2016. augusztus 26., péntek

Véleményem a tánctechnika fejlesztésének fontosságáról

Mióta elkezdtem írni ezt a blogot, egyre többször került terítékre szakmabeliek között a Facebookon annak kérdése, hogy ki a jó és megfelelő hastánc oktató, és hogyan lehetne likvidálni a szakmából a hozzá nem értő, tánctudással nem rendelkezőket, vagy éppen szélhámosokat. Ez viszont egy nagyon kényes kérdés mind a mai napig, mivel nagyon nehéz hivatalosan definiálni azt a küszöbszintet, amitől már érdemes hastánc oktatónak számít valaki. Hiszen sokszor az oklevél sem sokat ér tapasztalat és felelősségtudat nélkül, máskor meg éppen a hivatalos képesítés hiányzik...

Főleg a tánctechnikai tudás hiányában teljesen rosszul oktató, illetve órákat adó személyekkel kapcsolatban lángol fel a gyűlölet, nem is első sorban a lelkiismeretes oktatók részéről, hanem a megaláztatást, mellőzöttséget, testi sérülést elszenvedett tanítványokból.

Tanítani nagyon nehéz. Aki tényleg tanár alkat, tényleg tehetsége van a tanításhoz, az ezt jól tudja. Csak azok gondolják könnyű pénzkereseti lehetőségnek és hobbinak ezt a hivatást, akik nincsenek tisztában azzal, hogy ez ténylegesen mennyi pénzzel, idővel, energiával, elkötelezettséggel, felelősséggel jár. 
Mégis mindig ugyanott kötünk ki minden vita alkalmával: hogy "a tánctechnikát nem jól tanító (pontosabban tánctechnikát nem tanító) emberek micsoda férgek! Mert hogy ők csak nyerészkednek a mit sem sejtő, ártatlan jelentkezőkön, tanítványokon, akik rosszabb esetben csak fél vagy egy év múlva kezdenek gyanakodni az oktató kompetenciájára."

De hát ki az, aki sosem hibázik? Valahol minden oktatónak el kell kezdenie, még a lelkiismeretesnek is, aki alázattal viseltetik szakmája iránt, és aki tanulni vágyik, hogy minél jobban taníthasson. Ez is olyan, mint minden hivatás, tevékenység, munka, művészet: el kell kezdeni gyakorolni, aztán lassanként belejön az ember. Párszor hibázik, de a lényeg, hogy hibáit észre vegye, tudatosítsa, és ezáltal tanuljon belőlük, többet ne kövesse el ugyanazt. Aki fejlődőképes, és fejlődni akar, annak idővel meg lehet bocsájtani a kezdeti botlásait. De tényleg csak akkor, ha tanul belőlük, és fejleszt, jobbá teszi önmagát és a többi embert is maga körül! Ha kijavítja a botlásait. Aki elzárkózik, ellenségesen támad, "beleharap a segítő kézbe is", az menthetetlen, és megértem, ha egy ilyen embert nem akarnak a szakmában látni azok, akik védelmezik a műfaj színvonalát.

Szerintem sokat segíthetne a kezdő oktatóknak, ha a sokat tapasztalt tanárok befogadnák őket maguk mellé segédoktatónak legalább fél évre vagy akár több időre is, hiszen így nem kellene kísérleti nyúllá válniuk a gyanútlan tanítványoknak, akik egy kezdő oktatót fognak ki. A kezdő oktató ugyanis mindent egyedül kénytelen elsajátítani a tanításhoz, ami majd csak tíz év távlatában fog igazán szépen beérni (ha tényleg tanulékony és lelkiismeretes emberről beszélünk).

Ráadásul minden oktató más, nemcsak személyiségében, hanem szakmai módszereiben is. Például azt is megfigyeltem, hogy ami az egyik hastánc iskolában működik, az a másikban már nem; amit az egyik oktató meg tud tenni lehetőségeiből adódóan, azt a másik nem; az egyik tanár így tanít, a másik úgy; az egyik tanárt egyesek gyűlölik a szigoráért, mások éppen azért imádják; az egyik tanár koreográfiákat tud készíteni, amiért sokan hozzá járnak, mások meg pont ezért nem akarnak hozzá járni...stb.
Minden zsák megtalálja a foltját, és az is érdekes, hogy ami öt évvel ezelőtt jó volt nekünk, azt most már lehet, hogy elévültnek érezzük, és keresünk helyette mást, aztán két év múlva megint változtatunk majd. Ez nem az oktatók hibája, ez természetes folyamat.

És akkor innen indulunk afelé a kérdés felé, hogy mennyire szigorúan kellene tanítani a hastánc technikát, illetve milyen ütemben kellene "adagolni" ezt a táncórákon: mi az amit a kezdőnek kell megtanulni, mi az, amit a középhaladóban érdemes csak elkezdeni, és mi az, ami már csak a haladókra tartozik?
Tapasztalatból tudom, hogy én hiába mondom el és mutatom meg százszor egy kezdőnek mindazt, amire pusztán egy alapállásból induló alapmozgásnál kellene figyelnie, nem fog tudni rá figyelni, mert tíz dologból kb. háromra tud koncentrálni egyszerre. Amikor már az a három reflexből megy, akkor képes a következő három dologra figyelni, és így tovább. Kizárólag a tanítvány türelmén és kitartásán múlik, hogy meddig hajlandó kínlódni a tanulással annak érdekében, hogy színpadra juthasson (már ha egyáltalán ez a célja).

Szóval, időnként túl szigorúan ítélkezünk a tánctanulók és táncosok felett. Hiszen ha valakik, akkor mi igazán jól tudjuk, mennyire hosszú IDŐ kell a technikák elsajátításához. Ez nem olyan, hogy: na most nekiállok, begyakorlom, mint egy robot, és már megy is! Lassan, nagyon lassan megy a tanulás nem csak a testi adottságaink, hanem a lelki állapotunk miatt is!
A tánctanuló sokáig nem lesz magabiztos a technikájában, miközben már elkezdi a színpadi rutint fejleszteni. Egy csoportban is vannak gyorsabban tanulók, ügyesebbek, magabiztosabbak, és vannak lassabban fejlődők, félénkebbek, de őket attól még egy csapattá, egy teljes egésszé kell összesimítani, hiszen ők összetartoznak, ismerik egymást, szeretik egymást, együtt járnak órára, együtt akarnak fellépni, nem külön-külön! Együtt tanulnak, közös a céljuk, egymásért vállalnak áldozatot és felelősséget a táncban, őket szétszakítani csak úgy nem lehet pusztán azzal az indokkal, hogy nem képesek totál egy ütemben fejlődni. Nyilván nem rakom össze a kezdőt a haladóval, de egy haladón belül is vannak ám különbségek a lányok között! Egyformán technikásak, jó előadók nem lesznek sosem, mert különböző egyéniségek mindannyian.
Itt emberekről beszélünk, akikkel nem lehet erőszakoskodni, hogy márpedig tökéletesen meg kell csinálniuk elvárt dolgokat, különben ott az ajtó. Ők nem ezért jönnek táncolni tanulni, hanem mert ez akkor és ott komoly lelki- és szellemi mérföldkő is számukra. Nem rendőrkutyák, amiket trenírozni kell gyakorlatok pontos végrehajtására.
Amikor elmennek versenyezni, ők fizetnek azért, hogy táncolhassanak, hogy aztán egy sor ember elbírálja őket, ítélkezzen felettük: a külsejük, a tudásuk, az alkalmasságuk felett. És ezt megszokni, egyáltalán bevállalni, elviselni méltósággal akkor is, amikor nehéz, mert végül pont a versenyen menstruál, beteg, rosszul van, meghalt valakije és össze van zuhanva, de mivel csoportban lép fel, nem mondhatja csak úgy vissza a szereplést, hiszen hónapokig erre készültek, akkor én nem hiszem, hogy pont az lesz a legfontosabb a számára, hogy mennyire precízen tudja kivitelezni az xy típusú forgást. Kimegy, és megpróbálja az abban a pillanatban tőle telhető legjobbat nyújtani. És gyermeknél meg ez fokozottan veszélyes, mert egy gyermeknek még nehezebb egyfolytában megfelelnie otthon, az iskolában, a korrepetáláson, és akkor még a hastánc órán is.
Időt kell adni az embereknek a fejlődésre. El kell követniük hibákat ahhoz, hogy megtanuljanak dolgokat. Ezt nem tudjuk megspórolni nekik, hiába szeretnénk. Hiába akarjuk, hogy tökéletes legyen a színpadon már az elejétől fogva, nem lesz az, mert egy élőlény, aki érez, akinek pillanatok alatt változhat a pulzusa, légzése, bélműködése, és ettől a közérzete is! Mi csak segíthetjük az úton minden erőnkkel, tapasztalatunkkal, bölcsességünkkel, próbálhatjuk óvni őt a veszélyektől, de hát mindentől megóvni nem lehet, és nincs is értelme, mert akkor nem tanulja meg a saját belső erejét használni.

Szóval egy dolog a technika, ami nagyon fontos, az egészségmegőrzés és testenergetika fenntartásában, a kivitelezés szépsége végett, de ne feledkezzünk meg arról, hogy mi, oktatók is voltunk egykor nagyon régen kezdők, bakizósak, ügyetlenek, technikátlanok, és végigbukdácsoltuk a sok évet, míg idáig eljutottunk. És nem vagyunk az út végén még most sem. Tanulunk és tanítunk, és a tanításból is tanulunk. Kötelességünk egymás lelkét is ápolni, ha már összehozott minket a sors ennek a hastáncnak nevezett csodának a sátra alá.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése