2017. január 30., hétfő

A hastáncos hozzáállása

Nem tudok pusztán úgy tekinteni a hastáncra, mint üzletre, megélhetési lehetőségre, hivatásra. Van, aki nagyon gyakorlatiasan tudja ütni a vasat, amíg meleg, és tolni ebben a művészetben a megélhetést ezerrel. Én mindig olyan voltam ebben a táncban, hogy mindenféle történetekbe képzeltem bele magamat, és mindenféle karaktereket, meg jeleneteket találtam ki, ezért is volt több olyan táncom is, amit egyszerűen nem lehetett színházi körülményeken kívül, máshol előadni. 

Létezik az a hastánc, amit az étteremben, vagy Kairóban, egy vacsoragálán, esküvőn látunk. És létezik egy fantázia-hastánc is, amit mi nyugatabbra élő, másképp gondolkodó, fantázia-orientált emberek találunk ki. Mi mindig valami újat alkotunk: olykor elvontat, máskor szenvedélyeset, romantikusat, esetleg furát és meghökkentőt, posztmodern hangulatút, de azt hiszem, mindenképpen csodálatosat, amivel gazdagítjuk a hastánc hihetetlen nagy zenei és stilisztikai repertoárját. Kilépünk a határokon, a kereteket átugorva, és fúziókat táncolunk. És közben rendre visszatérünk a klasszikusokhoz is, és kicsit úgy adjuk elő őket is, mint egy-egy mesét. 

Azért írom ezt többes számban, mert egyre többen és többen vagyunk ezzel így.
Rengeteg kreatív, tehetséges, nagyon elmés hastáncos van, aki minden egyes újabb alkotásával hozzátesz a hastánc egyre gyarapodó világához, és nem elvesz belőle, nem duplikál, hanem a régiekből és a még idegenekből újat alkot. Ez valódi szellemi teremtés. 

Nem tudom, ezt hivatásban, üzleti szinten mennyire lehet megélni, mert én még a táncóráimon való koreografáláskor is történetekben gondolkodom, jelenetekben, szerepjátékokban, hangulatokban. 
Az, hogy megtanulunk mozdulattechnikákat, önmagában nem ér semmit, ha nem tudunk bele érzelmeket vinni. Méghozzá erőteljes, testünket és lényünket átjáró, nem csak befelé, hanem kifelé is sugárzó érzelmeket!
A gyengédség és lágyság nem üres, gyenge kartartásokban és félmozdulatokban, meg alvó üzemmódú arckifejezésben kell, hogy megnyilvánuljanak, hanem komoly izommozgásokban, belül, a vérünkkel együtt ömlő energiákban!
A kecsesség kifejezéséhez nem törékeny alkat kell, hanem mindent átható harmóniával elárasztó lelki egyensúly, önuralom, a testünk minden egyes rezdülése feletti tökéletes kontroll, melyen keresztül tudjuk vinni azt az energiát, amit a nézőkkel láttatni kívánunk. Ez folyamatos, hosszan tartó munka a testünkkel, és a belső energiáinkkal, melyekkel érzelmeket tudunk generálni és kifejezni. 

A hastánc kívülről szemlélve adott esetben egy kényelmes táncnak tűnhet, de valójában komoly fizikai erőnlétet és kitartást követel. Lelkileg is megterhelő, hiszen éppen annyit ki is tud venni a táncosból, mint amennyit ajándékba ad. Egyszer feltölt, másszor kifacsar. De ez kell, mert ez edzi a testünket és a lelkünket. Ez jól esik, igen, bármilyen furán hangzik is. Eleinte nagyon nehéz lehet megszokni, de aki egyszer ráérez a ízére, utána nem bírja majd abbahagyni, a teste és lelke igényelni fogja a táncot. 

Szóval, ha már csinálunk valamit, akkor csináljuk rendesen: szívvel-lélekkel. Úgymond: teljes odaadással. Nem csak azért, mert adott esetben jó üzletnek tűnik, mert önbizalmat ad, mert hírnévre és népszerűségre, rajongókra lehet szert tenni általa, hanem mert tartozunk önmagunknak és ennek a művészetnek azzal, hogy nem üresítjük ki, nem bagatellizáljuk el. 


1 megjegyzés: