Magyar hastánc versenyekkel kapcsolatos észrevételek a versenyzők, résztvevők és nézők szemszögéből

Az I. Magyar Hastánc Konferencián előadott témámat szeretném itt teljességében, minden részletével együtt megosztani mindazok számára, akiket érdekelnek az ország hastánc versenyeivel kapcsolatosan felvetülő problémák, kérdések, tapasztalatok, melyekből kiindulva innovatívan továbbgondolhatnánk és fejleszthetnék egyre színvonalasabbá, minőségibbé, nagyobb figyelmet érdemlővé Magyarország hastáncosoknak rendezett versenyeit és más rendezvényeit is.

Problémákról, konfliktust, feszültséget generáló témákról mindig hálátlan feladat írni vagy beszédet tartani, ám sajnos szükséges ahhoz, hogy tudatosítsuk a kiindulóhelyzetet, azt a helyzetet, amit meg akarunk szüntetni, vagy jobbá akarunk tenni. Attól, hogy homokba dugjuk a fejünket és igyekszünk mindenhez hozzámosolyogni és azt mondani: "majd legközelebb jobb lesz", nos attól még semmi sem változik, mert a változásnak tudatosnak és célorientáltnak kell lennie.

A versenyek körüli és bennük előforduló zavarokat négy csoportra felosztva próbálom felvázolni.

1.      1. Szervezés, szervezettség:

-A szervező legtöbbször önköltségén próbálja egyedül finanszírozni a versenyt, ami túl nagy anyagi tehertétel számára, a vele szembeni anyagi elvárások elég nagyok (megfelelő helyszín, megfelelő mennyiségű és méretű öltözőkkel, megfelelő színpaddal, megfelelő hangtechnikával és hangtechnikussal, szakemberekkel, zsűrivel, pontszámlálóval, konferansziéval, megfelelő mennyiségű érdeklődő és versenyző bevonzása, megfelelő nyereményekkel…stb.)

-A szervező nem csak anyagilag, hanem szellemileg is túlterhelt: egyedül próbálja levezényelni imádott versenyét, és van, hogy nincs elég szakmai  segítsége ehhez. Úgy érzi, mindent neki kell csinálnia, az egész rendezvény kimenetele csak az ő teljesítményén múlik, így aztán a verseny napján hullanak szét körülötte a dolgok. Amikor ez már külső szemlélő által is láthatóvá válik, akkor azért el kellene gondolkodni, hogy ezt hogyan lehetne minél hamarabb orvosolni, illetve kell-e egyáltalán így versenyt rendezni…

-A versenyszabályzatot nem elég megírni, be is kellene tartani/tartatni. Ez tudja az egyik legnagyobb csalódást okozni a versenyzők számára, amikor elolvassák a versenyszabályzatot, és naivan azt remélik, hogy ezt a szervezők be is fogják tartani a versenyen, aztán rájönnek, hogy a verseny alatt már senki nem törődik a szabályzattal a nagy szervezkedés, kapkodás, idegeskedés közepette.

-Kategória-összevonások sajnos a mai napig előfordulnak a versenyeken, ez pedig, úgy gondolom, rontja a versenyzők esélyegyenlőségét. Főleg az szokott a versenyzőknek nagy nehézséget okozni, amikor a verseny előtt pár nappal, vagy a verseny napján derül ki, hogy létszámhiány végett kényszerűen összevontak kategóriákat, ilyenkor már nincs lehetőségük visszalépni a versenyzéstől sem, mert az is nagy veszteséggel járna a számukra. Egy nagy létszámú csoport esetében ilyenkor ablakon kidobott pénz, idő és energia lesz az egész felkészülés, mert 6-8 (vagy akár még több) nő ehhez igazította az életét két-három hónapon keresztül, és most nem tudnak igazságosan megmérettetni. Nem kell csodálkozni azon, ha háborognak (legtöbbször csak magukban, nehogy még a vélemény nyilvánításuk miatt is pluszba büntessék őket).

-Pontosan meg kellene határozni, hogy egy adott verseny-kategóriában mi a szintnek megfelelő elvárás (és nem csak technikában és előadásmódban, hanem akár megjelenésben is: ruha, smink, ápoltság). Összefolynak, kutyulódnak a kategóriák és a bennük elvárt tudásszintek a különféle versenyeken, de még ugyanazon versenyen is évről-évre, ami miatt a profi szint alatt versenyzők soha nem tudják, hogy akkor mit is kellene teljesíteniük és hova kellene nevezniük magukat?

Amatőr = Kezdő?

Középhaladó = Félprofi?

Haladó = Profi?

Ezek között van különbség, vagy csak az elnevezés ízlés dolga? Egyik versenyen így, másikon úgy hívják, harmadikon meg amúgy, egyszerűen követhetetlen. Nincs letisztultság, nem  egyértelműek az elvárások, a kiírások megvalósítása sokszor nem sikerül.

Nem csak a szintekkel, a stílusokkal is gond van, nem csak azért, mert már rengetegféle van, és sokszor sem a zsűri, sem a versenyzők, sem a nézők nem tudják már nyomon követni, hogy hány új divathullám kel lábra az orientális táncon belül évről évre, és hogy a már régóta létező stílusokból is mennyi sok van, amelyek egymástól nagyon különböznek, még technikában is. Ezeket együtt egymással összehasonlítani nem lehet. Teljesen más világ mindegyik, ezért nem tartom jó ötletnek a stílusok egy kategóriában való versenyeztetését sem.

-És még valami: úgy gondolom, hogy a versenyzők nem képesek önmagukat qualifikálni versenykategóriákba (főleg, ha nincs felkészítő tanáruk, aki benevezi őket, vagy ha még nem nyertek versenyeket, aminek folytán qualifikálódhattak). Ezért kellene a versenyekre a qualifikáció konkrét teljesítmény alapján történő bekategorizálás útján, ahol a szakmai szervező és/vagy zsűri valami alapján minősíteni tudja a versenyzőket a megfelelő kategóriákba.

Egy versenyző ugyanis nem tudhatja, hogy mi a vele szembeni konkrét elvárás egy adott versenyen, azon felül nem látja magát kívülről objektíven, nincs önbizalma minősíteni magát, vagy éppen túl elbizakodottan minősíti magát.

2.      2. Csoportok a hastánc versenyeken:

-Nagy létszámkülönbséggel rendelkező csoportok egy kategóriába összevonása különösen megviselő élmény, ami nem teszi népszerűvé a versenyzést. Nem azért, mert nehezebb nyerni, hanem mert az elbírálás teljes képtelenséggé válik (szerintem a zsűri számára is), emiatt nem lehet majd igazságosan és reálisan egymáshoz mérni a csoportokat. Sajnos az utóbbi két évben is láttam rá példát, hogy 8 fős csoportot összevontak duókkal és triókkal. Tegyük fel magunknak a kérdést: melyiknek könnyebb felkészülni egy versenyre? Nem csak anyagilag messze megterhelőbb a nagy létszámú csoport felkészülése, hanem időpont-egyeztetés, azonos stílus, azonos ruha kivitelezése, azonos odakoncentrálás, azonos teljesítmény, utaztatás, profi megjelenés mindenkinek, jó egészségi állapot az egész felkészülés alatt és még a versenyen is! Folyamatos áldozatvállalás, beilleszkedés a csoportba, felelősség a csoportért, állandó kompromisszum kötés minden egyes tag részéről! Egy szólista vagy egy duó ehhez képest könnyedén és szabadon tud készülni, saját időbeosztása szerint. Egy csoport, minél többen vannak, annál nagyobb csoda, hogy egyáltalán fel tudnak lépni együtt, felkészülten!

Ezt azért kellene figyelembe venni, mert egy jó ideje fogyni látszanak a nagy létszámú csoportok a versenyekről. Többnyire 4-5 főnél többen nem nagyon jönnek már össze hosszú távra versenyző hastánc csoportok, ez pedig felébresztheti bennünk a kérdést, hogy miért van egyre több szólista és miért van egyre kevesebb csoport? Azok a nagycsoportok, akik pedig még remélve jönnek a versenyekre, azzal szembesülnek, hogy nincs vetélytársuk, nincs kikkel versenyezniük, mert vagy egyedül maradnak a kategóriájukban, vagy összevonják őket a duókkal és triókkal…

-Túl sok hasonló, egy kaptafára rendezett verseny = kevés versenyző. Egyre többször lehettünk szemtanúi a Facebookon annak, hogy versenyzők lelkesen megosztották csodás győzelmi trófeiáikat egy verseny után, amelyen egyetlen másik versenyzővel kellett megmérkőzniük a kategóriájukban. Tehát legrosszabb esetben is dobogós második helyet nyerhettek volna, ugyanolyan serleggel, éremmel és oklevéllel. Az ilyen győzelmeknek nincs semmilyen értékük, az értük kapott trófeákat akár meg is vehette volna bárki a boltban és a nevére gravíroztathatta volna. Nincs értelme annak, hogy valaki egyedül, vagy másodmagával versenyez egy kategóriában a három dobogós helyért.

A minősítő versenyek pedig kicsit elszaladtak abba az irányba, amikor már úgy osztogatják az arany, de főleg az ezüst minősítéseket, mint a cukrot. A bronz meg már szinte szégyellnivalónak számít, mert azt odaadják azoknak, akik minősíthetetlenek voltak a színpadon. A minősítéseknek így semmi értékük nincsen, elvész a lényegük, a teljesítmény, amit nyújtani kell értük, a felkészülés és odaadó munka, amelynek árán meg lehet őket szerezni. Most már nem egyszer szinte ajándékba osztogatják őket a versenyeken, „nehogy valaki üres kézzel menjen haza”. Csak hát a verseny attól verseny, hogy nem lehet mindenki első meg második helyezett, és nem lehet mindenki arany meg ezüst.

Esik a színvonal, miközben az egész hastánc egyre inkább elmegy abba az irányba, hogy már inkább a külsőségek dominálnak benne, átmegy gyönyörű ruhák és hajzuhatagok divatbemutatójába…

3.      3. Zsűrivel kapcsolatos kérdések:

-Nem biztos, hogy jó, ha valaki úgy zsűrizik profi kategóriás versenytáncosokat, hogy őmaga sohasem versenyzett, vagy talán egyszer. Tudjuk, hogy régen nem volt Magyarországon hastánc verseny, az első itthoni tanárok kezdtek el versenyeket rendezni, ami akkor nagyon nagy előrelépés volt a műfaj felvirágoztatásában. A versenyzési tapasztalat hiányát egy megfelelő szakmai múlttal szerintem ki lehet váltani, de valamikor még erre sem figyelnek a zsűritagok felkérésekor, a versenytáncosokat pedig érzékenyen érintheti, mikor olyasvalaki illeti kritikával őket, akit nem tudnak szakmailag többnek, jobbnak elfogadni.

