tanuló végül mit fog csinálni, az az ő magánügye.

A fentebb leírtak természetesen csak a 18. életévüket betöltött felnőtteknél jogerősek. 

Gyerekek oktatása teljesen más felelősségi kört jelent, teljesen másképp kell hozzáállni.

Felnőttek viszont már nem szeretik, ha gyerekként kezelik őket, nem is hagyják, többnyire mennek a saját fejük után, így az ő esetükben nem tudunk úgy nevelni a tánc órákon, ahogyan a gyerekeknél még megtehetjük. (Most már érthető, miért kezdenek számos mozgásformát gyerekkorban oktatni... :D)

Összegezve: egyre többen tapasztaljuk azt a problémát, hogy sok az ostoba és felelőtlen oktató a hastáncban, és jó volna törekvéseket tenni annak érdekében, hogy a hastánc egy elismert, színvonalas táncművészetként legyen számon tartva Magyarországon, és hogy ellenőrizzék le a táncot oktató művészek alkalmasságát, elméleti és gyakorlati tudását, kompetenciáit. 

Ennek egyik módja lehet a megfelelő szakmai végzettség igazolása, hiszen vannak olyan oktató-képzések is, melyeket nem hastánc tanárok szerveznek, hanem egy hivatalos intézmény, akár egyetem, ahol egészségügyet, élettant, pszichológiát, edzéselméletet és gyakorlatot, anatómiát, gimnasztikát tanítanak, és ezekből szigorú osztályozó vizsgát rendeznek. Nem mondom, hogy csak a papír számít, hiszen, ha valaki tényleg nagyon tud, nagyon lelkiismeretes, bölcs és sok referenciája van (számos profi táncost kinevelt és sok elégedett tanítványa van), akkor valószínű, hogy tudja, mit csinál. De a bizonyítvány, ha komoly szintű, akkor igenis számít. Fontos szempont lehet egy kezdőnek, aki tanárt keres, és nem tudja, kihez érdemes menni, kiben bízhat meg. 

Igen, vegyük a fáradtságot, és nézzünk utána az oktatóknak, amikor keresgélünk! Járjunk utána az oktató referenciáinak, nézzük meg a weboldalát (van-e neki egyáltalán??), olvassuk el ott, hogy mennyire ért ahhoz, amit csinál, mikor kezdett táncolni, mikor kezdett tanítani (ha a kettő között nem telt el legalább öt év, akkor már gyanús!), van-e oktatói/ tanári/ pedagógusi végzettsége, versenyzett-e valaha, tanult-e más mozgásformákat is, mennyire van kapcsolatban más szakmabeliekkel, mennyire vállal részt a hastánc magyarországi képviseletében (fesztivál szervezés, versenyszervezés, szakmai találkozókon való részvétel, blogolás, fellépések, ingyenes tanácsok, próbaórák)...stb. Ne fogadjuk már el feltétel nélkül a internetes reklámokat, vagy barátunk, barátnőnk, ismerősünk ajánlatát, vagy egy szórólapos hirdetést! Nyomozzunk! Mégis csak a mi vágyainkról, álmainkról, testünk épségéről és egészségünkről van szó! Tegyünk érte már a kezdetektől, mert utólag hiába mutogatunk ujjal a többiekre.

Szerencsére tudom, hogy azért itthon is számos jó és lelkiismeretes tanár van a hastánc területén. Ne vitatkozzunk, és ne panaszkodjunk a rosszakra, hanem kutassuk fel a jókat, és tanuljunk tőlük már a kezdetektől.