Sokszor a teljes zsűri névsora az utolsó pillanatban derül ki: egyszerűen nem lehet előre megbizonyosodni róla, hogy kik lesznek a zsűriben, hányan lesznek, milyen szakmai múlttal rendelkeznek, hogyan lesz közük az adott versenyhez, pedig ugye részben ez alapján választanának a versenyzők egy adott versenyt.

Továbbá többször előfordul, hogy a zsűritagok késése miatt csúszik egy versenykezdés, aztán a zsűritagok között nyílt konfliktusok alakulnak ki egy versenyen, amit a közönségnek és a versenyzőknek is végig kell nézniük, és ami úgy gondolom, nagyon rossz fényt vet a hastánc szakmára és a hastánc művészetére is. Mindennek gyökere pedig nem egyszer az, hogy a zsűritagok saját versenyzőiket indítják (és olykor zsűrizik is) a versenyeken, és ezért érzelmileg a hatása alá kerülnek a versenyzők megmérettetésének.

Az egyik fő probléma pedig, hogy nagyon sok verseny van már, annyira sok, hogy számon sem lehet tartani őket, és nincs is ennyi versenyző az országban, akik kitölthetnék ezen rengeteg versenyek kategóriáit. A zsűrizésre felkért személyek pedig hajlamosak válogatás nélkül elfogadni a számukra ismeretlen (vagy szakmailag nem helytálló háttértudású) versenyszervezők felkéréseit is, mi által támogatják a rengeteg rosszul szervezett és rendezett versenyt az országban.

A zsűrinek példamutatás, minta átadás is a dolga, mind megjelenésével, mind viselkedésével, és konfliktus helyzetekben különösen nagy szerepet kap. Ne várjuk, hogy a versenyzők és hozzátartozóik szalonképesen viselkedjenek, ha oktatójuk, vagy az őket zsűriző személyek sem tudnak úgy viselkedni. Azt várhatjuk el a másik embertől is, amit magunktól is elvárunk.

4.      4. Nyeremények problematikája:

-Túl sok apró nyeremény, illetve marketing-nyeremény van a hastánc versenyeken, és nincsenek igazi nevezésre, versenyzésre, küzdelemre ösztönző nagy nyeremények.

A nyeremények nem csak tárgyi nyeremények lehetnek, hanem előremutató, fejlődést, kiteljesedést, karrierlehetőséget támogató nyeremények is! Főleg igaz ez a csoportok esetében: nagyobb létszámú csoport már semmilyen érdemleges nyereményre nem számíthat egy versenyen, örülnek, ha serleget vagy érmeket és oklevelet kapnak. A szólisták ezzel szemben el vannak halmozva egyre jobb és értékesebb nyereményekkel, ami megint csak felveti a kérdést, hogy akkor miért is vannak már szinte csak szóló hastáncosok Magyarországon és miért is fogynak el a csoportok?...

Javaslatok a magyar hastánc versenyek felvirágoztatására:

1.      A versenyt szervezni vágyóknak össze kellene dolgozniuk, és együtt megszervezniük és levezényelniük nagyszabású versenyeket. Így kevesebb verseny lenne, ám annál minőségibb, szervezettebb, egységesebb, színvonalasabb, értékesebb nyereményeket kínáló. Ezek a versenyek teljesen különböző témájúak lehetnének: raks sharqi, arab folklór, fantázia, törzsi. Ez elősegítené a táncprodukciók igazságosabb elbírálását, a versenyszabályzatok egységesítését és tényleges, hatékony betartását, és a kategóriákban induló versenyzők létszámának növekedését is.

2.  Csoportok támogatása, segítése nekik való, őket további versenyzésre, fellépésre, tánctanulásra motiváló nyereményekkel, utazási költségük figyelembevételével, szállás biztosításával, ha messziről jönnek, és ami a legfontosabb: saját kategóriájukban, velük hasonló létszámú versenytársakkal való versenyeztetéssel.

3.      Zsűri névsorának időben való közzététele, megismertetése a versenyzőkkel, közönséggel: szakmai múltjuk, sikereik, eredményeik, tapasztalatuk által is. Akár részletes bemutatásuk a verseny kiírásakor.
A zsűrizésre felkért szakmailag is elismert táncosok/tanárok ne fogadjanak el felkéréseket olyan versenyekre, melyeknek szervezettségi és pontozási minőségében nem bizonyosak.

4.  Nyereményekhez olyan szponzorok beszervezése, akik olyan nyereményt tudnak felajánlani, ami a táncosok továbbfejlődését, sikereit segítheti, útjukat ezen művészetben tovább egyengetheti, támogathatja.

Végszó gyanánt:

Több szervező összedobja az anyagiakat, tapasztalatokat, ötleteket, nagyobb szabású versenyt tudnak így rendezni, ösztönzőbb nyereményekkel. Ezeknek a versenyeknek kapniuk kellene egy plusz országosan egységes minősítést (akár egy pecsétet), ami szerepelne a kiosztott okleveleken is, hogy megkülönböztethetőek legyenek az ezen versenyeken elért eredmények a kisebb versenyek trófeáitól. Ezeken a versenyeken a versenyzők qualifikálása és a versenyszabályzat betartása egy jobban ellenőrzött folyamat lehetne. A kisebb versenyek összekapcsolódhatnának a nagyobb versenyekkel, így elősegítve a versenyzők fejlődését, továbbjutását, művészi felemelkedését a kezdetektől, a vidéki településekről is.

Azt gondolom, nem kell mindenkinek versenyezni, és nem is való mindenkinek a fellépés sem. A hastáncnak első sorban az egészségről, a szépségről, a harmóniáról (saját női egyéniségünkkel való harmóniába kerülésről), lelki és testi egyensúlyról kell szólnia, nem a karrierről és a törtetésről. Aki az utóbbit erősíti tanítványaiban, az nagyon veszélyes játékot űz az emberek pszichés és testi egészségével.

Az oktatókra és a rendezvényszervezőkre vár a feladat, hogy lehetőségeket teremtsenek a hastáncolni vágyóknak a versenyeken túl és a versenyek helyett. Ne a versenyzés és a trófeaszerzés legyen mindenki célja a hastáncban, mint ahogyan elmentünk ebbe az irányba az elmúlt évek során, mert ez csak a megfeleléskényszert erősíti.

Nem állást foglalni akarok a rossz tapasztalatok ténye mellett, hanem keresni a megoldást, ezáltal sikerre vinni és magas szinten terjeszteni a hastánc művészetét Magyarországon minden rendezvény által.

Amiről most már tényleg utoljára szeretnék írni...

Miért beszélünk állandóan a hastánc versenyekről Facebookon és miért írok én is legtöbbször erről a blogon? Miért téma ez mostanában? Hiszen a hastáncnak mint művészetnek nem erről kéne szólnia. Mégis itthon valóban mindig ez kavarja a legnagyobb viharokat, ez indítja be a kommunikációt a hastáncosok között. 

Észre kellene vennünk, hogy ezt valójában mi generáltuk magunknak. Valamiért ez nekünk nagyon fontos, központi problémánk, ami egy állandó feszültséget képes ébreszteni bennünk, akárhányszor szóba kerül a téma. De miért?

Magyarországon a magyar hastáncosok hosszú évek óta mást se csinálnak, csak versenyeznek és versenyeket szerveznek. Állítom, hogy semmilyen más táncműfajban, de még a sportokban sincs ennyi rengeteg magánrendezésű verseny itthon, mint a hastáncban. Ez már-már aggodalomra adhat okot, hiszen évek óta arról folyik a vita szakmai és nem szakmai közegben is, hogy annyira belelovaljuk magunkat ebbe a hastáncos versenyzésbe, annyira elkeseredetten küzd mindenki az elismerésért és a díjakért, a színpadi jelenlétért, hogy kívülálló azt is gondolhatná, ez már beteges...

Lassan minden hastánciskolára jut egy-egy hastánc verseny, annyira sokat rendeznek az országban, miközben a kategóriákban alig van induló, a kettő vagy három versenyző elviszi a dobogós díjakat, miközben nem is versenyeztek, hiszen nem volt kivel és miért. (Ezt én azért gondolom nagyon veszélyesnek, mert így ha valaki egy versenyen nulla mozgáskoordinációval botladozik pár percet, és mindössze két versenytársa van, akkor ha a zsűri nem zárja ki őt a versenyből, ő lesz a harmadik, és viszi haza az oklevelet, érmet, serleget, és mutogatja körbe, hogy ő egy országos/nemzetközi versenyen nyert. És ez nem az ő hibája lesz, hanem a szervezésé...)

De hát honnan is jutottunk mi idáig? Annak idején, amikor elkezdtek hastánc versenyeket rendezni (na nem 18-at egy évben, hanem egyet, max. kettőt!), az első szólisták és csoportok még az ország összes zugából összejöttek fellépni. Igazi verseny-szaga volt ezeknek a rendezvényeknek, még akkor is, ha kezdetlegesek voltak, mert egyrészt magánrendezésű versenyekről beszélünk, másrészt súlyos kategória-összevonások voltak még akkoriban (például nem volt korcsoport bontás, meg örültünk, hogy volt két szint: amatőr és profi, aztán ebből oda soroltad magad, ahova jól esett). De mégis megvolt a hangulatuk abból a szempontból, hogy sok volt a versenyző, tényleg voltak 30-an szóló kategóriában, meg volt 10 együttes a csoportosban. Verseny volt.

Aztán valami történt, megmondom őszintén, hogy én csak annyit érzékeltem a folyamatból, hogy a táncos társaim, akik versenyre mentek, mindig olyan sztorikkal tértek vissza a táncórákra, hogy egyik döbbenetből a másikba estünk, hiszen mi nem voltunk vérengző bestiák; szelíd, visszahúzódó lányokként meg sem fordult a fejünkben, hogy egy versenyen mit képesek művelni egymással a versenyzők, hogyan próbálják egyenesen pszichoterrorral őrületbe kergetni potenciális riválisaikat, és mocskolódni mindenkire, ha éppen nem ők nyernek. Továbbá számos alkalommal tapasztalták már abban az időben is a versenyzők, hogy egyesek azért kezdtek el hastánc versenyeket rendezni, hogy a saját tánctanulóikat díjakhoz juttathassák függetlenül attól, hogy esetleg tudásuk nem volt díjazásra érdemes.

Közben sajnos a táncoktatók között is kialakult egyfajta rivalizálás, mert egyesek mindenáron szerették volna a tanítványaikat győzelemhez juttatni, és ennek érdekében készek voltak bármire: módszeresen és taktikusan pontozták le a többi nyerésesélyes versenyzőt a zsűriben ülve, míg saját jelöltjüket följebb pontozták (igen, jól látja a kedves olvasó, a tanárok ültek a zsűriben, és saját  no meg egymás tanítványait zsűrizték!). Volt, hogy ezek az oktatók többen is összeálltak az ilyen taktikázásokhoz, és idővel a versenyzők is észrevették, hogy miről is van itt szó valójában. Ekkor indult el a harc, amit eleinte még nem a versenyző tánctanulók vívtak, hiszen ők csak elszenvedői voltak a tanáraik kicsinyes háborújának, viszont logikus módon ez később begyűrűzhetett a tanítványok közé is, vagyis a tanárok saját tanítványaikra örökítették át rivalizáló viselkedésüket.

A hastánc versenyeknek az lett a halála Magyarországon, hogy legtöbben csak a saját maguk fényezésére, sztároltatására és üzletük felvirágoztatására akarták használni a versenyek szervezését vagy megnyerését. Így aztán a tehetséget lehúzták a wc-n, és helyette betört az, amit én csak úgy szoktam hívni: mutatványozás, vagyis amikor a táncosok mint egy cirkuszi előadásban, egyre hajmeresztőbb dolgokat kezdtek művelni a színpadon azért, hogy még jobban magukra vonják a figyelmet és még durvábban elkápráztassák a zsűrit. Minél durvább technikákat mutattál, minél durvább sminked volt, durvább frizurába költött póthajloboncod, minél brutálabbul díszített, varrt, überdrága, XY-tervezte ruhát húztál magadra, annál esélyesebb voltál a nyerésre. Az elsők, akik erre rájöttek, és tudatosan kezdték alkalmazni, sorra nyerték a versenyeket toronymagasan a többiek fölött. Aztán ahogy egyre többen rájöttek, hogy mi is számít valójában ezeken az úgynevezett hastánc versenyeken, akkor elszabadult a pokol: mindenki olyan lett a színpadon, mint egy harcos barbi: mindenki úgy nézett ki mint egy milliárdos bálkirálynő, miközben olyan technikákat igyekezett bemutatni és olyan lendületesen, gyorsan és erősen, ami már nem passzolt a zenéhez, a stílushoz, de még a versenyző személyiségéhez sem. Persze előfordult, hogy még így sem lehetett nyerni. Így pedig sajnos elég sok rossz tapasztalat is felhalmozódott az idők során a hastáncosokban a versenyekkel kapcsolatban. Mind a szervezéssel, mind a zsűri hozzáállásával voltak gondok itt-ott, nem mindig és nem minden versenyen, de sajnos történtek szép számmal olyan dolgok, amiknek nem lett volna szabad...

Az igazán jó versenyek kezdtek kikopni Magyarországról, mert a mocskolódások hatására néhány versenyszervezőnek elege lett és feladta. Azok a szervezők pedig akik talpon maradtak a mai napig is, és utolsó lélegzetükkel is küzdenek és próbálnak mindig javítani, újítani, gyarapítani versenyükön, nagyon alkalmazkodóak lettek és nagyon tapintatosak is, aminek következtében ma a versenyző hastáncosok tényleg olyan törődést és kiszolgálást kapnak, ami már-már túlzás, hiszen elfelejtik, hogy a versenyt nem azért rendezik, hogy mindenki nyerjen rajta, hanem hogy legyen három dobogós helyezés, meg esetleg egy közönségdíjas. Sajnos a versenyzők kedvében mindenáron való járás következménye lett az is, hogy rendeztek egy rakás úgynevezett minősítő versenyt, amelyeken aztán nyakló nélkül osztogatták az arany és ezüst minősítéseket. Aki bronz minősítést kapott, az már egyenesen szégyellhette magát, mert tényleg úgy osztották ezeket a minőségeket, hogy szinte mindenki kapott valamilyet, aki indult a versenyen. Egy ezüst minősítésnek ma már egyszerűen semmilyen presztízse nincs, egy bronzzal meg elbújhatsz. Az olimpián ezek a minőségek óriási teljesítményről és tehetségről árulkodnak, itt a hastáncban mi lefokoztuk őket tömegnyereményekké. Ma nincs valódi verseny a hastáncban, de mindenki nagyon büszke a versenyeredményeire, mintha azt tényleg vérrel és verítékkel szerezte volna meg, és folyton körbemutogatja őket a Facebookon. Soha nem fogjuk megtudni, hogy esetleg csak egy versenytársa volt, vagy hogy a versenytársai mind amatőrök voltak hozzá képest, tehát nem magával egy kaliberűekkel versenyzett...stb., mi csak annyit fogunk látni, hogy ő megint nyert, és ez milyen frankó!

Az utóbbi években próbálkoztak megint nagy versenyeket létrehozni, illetve régebbieket felújítani, próbálkoznak már különböző alternatív újításokkal is, amikor például külön rendeznek versenyt a fúziósoknak. Ezek mindig nagyon jó törekvések, a magam részéről nagyon támogatom őket, hiszen ez bizonyítja, hogy még mindig vannak, akik hisznek a hastánc szentségében, hogy ez nem csak az üzletről, a pénzről, a kurválkodásról és az önsztároltatásról szól. 

Szóval, amikor rendeznek egy olyan versenyt, ahol a zsűri nem tipikusan magyar hastáncoktatókból áll, ahol nem minősítések vannak, hanem helyezések, és ahol a kategóriák is elég jól szét vannak bontva, akkor mivel ezekbe a dolgokba már nem tudnak a versenyzők belekötni, így belekötnek a külföldi zsűritag megbízhatóságába, belekötnek néhány versenyző helyes kategóriába sorolásába, vagy Isten tudja még mibe... A lényeg, hogy ne kelljen magukba nézniük, mert amit odabent találnának az egyenesen rémisztő volna.

Már korábban is megírtam nem egy helyen, és most is újra leírom: szerintem nincs szükségünk ennyi hastánc versenyre ebben az országban, mint amennyit rendeznek. Ellenben az igazán nagy versenyeket, amelyekre azért eljön Raqia, Darya, Essam Mounir és még számos nemzetközi sőt világszinten hírneves művész zsűrizni, akik pártatlanok, nem ismerik a magyar táncosokat, nem tudják senkihez és semmihez kötni őket sem szakmailag, sem érzelmileg, tehát teljesen nyitottak rájuk, az ilyen versenyeket támogatni és látogatni kellene, mert ha nem indulnak el az országunk legjobb táncosai egy ilyen versenyen, akkor a zsűri abból fogja levonni a következtetést a magyar táncosok tudására vonatkozólag, amit akkor, az adott mezőnyben látott. Ha pedig a mezőnyben nincsenek olyan kaliberű táncosaink, akik esetleg le tudnák győzni az ukrán vagy kínai táncosokat, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy azt kapjuk az arcunkba, hogy alacsonyabb szinten táncolunk, mint ők.
Nem gondolom, hogy mi magyarok rosszak lennénk a külföldiekhez képest.
És nem gondolom, hogy attól lesz valaki hobbitáncos, hogy nem a saját országa táncát gyakorolja, vagy hogy nem az adott műfaj anyaországában táncolja. Nem. Hobbitáncos az, aki úgy űzi a táncot, mint másodlagos tevékenységet. Akinek más dolgok előbbrevalóak a táncnál. Aki azt mondja, hogy nekem most fontosabb dolgom van, mint táncórára menni, gyakorolni a fellépésemre, vagy végigvárni a verseny végét az eredményhirdetésig. Hivatásos hastáncos lehet bárki Magyarországon is, nem kell ehhez Egyiptomba menni. De az, amit Egyiptomban, a hastánc fesztiválon adni tudnak spirituszban, hangulatban, életérzésben, technikai tudásban, kulturálisan, szellemi termékenységben, azt itthon nem biztos, hogy megkapja a táncos. Ha csak ide nem tudunk hívni egyiptomi táncosokat. Mert akkor kaphatunk ebből ízelítőt. Akkor töltekezhetünk vele, inspirálhat minket, és elültetheti lelkünkben azt a kis fényt, ami majd világít minden hétköznap a sötétségünkben, amikor már ezek a tanárok nem lesznek itt. Ez nagyon fontos, és ezt tényleg nem értheti olyasvalaki, aki nem élte át.

Azt is nagyon fontos megemlítenem úgy általában a versenyek kapcsán, hogy egy versenyen mindig az adott versenyzők teljesítménye fogja meghatározni a helyezéseket. Tehát nem valami globális tánctudás szinthez mérik a versenyzőket, hanem egymáshoz! Ha egy versenyen gyenge a mezőny, akkor az ott éppen gyenge versenyzők közül a legjobbat választják ki első helyezettnek. Ez nem jelenti azt, hogy az az első helyezett kapásból egy élvonalbeli hastáncos, hanem csak annyit jelent, hogy akkor és ott, az adott felhozatalban ő volt a legjobb. Lehet, hogy ő volt a legjobb passzban és ezért is sikerült jobbat táncolnia, lehet hogy a stílusa volt a táncának nagyon más és frissítő, lehet hogy az előadásmódja volt jobb, lehet hogy a technikája volt jobb, lehet hogy mindkettő. Ezért van az, hogy minél több versenyző van egy kategóriában egy mezőnyben, annál nagyobb a dicsőség annak, aki nyer a végén, és annál nagyobb presztízse van az ő díjának. Ha valaki úgy nyer egy versenyt, hogy van két versenytársa, akkor ő nem tudott igazán megmérettetni, így hiába volt ő a legjobb a háromból, az ő első helyezése messze nem ér annyit minőségében, mint egy olyan első hely, amit húsz versenyző között szereztek meg. Tehát ez nem a zűri hibája, ez egyszerűen amiatt van, hogy nem indul elegendő versenyző egy versenyen, mert akik igazán jól táncolnak, azok nem akarnak részt venni az adott versenyen, akik meg nem biztosak abban, hogy nyerhetnek, már eleve nem is neveznek, nehogy kudarc érje őket. És ennek folyománya az, hogy van egy tucat verseny évente Magyarországon, de induló a kategóriákban alig akad. Így aki mer, az többnyire nyer is, viszont emiatt azt gondolhatja, hogy akkor egy nagyobb mezőnyben is nyertes lehet, és amikor szembesül vele, hogy nem, akkor fel van háborodva, hogy miért nem?! Hát az imént leírtak okán. Ez viszont azt vetíti előre, hogy a magyar hastáncosok egyáltalán nem olyan gyengék, csak esetleg kiugró tehetségek nem jutnak el a versenyzésig, vagy nem is akarnak már versenyezni.
Aztán persze ott van, az a probléma is ,amikor valaki nem a neki megfelelő kategóriába nevez, mert vagy túl alacsony kategóriába kerül, ahol toronymagasan nyer a többiek előtt, vagy magasabb kategóriába nevez, mint a saját tudásszintje, ami miatt meg a sor végén fog kullogni... Ezt a problémát véleményem szerint a selejtező és besoroló versenyfordulók oldanák meg.

Egyébként elárulom, hogy nekem az orosz és ukrán hastáncosok stílusa nem kedvencem. Daryát azért szerettem nagyon, mert amit tanított, az nagyon kiegyensúlyozott és kiforrott volt, őmaga nem is hozta azt a vadulást, amit korábban a YouTube-ról megismerhettünk sok ukrán és orosz táncos felvételén, Darya egyszerűen együtt él a zenével, nagyon érti a hastánc sava-borsát, pontos és precíz, nem kapkod. Ez egy harmónia, amit lehet rajta érezni, amikor ott áll előtted, és akkor is amikor táncol. Szeretni ettől még nem kell az ukránok és oroszok stílusát, és függetlenül attól, hogy az ő tanítványa nyerte meg a versenyt, nekem más volt a kedvencem a versenyzők között. Senkit nem kell agyonisteníteni, így Darya-t és Raqia-t sem. Egyszerűen látni kell azt, ami a külsőségek mögött van. A spirituszt, az őszinteséget, a kiegyensúlyozottságot, a tudást.

Aki pedig a balettot tartja csak művészetnek, az sajnálatos módon sosem ismerhetett meg fantasztikus hastáncosokat, és általuk a hastáncnak azt a minőségét, ami igenis magas szintű művészet. Szomorú, hogy még mindig és már megint itt tartunk, hogy ráerőszakoljuk erre a szegény hastáncra a balettot, függetlenül attól, hogy eredetileg a kettő olyan távol van egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől, és hogy mindig azzal vagyunk elfoglalva, hogy a balett hogyan tudna a korcs hastáncból fajtatiszta kékvért varázsolni... Rendben van, hogy a hastáncba balett elemeket tettek annak idején, hogy gazdagítsák, de nézzük már meg tükörfordításban is ezt a dolgot: szerintem a hastánc a leggyönyörűbb tánc lett a világon, amit valaha némi balettal megtámogattak. És igen, hadd legyek már elfogult ezen mostohán kezelt művészet felé! És lehet hogy nekünk kell ez a rengeteg balett mankónak, de amikor Raqia megmutatja, hogyan lehet az ember természetesen kecses és művészi balett nélkül is, akkor nekem az jut eszembe, hogy mit rágódunk mi annyit ezeken a balett alapokon? Semmi bajom a balettal, szeretem nézni is, tanulni is, ha csak egészen parányi ezrelékét is vagyok képes befogadni, tisztelem azt, aki balettozik, de nekem ő ne mondja azt a hastáncra, hogy az alacsonyabb rendű valami izé. Mert ez nem csak hogy nem igaz, de egyenesen gonosz kijelentés is. Mindenkinek megvan a maga hitvallása, nem kell a másikét fikázni, se lenyomni, csak elfogadni, hogy teljesen más dimenzió.

Hobbi-hastánc és verseny-hastánc... Mi a különbség?

Nem rég vettem részt a Báti Anita Nitah által szervezett Yalla Yalla Nemzetközi Hastánc Fesztiválon, amelyen ezúttal Madam Raqia Hassan személyesen zsűrizte a versenyzőket és tartott kurzust a rengeteg érdeklődő hastáncosnak. Ez mindig igazi kuriózumnak számít, ugyanis Raqia elég ritkán fogad el meghívást, főleg

A fesztivál másik kiemelt sztárvendége Darya Mitskevich volt, akinek táncművészetétől egyöntetűen el volt ragadtatva a magyar közönség, nem véletlenül, hiszen ő egy másik szinten, egy másik dimenzióban táncolja a hastáncot, mint mi itthon.
Ráadásul Raqia mellett Darya is tartott intenzív kurzust a fesztivál keretein belül, ami rendkívül inspiráló volt számunkra. Részemről olyan volt nekem a kurzusa, mint egy feltámadás a poraimból, hiszen én már régóta stagnáltam a tánctanulásban, várva arra, hogy egyszer majd a megfelelő embertől tanulhassak. És most rá kellett jönnöm, hogy Raqia és Darya is egy olyan hastáncot próbált megtanítani nekünk, magyaroknak, amit rég elfelejtettünk, vagy fel sem ismertünk.
Raqia konkrétan úgy fogalmazott, amikor erről beszélgettem vele a workshopok után, hogy: "A magyar táncosok olyanok, mintha be lettek volna zárva egy szobába, ahonnan most engedték ki őket..."
És valóban ezt éreztem magam is. Igen, be voltam zárva ebbe a "magyaros" közegbe, és nem tudtam tanulni semmi újat, semmit ami igazán kinyitotta volna a tudatomat a hastánc-művészet rejtelmei terén. Kezdtem is teljesen elfordulni a nyugati irányzatok felé: más táncokat kezdtem nézegetni (tangót, kizombát, port de bras-t, kortárs táncokat, hip-hop-ot), mert egyszerűen nem volt olyan ember, akitől továbbtanulhattam volna azt az igazi etalon hastáncot, ami magában hordozza azt a hangulatvilágot, azt a kisugárzást, azt a életérzést, azt a teljesen másik dimenziót, amiért annak idején beleszerettem, amikor az Ahlan Wa Sahlan-on jártam. Egyszerűen belefásultam abba, hogy itthon semmi másról nem szólt a hastánc, csak arról, hogy hogyan tudjuk egymást legyőzni szépségben, öltözékben, mutatványozásban; illetve hogy hogyan tudnánk megfelelni mindenféle agresszív divathullámoknak, amik könyörtelenül maguk alá temetik a hastáncversenyek kritériumrendszerét. Már nem öröm volt számomra a hastánc, hanem csak stressz: rettegés attól, hogy mi lesz, ha nem leszek elég jó a zsűrinek, a szakmabelieknek egy-egy fellépésen, és emiatt elásnak, mint ósdi, visszamaradott táncost. El is ment a kedvem a versenyzéstől, viszont a táncot magát imádtam és nem bírtam elengedni, így más táncokkal kezdtem foglalkozni a hastánc mellett.
De most már látom, hogy nem azért volt, mert én fúziós táncos vagyok, hanem mert nem tudtam hastáncossá lenni egy olyan közegben, ahol már nincsen hastánc hangulat, hastánc életérzés, hastánc tanulási lehetőség. Workshopok egész sorát tartották az utóbbi években magyar hastáncosok, és biztos vagyok benne, hogy jó kurzusaik voltak, igyekeztek jól megtanítani ezt a táncot az érdeklődőknek. De egyvalamit nem tudnak sajnos átadni: azt, amit Raqia és Darya adott. Ez valami szavakkal kifejezhetetlen dolog. Talán egy energia, vagy kisugárzás, vagy maga Egyiptom, maga a hastánc-birodalom dimenziója, amibe átlépni egy fantasztikus, újszerű, lángra lobbantó érzés. Biztos vagyok benne, hogy sokan értik, miről beszélek, mert szerintem mind ezt éreztük a workshopokon!

Ezek után gondolkoztam el azon, amit a versenyen láttam, amit a verseny után hallottam, és amit Raqia elmondott a vele készített interjú alkalmával. Az a hastánc, amit Raqia tanít, és amiről ő beszél, az nem hobbi-hastánc. Számára ez a fogalom nem létezik. Mint ahogy nem létezik számára az európai hastánc sem, vagy az amerikai hastánc sem. Az ő hitvallásában egyetlen hastánc van, és az Egyiptomé, semmilyen más arab országé, és ez a hastánc egy valódi művészet és életút.
Ez nem arról szól, hogy munka meg iskola mellett, ha még van kedvem és időm, elszaladgálok táncikálni, aztán veszek egy szép rucit, kirittyentem magam, benevezek versenyekre, és sorra megnyerem mindet, és akkor én leszek a hastánckirálynő, aki nappal egy jól menő cég alkalmazottja, éjjel meg sztártáncos, akit imád a közönség.

Mi azt hisszük, hogy lehetünk egyszerre diplomás üzletasszonyok, kiváló családanyák, szexi feleségek, és még mellékesen hastáncos sztárok is... És amikor ez nem valósul meg maradéktalanul, akkor össze vagyunk törve, és hibáztatjuk az egész világot, meg a zsűritagokat, hogy minket senki sem ért meg, pedig mi annyit készültünk erre, annyit küzdöttünk ezért, annyit beleraktunk, annyira akartuk! De biztos, hogy annyira akartuk? Nem volt néhány dolog mégis fontosabb, mint a tánc?

Amikor mindenben sikeresek akarunk lenni, akkor kinek akarunk tetszeni? Kinek akarunk ezzel bizonyítani? Ki mondta, hogy nekünk mindenben tökéletesnek kell lennünk? Ki mondta, hogy nekünk mindent meg kell valósítanunk az életünk során, különben nem vagyunk szeretetre méltók? A fejünkben van a baj, a lelkünkön van súlyos teher, amit mindenáron cipelni akarunk, akkor is, amikor már rég le kellett volna tennünk. Nem arról van itt szó, hogy ne hastáncoljunk, hanem hogy nem történhet az életünkben minden a mi akaratunk szerint.
Nem vesszük észre, hogy egyre agresszívabbak vagyunk, minél inkább érvényesülni vágyunk és minél inkább valakik akarunk lenni az élet minden területén, így a hastáncban is. És amikor nem leszünk csúcson ünnepelt sztárok, akkor úgy érezzük, hogy semmit sem értünk el, hogy minden hiábavaló volt. Görcsösen gyűjtjük az önbecsülésünket fenntartó tárgyi bizonyítékokat: bezsebeljük az összes érmet, serleget, oklevelet mindenféle versenyekről, mintha csak ettől éreznénk magunkat elég jónak, de ezeknek a csecsebecséknek az értéke soha nem lesz egyenértékű azzal, amit például Madam Raqia Hassan elért. Ugyanis nem a tárgy a lényeg, hanem a mögötte lévő élmények, tapasztalatok, tanulságok. Az élet tesz minket tiszteletreméltó emberré, nem a trófeák.

És akkor máris választ kapunk a kérdésre, hogy létezik-e hobbi-hastánc? Igen, létezik, de ezt össze sem lehet hasonlítani a hastánc művészetével. A kettőnek olyannyira nincs köze egymáshoz, hogy amikor találkozunk egy igazi hastánc művésszel, akkor döbbenünk rá, hogy mi sehol sem vagyunk ebben a műfajban, pedig már esetleg tizenéve ebben munkálkodunk. De sajnos nálunk a hastánc egy hobbi, nem az egész éltünk.
Ha az életünk lenne ez a tánc, akkor kint lennénk Egyiptomban, aztán járnánk a világ országait, és elvinnénk oda, meg idehaza is elhoznánk azt a varázslatot, amit csak ott tapasztalhatunk és tanulhatunk meg. Mi nem azzal kelünk fel, hogy akkor napi 6 órát gyakorlunk a táncteremben, aztán  megyünk fellépni. Nem is ismerjük ezt az életformát, nem látunk bele ebbe a világba. Amikor egy egyiptomi táncos azt mondja nekünk, hogy ő akkor is ott kell legyen a fellépésén, ha aznap tudta meg, hogy meghalt az anyukája, akkor mi ezzel nem tudunk mit kezdeni. Egyszerűen nem tudjuk felfogni, hogy ez mit jelent! Hogy mennyire kell ehhez elkötelezettnek és áldozatkésznek lenni, mennyire kell szeretni ezt a táncot, hogy erre képesek legyünk lelkileg. Nem, mi még a versenyen, a színpadról lejövet is sírunk és vádaskodunk, hogy ha nem kaptuk meg a max. pontokat.

És azok a sztárok, akiket imádunk, tulajdonképpen sosem indultak hastáncversenyeken. Ők nem azért világsztárok, mert megnyertek x versenyt. Ezért nem ismerik azt a fajta kakaskodást, amit mi a versenyeken keresztül teszünk a magunkévá. És itt vész el az a szeretet, amiről Raqia beszélt: hogy nem azt látja a táncosokon, hogy ők szeretik a hastáncot, hanem csak a harciasságot, a "mindenkit le akarok győzni, mert jobb vagyok!" indulatot látja rajtuk. Mi már ezt észre sem vesszük, mert már  ebbe növünk bele, teljesen ráforr az arcunkra ez az álarc, itthon ugyanis nem csak a hastáncban, minden téren küzdenünk kell a megaláztatás, mellőzöttség, kiselejtezés ellen. Mindenütt görcsösen megfelelni próbálunk: az iskolában, a munkahelyen, a párkapcsolatban, és ugyanez gyűrűzik be a hastáncunkba is, és felfal minket elevenen, mi pedig észre sem vesszük, hogy már nem vagyunk emberek, csak egymást tépő vadállatok.

A hastáncot mindenestül kell szeretni. Nem egy stílusát kell szeretni, nem a fizetős fellépéseket kell szeretni, nem a drága ruhákat kell szeretni, nem az ünnepeltetést kell benne szeretni, és nem is az oktatásából kiépíthető bizniszt kell szeretni, hanem mindent, ami vele jár. Azt is, ami nem tetszik, ami kellemetlen, ami fárasztó, ami kényelmetlen, mert amíg nem tudjuk "szőrőstül-bőrőstül" megélni és megszeretni ezt az életformát, addig ez mindig kizárólag egy hobbi lesz a számunkra. Tehát olyasvalami, amit csak a kellemes és örömteli részéért csinálunk. Abban a pillanatban, amint pedig már nem leljük benne örömünket, csalódottá és felháborodottá válunk, és elkezdünk követelőzni és vádaskodni.

Az igazi versenytáncos pedig arról ismerszik meg, hogy ő olyan természetességgel megy ki a színpadra egy versenyen is, mintha hazaérkezett volna a barátaihoz, családjához, akikkel most együtt sírhat, nevethet, bulizhat. Nem nézi a zsűri pontszámait, mert nem érdekli. Ha megkapja a trófeát, ha nyer, akkor hálás és örül, és a művészettel szemben alázatosan elfogadja, hogy most őt választották legjobbnak, legszebbnek. De nem követelheti és nem várhatja el ezt a címet! Ez nem őérte van, hanem  a művészetért, amit űz. A díjazás a hastánc minőségének, színvonalának szól, nem pedig a versenyző egójának.

Ne hagyjuk, hogy ez az anyagias, sztárgyáros nyugati manipulátor-világ meghülyítsen minket. Kiöli belőlünk a szeretetet, nem csak egymás iránt, hanem saját magunk iránt is, hiszen minél inkább harcolunk mások ellen, annál inkább harcolunk saját boldogságunk ellen is. És ez nem a hastánc útja.

Akár hobbi-hastáncosok vagyunk, akár hivatásos verseny-táncosok, az első és legfontosabb önmagunk tisztelete, megbecsülése, és szeretete, valamint a közönségünk tisztelete és szeretete, beleértve a zsűrit is. Legyünk olyanok, mint a jó anyukák: szeressük a gyermekünket akkor is, ha ő éppen nem szeret minket. Szeressük a közönségünket, a fellépési lehetőséget akkor is, amikor nem kapjuk meg az ő szeretetüket, rajongásukat. És táncoljunk tovább!

Véleményem a tánctechnika fejlesztésének fontosságáról

Mióta elkezdtem írni ezt a blogot, egyre többször került terítékre szakmabeliek között a Facebookon annak kérdése, hogy ki a jó és megfelelő hastánc oktató, és hogyan lehetne likvidálni a szakmából a hozzá nem értő, tánctudással nem rendelkezőket, vagy éppen szélhámosokat. Ez viszont egy nagyon kényes kérdés mind a mai napig, mivel nagyon nehéz hivatalosan definiálni azt a küszöbszintet, amitől már érdemes hastánc oktatónak számít valaki. Hiszen sokszor az oklevél sem sokat ér tapasztalat és felelősségtudat nélkül, máskor meg éppen a hivatalos képesítés hiányzik...

Főleg a tánctechnikai tudás hiányában teljesen rosszul oktató, illetve órákat adó személyekkel kapcsolatban lángol fel a gyűlölet, nem is első sorban a lelkiismeretes oktatók részéről, hanem a megaláztatást, mellőzöttséget, testi sérülést elszenvedett tanítványokból.

Tanítani nagyon nehéz. Aki tényleg tanár alkat, tényleg tehetsége van a tanításhoz, az ezt jól tudja. Csak azok gondolják könnyű pénzkereseti lehetőségnek és hobbinak ezt a hivatást, akik nincsenek tisztában azzal, hogy ez ténylegesen mennyi pénzzel, idővel, energiával, elkötelezettséggel, felelősséggel jár. 

Mégis mindig ugyanott kötünk ki minden vita alkalmával: hogy "a tánctechnikát nem jól tanító (pontosabban tánctechnikát nem tanító) emberek micsoda férgek! Mert hogy ők csak nyerészkednek a mit sem sejtő, ártatlan jelentkezőkön, tanítványokon, akik rosszabb esetben csak fél vagy egy év múlva kezdenek gyanakodni az oktató kompetenciájára."

De hát ki az, aki sosem hibázik? Valahol minden oktatónak el kell kezdenie, még a lelkiismeretesnek is, aki alázattal viseltetik szakmája iránt, és aki tanulni vágyik, hogy minél jobban taníthasson. Ez is olyan, mint minden hivatás, tevékenység, munka, művészet: el kell kezdeni gyakorolni, aztán lassanként belejön az ember. Párszor hibázik, de a lényeg, hogy hibáit észre vegye, tudatosítsa, és ezáltal tanuljon belőlük, többet ne kövesse el ugyanazt. Aki fejlődőképes, és fejlődni akar, annak idővel meg lehet bocsájtani a kezdeti botlásait. De tényleg csak akkor, ha tanul belőlük, és fejleszt, jobbá teszi önmagát és a többi embert is maga körül! Ha kijavítja a botlásait. Aki elzárkózik, ellenségesen támad, "beleharap a segítő kézbe is", az menthetetlen, és megértem, ha egy ilyen embert nem akarnak a szakmában látni azok, akik védelmezik a műfaj színvonalát.

Szerintem sokat segíthetne a kezdő oktatóknak, ha a sokat tapasztalt tanárok befogadnák őket maguk mellé segédoktatónak legalább fél évre vagy akár több időre is, hiszen így nem kellene kísérleti nyúllá válniuk a gyanútlan tanítványoknak, akik egy kezdő oktatót fognak ki. A kezdő oktató ugyanis mindent egyedül kénytelen elsajátítani a tanításhoz, ami majd csak tíz év távlatában fog igazán szépen beérni (ha tényleg tanulékony és lelkiismeretes emberről beszélünk).

Ráadásul minden oktató más, nemcsak személyiségében, hanem szakmai módszereiben is. Például azt is megfigyeltem, hogy ami az egyik hastánc iskolában működik, az a másikban már nem; amit az egyik oktató meg tud tenni lehetőségeiből adódóan, azt a másik nem; az egyik tanár így tanít, a másik úgy; az egyik tanárt egyesek gyűlölik a szigoráért, mások éppen azért imádják; az egyik tanár koreográfiákat tud készíteni, amiért sokan hozzá járnak, mások meg pont ezért nem akarnak hozzá járni...stb.
Minden zsák megtalálja a foltját, és az is érdekes, hogy ami öt évvel ezelőtt jó volt nekünk, azt most már lehet, hogy elévültnek érezzük, és keresünk helyette mást, aztán két év múlva megint változtatunk majd. Ez nem az oktatók hibája, ez természetes folyamat.

És akkor innen indulunk afelé a kérdés felé, hogy mennyire szigorúan kellene tanítani a hastánc technikát, illetve milyen ütemben kellene "adagolni" ezt a táncórákon: mi az amit a kezdőnek kell megtanulni, mi az, amit a középhaladóban érdemes csak elkezdeni, és mi az, ami már csak a haladókra tartozik?
Tapasztalatból tudom, hogy én hiába mondom el és mutatom meg százszor egy kezdőnek mindazt, amire pusztán egy alapállásból induló alapmozgásnál kellene figyelnie, nem fog tudni rá figyelni, mert tíz dologból kb. háromra tud koncentrálni egyszerre. Amikor már az a három reflexből megy, akkor képes a következő három dologra figyelni, és így tovább. Kizárólag a tanítvány türelmén és kitartásán múlik, hogy meddig hajlandó kínlódni a tanulással annak érdekében, hogy színpadra juthasson (már ha egyáltalán ez a célja).

Szóval, időnként túl szigorúan ítélkezünk a tánctanulók és táncosok felett. Hiszen ha valakik, akkor mi igazán jól tudjuk, mennyire hosszú IDŐ kell a technikák elsajátításához. Ez nem olyan, hogy: na most nekiállok, begyakorlom, mint egy robot, és már megy is! Lassan, nagyon lassan megy a tanulás nem csak a testi adottságaink, hanem a lelki állapotunk miatt is!
A tánctanuló sokáig nem lesz magabiztos a technikájában, miközben már elkezdi a színpadi rutint fejleszteni. Egy csoportban is vannak gyorsabban tanulók, ügyesebbek, magabiztosabbak, és vannak lassabban fejlődők, félénkebbek, de őket attól még egy csapattá, egy teljes egésszé kell összesimítani, hiszen ők összetartoznak, ismerik egymást, szeretik egymást, együtt járnak órára, együtt akarnak fellépni, nem külön-külön! Együtt tanulnak, közös a céljuk, egymásért vállalnak áldozatot és felelősséget a táncban, őket szétszakítani csak úgy nem lehet pusztán azzal az indokkal, hogy nem képesek totál egy ütemben fejlődni. Nyilván nem rakom össze a kezdőt a haladóval, de egy haladón belül is vannak ám különbségek a lányok között! Egyformán technikásak, jó előadók nem lesznek sosem, mert különböző egyéniségek mindannyian.
Itt emberekről beszélünk, akikkel nem lehet erőszakoskodni, hogy márpedig tökéletesen meg kell csinálniuk elvárt dolgokat, különben ott az ajtó. Ők nem ezért jönnek táncolni tanulni, hanem mert ez akkor és ott komoly lelki- és szellemi mérföldkő is számukra. Nem rendőrkutyák, amiket trenírozni kell gyakorlatok pontos végrehajtására.
Amikor elmennek versenyezni, ők fizetnek azért, hogy táncolhassanak, hogy aztán egy sor ember elbírálja őket, ítélkezzen felettük: a külsejük, a tudásuk, az alkalmasságuk felett. És ezt megszokni, egyáltalán bevállalni, elviselni méltósággal akkor is, amikor nehéz, mert végül pont a versenyen menstruál, beteg, rosszul van, meghalt valakije és össze van zuhanva, de mivel csoportban lép fel, nem mondhatja csak úgy vissza a szereplést, hiszen hónapokig erre készültek, akkor én nem hiszem, hogy pont az lesz a legfontosabb a számára, hogy mennyire precízen tudja kivitelezni az xy típusú forgást. Kimegy, és megpróbálja az abban a pillanatban tőle telhető legjobbat nyújtani. És gyermeknél meg ez fokozottan veszélyes, mert egy gyermeknek még nehezebb egyfolytában megfelelnie otthon, az iskolában, a korrepetáláson, és akkor még a hastánc órán is.
Időt kell adni az embereknek a fejlődésre. El kell követniük hibákat ahhoz, hogy megtanuljanak dolgokat. Ezt nem tudjuk megspórolni nekik, hiába szeretnénk. Hiába akarjuk, hogy tökéletes legyen a színpadon már az elejétől fogva, nem lesz az, mert egy élőlény, aki érez, akinek pillanatok alatt változhat a pulzusa, légzése, bélműködése, és ettől a közérzete is! Mi csak segíthetjük az úton minden erőnkkel, tapasztalatunkkal, bölcsességünkkel, próbálhatjuk óvni őt a veszélyektől, de hát mindentől megóvni nem lehet, és nincs is értelme, mert akkor nem tanulja meg a saját belső erejét használni.

Szóval egy dolog a technika, ami nagyon fontos, az egészségmegőrzés és testenergetika fenntartásában, a kivitelezés szépsége végett, de ne feledkezzünk meg arról, hogy mi, oktatók is voltunk egykor nagyon régen kezdők, bakizósak, ügyetlenek, technikátlanok, és végigbukdácsoltuk a sok évet, míg idáig eljutottunk. És nem vagyunk az út végén még most sem. Tanulunk és tanítunk, és a tanításból is tanulunk. Kötelességünk egymás lelkét is ápolni, ha már összehozott minket a sors ennek a hastáncnak nevezett csodának a sátra alá.

Hastánc és balett

Térjünk hát rá a másik témára, amiben már a hastánc kezdeti térhódítása óta viták lehetnek, de mostanában ezek is mintha egyre véresebbé válnának. Ez pedig a balett a hastáncban.

Tudnunk kell, hogy a hastánc hiába egy női létezéssel egyidős mozgásforma (hiszen mozdulatai nem csak a szülést elősegítő mozgásokból, valamint a termékenységi táncokból erednek, hanem az egész test energetizálását, mozgáskoordinációt és test feletti uralmat igen magas szintre fejlesztő mozdulattárral is rendelkezik), mégis mesterségesen kreált művészetként vonult be a köztudatba a 20. század eleje óta. Mindezt úgy vitték véghez neves és lelkiismeretes táncművészek, mesterek, koreográfusok, zeneszerzők, hogy az akkoriban szentírásnak vett klasszikus balett alapjait beleoltották az akkoriban éppen pórias formában tengődő hastáncba. Elkezdték gyarapítani, fantasztikus, univerzális műfajjá fejleszteni a hastáncot, és soha egyik táncműfajnál sem tapasztalt távlatokat nyitottak benne: szinte mindent elbírt a hastánc (jóga-, harcművészeti-, balett-, folklórtánc-, latin-, afro-, akrobatikus elemeket is), és ma nyugodtan kijelenthetjük, hogy a világ legsokrétűbb, legsokszínűbb táncműfaja a hastánc, melyet már nem csak nők, hanem férfiak is nagy sikerrel művelnek.

De... és ez nagyon fontos, mert nem szabad elfelejtenünk: a hastánc "a női szépség tánca" (ahogyan Wollner Márta Sába remekül megfogalmazta annak idején). Ez nem vonja maga után automatikusan a balett tánctudást, sem semmilyen idegen elemet, ami a nőies alapmozgásoknak nem sajátja.

Ne felejtsük el azt sem, hogy a balettot szintén mesterségesen kreálták, és szürreális dolgokat próbálnak megvalósítani benne (a mai napig feszegetik a test által még elbírható és kibírható mozdulatok és pózok határait), aminek semmi köze a testi épség és egészség megőrzéséhez! Vagyis aki komoly szinten balettozik, az nem lesz épebb és egészségesebb testileg sőt... Ugyanez igaz lehet minden táncműfajban, ha verseny szinten űzik. A hastánc sem kivétel.

El kell fogadnunk, hogy a test bizonyos értelemben az idők során amortizálódik, teljesen mindegy, hogy táncolunk, vagy sem. Bizonyos testi adottságokat fejleszt, megerősít, megszépít a hastánc, tehát fittebbé tehet, szinte csodát művel a testtel, hiszen nagyon nőiesíti, de ahhoz rendesen is kell csinálni. A technikai helyesség függ a koncentrálás, a figyelem (befelé, testünk energia gátjainak megtalálása, feloldása), az izmok megfelelő intenzitású használatának mértékétől is, ez mind meghatározza, hogy milyen lesz az eredmény, egyáltalán lesz-e eredmény évek múlva. És bizony évekig kell gyakorolni. Két hónap alatt senki ne várjon eredményt.

Visszatérve a balettra: a hastánc színpadi műfajjá kreálásakor a balettmesterek nyilvánvalóan nem egy az egyben gyömöszölték bele a balett technikákat a hastáncba. Nagyon nehéz folyamat lehetett ez, mert a hastánc sokszor teljesen más testtartást, lábtartást igényel ahhoz, hogy a mozdulatai sérülés nélkül, technikásan kivitelezhetőek legyenek. Tehát egy az egyben nem lehetett a balettot a hastáncba nyomni. Az orientál táncművészek az idők során maguk is alakították a technikát és így az egész műfajt; újítottak, változtattak, majd visszatértek elfeledett mozdulatokhoz, technikákhoz. A balett technikákat hastánchoz használhatóvá alakították, ami egyértelműen maga után vonta azt, hogy az, ami a hastáncban "balett alapokként" szerepel, nem egyenlő a balettben ténylegesen lefektetett és tanított balett alapokkal. 

Viszont akkor meg minek volt szükség a balettra a hastánchoz? Nem lehetett volna az egészet kihagyni úgy ahogy van, és csak hastáncolni? Nem. Egyrészt azért nem, mert a hastánc színpadi művészetté kreálása során ugye megjelent egy sor újszerű dolog: fátylazás, íziszezés, újfajta szabású, esésű tánckosztümök, egyre nyugatiasabb, transzcendens, modern zenék. Ezekhez szükség volt a balett stílusára és technikai megoldásaira. Továbbá a balettnek megvolt az az előnye, hogy a klasszikus színpadi tánc alapjait tisztán, áttekinthetően, precízen rendszerezte és képviselte, amikor a hastánc ezt még nem mondhatta el magáról. Így alapvető dolgok (pózok, kar- és lábtartások, vonulások, színpadi megjelenés és mozgás) csak a balett tanároktól voltak átvehetők. De ezeket mind alakították az orientális tánc mozgásvilágához, zenei világához, tehát orientalizálták őket. 

Nem is lehetett volna tisztán beoltani balettal a hastáncot, és valljuk be: nem is lett volna értelme. Hiszen ha valaki eljön a tánc órámra, mert hastáncot akar tanulni, akkor nem hiszem, hogy arra vágyik, hogy én fél évig balettórát tartsak neki azzal az indoklással, hogy ezzel kell kezdenie, ha hastáncos akar lenni. Valószínűleg inkább elmenne máshová, ahol HAStáncot tanulhat végre. Viszont ha azt mondom neki néhány hastánc mozgás megtanítása után, hogy kell egy kis klasszikus tánc alaptudás is, nézzük meg a karjaidat, lábaidat hogyan tartod, mozdítod, hogyan fest kívülről, milyen a testtartásod, hogyan kellene pózolnod, hogy szép legyél egy mozdulat végén..., akkor nem fogja úgy érezni, hogy őt átverték a hastánc címszó alatti balettórával. 

Sokan egyáltalán nem akarnak balettra menni, éppen azért jönnek hastáncra. Nem csinálhatunk a hastáncból balettot azért, mert a balettművészek szerint a balett a világ közepe, alfája és omegája, és anélkül tánc nem létezhet a Földön. Ők azt szeretik, mi meg ezt. Tartsunk ki a hastánc mellett, legyünk hűek az orientál műfajhoz. 

A balettban egy lábujjhegy természetes gyakorlat, amihez speciális cipőt használnak. Mi a hastánc órákon mezítláb, teli talpon nyomjuk. Nálunk alacsony féltalp, meg magas féltalp pozíciók vannak csak. A mi mostani modern kosztümjeinkben spárgázni is elég nehéz lenne. Lábemelés a hastáncban sose megy csípőmagasság fölé, szintén alapvetően a ruha miatt, de stilisztikailag sem ide illő. A szögletes formák, pozíciók a hastáncban rontják az összhatást. Lehetne még sorolni az alapvető különbségeket, de szerintem mindenki tudja, hogy miről van szó.

Szerintem nincs olyan orientál táncmester, aki tiszta balettot várna el egy hastáncostól egy versenyen. Hiszen akkor a hastánc lényege veszne el. Nagyon szép, ha valaki tudja a balett alapokat, ha van balettos múltja, ha mértékkel, ügyesen ötvözi a balettot a hastánccal. De ez nem kritérium, és ez nem is lehet az egyetlen út.

Félreértés ne essék, ez nem jelenti azt, hogy akinek rossz a testtartása, nem tud spiccelni, nem tudja megtartani az egyensúlyát forgás közben vagy féltalpon, az a "klasszikus hastáncos". Szó sincs róla. Aki nem tud színpadi táncalapokat, az nem táncos, nem is hastáncos még. Az maximum tanuló.

Másik nagyon vicces dolog ebben a hastáncban, ami napjainkig nem tisztult le, nem foglalták hivatalosan rendszerbe, és vita tárgya lehetne: a hastánc mozdulatok és pózok elnevezései. Hát ezen a témán mindig nevetek, ha eszembe jut, mert nagyon mókás, hogy mindenki úgy hívja a hastánc mozgásokat, ahogy neki tetszik, aztán találd ki, hogy mire gondolt... :D Ehhez képest a balett valóban pedáns műfaj. Vannak önjelölt tudósok is, akik azt hiszik, hogy csak azok az elnevezések jók, amit ők használnak, bár nem tudni, hogy azt ők találták ki, vagy ha nem, akkor honnan ered, milyen alapon tartják azt etalonnak? Egyszer ennek is érdemes volna szentelni egy szakmai találkozót, és lefektetni az alapjait annak, hogy közös elnevezései legyenek a mozdulatoknak legalább a magyarországi hastánc oktatásban. 

Az oktatók és a tanulók felelőssége

A hastáncosok körében egyre vadabb viták alakulnak ki a közösségi oldalakon arról, hogy ki hogyan tanítja az orientális táncokat Magyarországon, és hogy ezzel mennyi hasznot vagy kárt okoz.

Különösen fontos téma lett az utóbbi hónapokban a tánctechnika helyes elsajátításának kérdése: mikor, hol, kinél, hogyan tanulható vagy nem tanulható meg helyesen a hastánc? 

Mindannyian tudjuk, és egyet is értünk abban, hogy vannak inkompetens tánc-oktatók (nem csak a hastáncban, és nem csak Magyarországon!), és hogy emiatt egyre többen emelnek szót azok közül, akik az oktató felelőtlensége miatt szenvedtek el testi sérülést vagy deformitást (gondolok itt a különböző sérvekre, ízületi kopásokra, izomhúzódásokra, krónikus derékfájásra). Jelzem, ez nem csak a hastáncban történik meg, hanem más mozgásformákban is! Amikor elmentem aikido harcművészetet tanulni, az edző azzal kezdte, hogy aláíratott velem egy nyilatkozatot, miszerint saját felelősségemre veszek részt az edzéseken, és ha sérülést szenvedek, annak felelőssége engem terhel, nem az oktatót. Ezt a papírt egyébként más harcművészeti iskolákban is aláíratják az emberrel, pontosan azért, mert nem tudhatja az oktató (és nem is tisztje tudni), hogy nekem milyen testi adottságaim vannak vagy nincsenek egy ilyen harcművészet elsajátítására. (Például lehet, hogy valaki elmegy egy gerinc sérvvel harcművészetet tanulni, mert vagy még nem diagnosztizálták nála és nem tud róla, csak fáj a dereka, vagy korábban már műtötték, és úgy gondolja, rendben lesz...) Felnőtt emberként, saját felelősségemre megyek el ilyesmit tanulni, ha ott nem tartom be az edző utasításait maradéktalanul, és megsérülök, akkor semmi jogom nincs rátolni a felelősséget az oktatóra. 

Ettől függetlenül azonban az oktatónak akkor is felelőssége van! Neki úgy kell megtartania az óráit, hogy a résztvevők lehetőleg ne dőljenek ki a sorból, illetve elégedettek legyenek az oktatás minőségével. Egy oktatóra nem vet jó fényt, ha többen is azért távoznak a tanfolyamáról, mert sérülést szenvedtek (izom becsípődés, izomhúzódás, sérv). Erre neki oda kell figyelnie, mindig jeleznie kell a nehéz, veszélyes gyakorlatoknál, folyamatosan és ismétlődően instruálnia kell a résztvevőket, nem szabad megengednie, hogy bemelegítésről elkésve, majd óravégi nyújtásról ellógva járjanak a tanítványok a tanfolyamára. De azt megakadályozni, hogy egy tanítvány figyelmetlenségből, tiszteletlenségből, hanyagságból megsérüljön az órán, nem lehet, így ez nem az oktató hibája.

A problémát, a sorozatos vitákat, szomorú esetekről írt egyre több posztot az okozza, hogy ezek a sérülések, deformitások, nem egy táncóra alatt alakulnak ki, hanem évek alatt. Szóval vannak, akik gyanútlanul járnak egy oktatóhoz éveken át abban a hitben, hogy amit és ahogy ő tanít nekik, az biztosan szép és jó, aztán évek múlva egyszer csak beköszön egy sérülés. Lehet, nem is az órán, hanem otthon, munkahelyen, vagy az utcán, teljesen más szituációban. Hogy ennek mennyi köze van a tánchoz, az oktató által tanítottakhoz, már nagyon nehezen visszafejthető. Hiszen nem csak a tánc órákon sérülhetünk meg, hanem otthon is, az utcán is, a munkahelyünkön is. Ennek felelősségét nem tolhatjuk a táncoktatóra. Egyszerűen ilyen a Sors. 

Szerintem minden embernek szüksége lenne például arra, hogy alapvető módszereket tanuljon ahhoz, hogyan előzhet meg egy banális módon keletkező sérülést a hétköznapokban (például: milyen lábbelit ne hordjunk, ha nem akarjuk kitörni a bokánkat; húsz kiló feletti tárgyakat hogyan kellene helyesen emelnünk, illetve egyedül mit ne emeljünk, ha nem akarunk sérvet kapni; hogyan kellene ülnünk, állnunk, járnunk, hogy ne alakuljanak ki testi deformitások?). 

Sajnos nagyon sok ember már eleve onnan indul, amikor elkezd tánc tanfolyamra járni, hogy rossz a testtartása, már derékfájással küzd, már meg vannak kopva a csigolyái, már lúdtalpas, már megnyúltak az ínszalagok a bokájában, ezért sokszor kibicsaklik a bokája, már orvosilag diagnosztizált gerincferdülése van, már krónikus bélbetegsége van, amitől állandóan puffad, és bármikor bélcsavarodást kaphat... stb. 

Ezekkel egy oktató mit tud kezdeni? Hát nyilván azzal indít (jobb esetben!), hogy a jelentkező csak nézze meg az első táncórát, aztán gondolja át, hogy: tényleg erre vágyott-e, ezt akarja-e csinálni, illetve, hogy fizikálisan bírni fogja-e ezt? Az életkort könnyen meg tudja állapítani, és ez alapján tanfolyamot ajánlani az illetőnek. Árulkodó jel egy oktatóról, ha túl nagy korkülönbség van a csoportjában résztvevők között (pl. gyerekek a huszonévesekkel és idősekkel összerakva). El kell beszélgetni arról, hogy a jelentkező hogyan jutott arra az ötletre, hogy hastáncolni szeretne, hátha kiderül a beszélgetés során, hogy van valamilyen betegsége, korábbi sérülése. Ha nem jelzi, nem beszél róla, akkor sajnos az oktató semmit nem tehet annak érdekében, hogy a kezdő tánctanuló testi épségére fokozottan vigyázhasson. Ez a tanuló egyéni felelőssége marad. Az oktató jó esetben majd szól, hogy ezt a gyakorlatot ilyen és ilyen sérülést követően csak óvatosan vagy egyáltalán ne végezze, de hogy a tanuló végül mit fog csinálni, az az ő magánügye.

A fentebb leírtak természetesen csak a 18. életévüket betöltött felnőtteknél jogerősek. 

Gyerekek oktatása teljesen más felelősségi kört jelent, teljesen másképp kell hozzáállni.

Felnőttek viszont már nem szeretik, ha gyerekként kezelik őket, nem is hagyják, többnyire mennek a saját fejük után, így az ő esetükben nem tudunk úgy nevelni a tánc órákon, ahogyan a gyerekeknél még megtehetjük. (Most már érthető, miért kezdenek számos mozgásformát gyerekkorban oktatni... :D)

Összegezve: egyre többen tapasztaljuk azt a problémát, hogy sok az ostoba és felelőtlen oktató a hastáncban, és jó volna törekvéseket tenni annak érdekében, hogy a hastánc egy elismert, színvonalas táncművészetként legyen számon tartva Magyarországon, és hogy ellenőrizzék le a táncot oktató művészek alkalmasságát, elméleti és gyakorlati tudását, kompetenciáit. 

Ennek egyik módja lehet a megfelelő szakmai végzettség igazolása, hiszen vannak olyan oktató-képzések is, melyeket nem hastánc tanárok szerveznek, hanem egy hivatalos intézmény, akár egyetem, ahol egészségügyet, élettant, pszichológiát, edzéselméletet és gyakorlatot, anatómiát, gimnasztikát tanítanak, és ezekből szigorú osztályozó vizsgát rendeznek. Nem mondom, hogy csak a papír számít, hiszen, ha valaki tényleg nagyon tud, nagyon lelkiismeretes, bölcs és sok referenciája van (számos profi táncost kinevelt és sok elégedett tanítványa van), akkor valószínű, hogy tudja, mit csinál. De a bizonyítvány, ha komoly szintű, akkor igenis számít. Fontos szempont lehet egy kezdőnek, aki tanárt keres, és nem tudja, kihez érdemes menni, kiben bízhat meg. 

Igen, vegyük a fáradtságot, és nézzünk utána az oktatóknak, amikor keresgélünk! Járjunk utána az oktató referenciáinak, nézzük meg a weboldalát (van-e neki egyáltalán??), olvassuk el ott, hogy mennyire ért ahhoz, amit csinál, mikor kezdett táncolni, mikor kezdett tanítani (ha a kettő között nem telt el legalább öt év, akkor már gyanús!), van-e oktatói/ tanári/ pedagógusi végzettsége, versenyzett-e valaha, tanult-e más mozgásformákat is, mennyire van kapcsolatban más szakmabeliekkel, mennyire vállal részt a hastánc magyarországi képviseletében (fesztivál szervezés, versenyszervezés, szakmai találkozókon való részvétel, blogolás, fellépések, ingyenes tanácsok, próbaórák)...stb. Ne fogadjuk már el feltétel nélkül a internetes reklámokat, vagy barátunk, barátnőnk, ismerősünk ajánlatát, vagy egy szórólapos hirdetést! Nyomozzunk! Mégis csak a mi vágyainkról, álmainkról, testünk épségéről és egészségünkről van szó! Tegyünk érte már a kezdetektől, mert utólag hiába mutogatunk ujjal a többiekre.

Szerencsére tudom, hogy azért itthon is számos jó és lelkiismeretes tanár van a hastánc területén. Ne vitatkozzunk, és ne panaszkodjunk a rosszakra, hanem kutassuk fel a jókat, és tanuljunk tőlük már a kezdetektől.

Az etalon hastáncosnő I. rész

Először is tisztázzuk az "etalon" kifejezés jelentését. Az etalon szinonimái: hiteles, állandó mintapéldány, példakép. Ha jobban belegondolunk, nem is biztos, hogy létezik élő ember, aki ennek meg tudna felelni, de azért tegyünk egy próbát a hastáncosnők esetében. (Most tekintsünk el a hastáncos férfiaktól, őket majd külön, egy másik alkalommal nézzük meg...)

Már megbeszéltük a nőideál napjainkban jelentkező problémáját, de említést tettem már a régi korok nőideáljainak szörnyűségeiről is. Az elménkben élő, megörökölt ősszavak jelentéstartalma is totálisan eldeformálódott az idők során, így maga az "ideál" szó sem azt jelenti már a civilizált társadalmakban, amit kellene. 

A mai kor transzcendens (A szó a latin transcendo=átlépek igéből származik, és olyan lehetséges valóságra utal, amelynek megismeréséhez az embernek át kell lépnie köznapi értelemben vett határait./Wikipédia/) tanítása szerint, az ősszavainkat, ősfogalmainkat már csak egyetlen módon érthetjük meg: ha saját belső, legmélyebb lelki központunkból merítjük jelentésüket. Vagyis saját legmélyebb egyéni igazságunkból. Nincs ugyanis olyan kabát, amit mindenkire rá lehet húzni (illetve ráhúzhatjuk mindenkire, csak akkor tízből kilenc emberen sehogy nem fog kinézni). 

Csak az lehet a miénk, amit lelkileg és szellemileg magunkévá tettünk. Semmi, ami rajtunk kívül áll, nem képezheti igazi valónkat, és ezt sokszor fájdalmas tapasztalatokon keresztül tanuljuk meg ebben a materiális, birtoklásközpontú civilizációban.

Induljunk el hát akkor innen a hastáncosnő ideálja felé. Ehhez végig kellene haladnunk persze a világ történelmén, melynek kezdeti időszaka körülbelül egy az egyben hiányzik a tudástárunkból, úgy hogy előrebocsátom, hogy iszonyú nehéz dolgunk lesz. Nincs ugyanis kezdete az emberek korának, csak találgatások, meg elméletek vannak arról, hogy hogyan és honnan kerültünk ide, mai állapotunkba. jelenleg annyit tehetünk, hogy megnézzük a történelem során készült szobrokat és festményeket, melyekből következtetni tudunk arra, hogy milyenek voltak a nők és férfiak a különféle korokban, kultúrákban és földrészeken (de legalábbis, hogy mi volt az ideális nő és férfi megjelenés), és így sok apró kirakósdarabkából kirajzolódik végül egy női ideálkép és egy férfi ideálkép. Ami persze azért a kordivatoknak erőteljesen ki volt és van téve.

Nézzük akkor ezt a nőideált mint testi megjelenést. Mindig fontos, hogy nőideálból kétféle létezik: az egyik a leány (pl. szűz) ideálképe, míg a másik az anya ideálképe. A kettő nagyon más! Korunkban össze akarjuk mosni a kettőt, és úgymond "szűzanyák" akarunk lenni (egy szűz küllemével akarunk gyerekeket vállalni egész életünkön át), de ez teljesen abszurd törekvés már a két őskarakter szimbolikus egymással szemben állása miatt is. 

Tehát valaki vagy anyatípus (Hold és Neptun), vagy szűztípus (Vénusz és Merkúr). Ez attól is függ, melyik életkorban van éppen, hiszen tizenévesen természetes dolog szűzlánynak lenni, és úgy is kinézni, míg negyven évesen már majd minden nő anyaként éli az életét, és hiábavalóan próbál úgy kinézni és viselkedni, mint egy csitri. 

Az anyaságon még át nem esett női testkép általában mindig törékenyebb, karcsúbb, gyerekesebb, erőtlenebb, zsenge testalkatot mutat. Ebben nyilván vannak eltérések egyénenként, de önmagához képest is mindenki fiatalon még másképpen néz ki, mint anyasága után. És ez egyáltalán nem feltétlenül rossz irányba változik! 

Nézzük csak meg: a nők szülés után még fizikálisan fejlődnek! Képesek testmagasságban is fejlődni a szülés következtében, ám csontozatukban, ízületeikben, izomzatukban mindenképpen jelentősen megerősödnek. Ezt nem tekinthetjük visszalépésnek korábbi önmagunkhoz képest, hiszen testünk egy új, még jobb minőségű állapotába fejlődik. Szellemi és pszichés teljesítőképességünkről már nem is beszélve! Azért amit egy anya képes kiállni, az  - valljuk be - nem emberi, és ezt sem a férfiak, sem a gyerekek nem tudják felfogni (ha csak egyszer nem kerülnek ilyen életszerepbe).

Tehát az anya testideálja már egy jóval erősebb, magasabb, robusztusabb, termetesebb, de emellett megfelelően puha (zsírpárnáknak köszönhetően), védelmet és biztonságérzetet nyújtani képes testalkat és megjelenés lesz.

Vegyük át ezen két karakter belső tulajdonságait is.

A leány, a fiatal szingli nő sajátságai: naiv, szégyellős, kicsit még gyerekes, barátkozós, érzékeny, sértődékeny, könnyed, hirtelen változó lángoló, de felületesebb érzelmekkel, melyeket sokszor őmaga sem tud beazonosítani. Sokmindent nem tud még az életről, nem élte át a szülés misztériumát, nem beavatott a nagy titokba, saját nőiségét még tanulja, kevés a tapasztalata. Persze ettől annyira cuki, ezért szeretik őt az emberek.

Az anya, az érett nő sajátságai: lelki erő, okosság, ügyesség, megbízhatóság, gyengédség, felelősségtudat, mély érzelmek, gondoskodás, védelem, intuíció, emberismeret, dörzsöltség, bizalmatlanság, mások segítése, támogatása, sok tapasztalat az életről, a szerelem ezer arcáról, a szülésről és születésről, egy emberi lény életének végigkíséréséről, a transzcendens világról, megmagyarázhatatlan jelenségekről. 

Egy nő persze gyermekáldás nélkül is válhat érett nővé, papnővé, szert tehet a fentebb felsorolt tulajdonságokra akkor is, ha mások gyermekeit neveli vagy gondozza, de alapvetően a szimbólum ugyanaz az anyánál és a papnőnél is.

Máris két teljesen különböző női ideálképünk van, pedig még nem is tértünk rá a hastánc divatideáljaira. Ezen két szimbólum alapján viszont már jobban fogjuk érteni, miért is vannak akkora testideál különbségek a hastáncban az egyes kultúrákban.

A hastánc egy Egyiptomban létrehozott, mesterien megkreált táncművészeti forma. Abban a kultúrában, ahol született, az anyaságnak, az anyaságra való alkalmasságnak nagyon erőteljes kultusza van. Mi tehát az ottani nőideál? Hát természetesen az anya ideálja: nagy termet, erős fizikum, nagy mellek, hatalmas csípő, vaskos combok, nőies arc, klasszikusan hosszú haj, nőies kezek és lábfejek. Mindehhez társul a hihetetlen tehetség, művészi érzék, mély érzelmek, tapasztalatok kifejezése, nagyon érzéki, transzcendens, szétáradó kellemes kisugárzás, gondoskodó szeretet, mellyel az egész világot képes átölelni...

Innen indul az egyiptomi hastáncosnő ideálképe. Ez azért olyan szempontból érdekes, hogy egy rendezvényen általában nem egy anyaságot megélt hastáncosnőre szoktak számítani, mégis az ideál annyira ősi, és annyira benne él az emberekben, hogy még a férfiak is szinte ösztönösen keresik azokat a nőket, akik alkatukból fakadóan alkalmasabbak a szülésre, vagyis az anyává válásra. Ez a kultusz annyira mélyről jön, hogy senkiben nem kérdőjeleződik meg; mindenki azonnal észreveszi ha egy nőnek jók az arányai, megfelelő a termete. Ez egyben lehetne akár az etalon is, de hát tudjuk, hogy azóta Egyiptomon is sok divathullám átvándorolt már; sok hastánc királynőt megkoronáztak már ott, akik közül egyáltalán nem mind hozták ezt az etalon imidzset. Egy kicsit oda is betört a Nyugat divatja, amely már jó ideje isteníti a gyerekalkatú, úgymond éretlen, olykor már fiús kislány ideált (mind alkatilag, mind viselkedésben). Persze, azért Egyiptomban ott még nem tartanak, ahol Amerika, de már látjuk, hogyan terjed a fiatal lányka-szindróma a férfiak szexuális vágyai terén. Hogy ez mennyire beteges elfajulásokba tud torkollani, arról szerintem nem kell említést tennem, főleg nem itt, mert totál nem tartozik ehhez a témához. A hastánc mind a mai napig alapvetően az érett nőiességet képviseli és sugározza, nem az először menstruáló lánygyermek lelkivilágát.

Miért kerülünk akkor mégis konfliktusba önmagunkkal mi, hastáncosok? Miért látom azt, hogy híres táncosok, akik átlépnek egy életkort, és megerősödnek, megvaskosodnak testalkatilag, olyan nőiesebbek, anyaszerűbbek lesznek, elkezdenek görcsösen visszafogyózni, fotóikat egyre durvábban "retusáltatni", hogy megfelelhessenek saját és mások ideálképi elvárásainak? Miért olyan nehéz elfogadnunk hastáncosnőként azt, hogy anyák, papnők, a nagy titkok és misztikum tudói lettünk? Ha ez fizikálisan is meglátszik rajtunk, az miért baj? A lélek és a szellem fejlődési szintjei fizikálisan is megmutatkoznak, ezellen senki sem tehet semmit, hiszen sokan már eleve olyan küllemi tulajdonságokkal születünk, melyek szellemi és lelki adottságaink testi leképeződései.

Állítom, hogy nem magunk mérjük saját testképünkre ezt a csapást, hanem a külvilág hamis ideáljainak sulykolása. Persze, hogy számít az elhízottság, hiszen ennek egészségügyi jelentősége is van, nem csak esztétikai. De ki határozza meg, hogy egy egyedi alkatú ember mikor ér elhízott állapotba? Hol van az a mérce, ami ezt megmutatja? Van, aki elhízva is egészséges és hosszú életet él meg nőként, és van aki mindössze tíz kilónyi túlsúllyal (aminek egy része megkötött víz!) már meg van semmisülve lelkileg, és sorra jönnek a betegségei... Nem csak attól függ az elhízás kérdése, hogy milyen életmódot folytatunk mellette, és hogy milyen ételeket eszünk, hanem az is, hogy milyen lelkiállapotban vagyunk az elhízásunk során! Ez olyannyira meghatározó, hogy súlyos betegségek kivédése múlhat rajta! Tehát akkor miért érezzük magunkat mindig rosszul, miért harcolunk mindig magunk ellen, saját természetességünk ellen, miért kényszerítünk ki magunkból mindig egy hamis ideálképet, ami nem mi vagyunk?

Egy hastáncos (attól függően, hogy mikor kezdett el táncolni tanulni) maga is végigjárja a női ideál szimbólumok karaktereit tánca során. Nyilván lesz egy gyermeki korszaka, egy fiatal belevaló csajszi korszaka, egy hercegnő korszaka, majd egy királynő korszaka, majd megy az anyaság, a misztikus papnő korszaka felé. Mindent végig fog járni (legalább is ez a legeslegjobb táncos életút, ha minden tudás és érzelmi állapot, tapasztalat birtokába kerül).

Nálunk jelenleg kezd elfajulni a barbi baba testalkatú hastáncos őrület, ami elég kártékony a nők saját testideál képének meghatározására. Nyilván vannak, akik meg a másik végletet képviselik, ahol meg már a túl sok zsírlerakódás és/vagy a hajlékonyság hiánya miatt nem látszódnak a hastáncmozdulatok.

Az etalon azt is jelenti, hogy hiteles: vagyis nem lehetünk hamisak sem kifelé mutatott képünk tekintetében, sem a magunkkal és másokkal szembeni elvárásaink terén. 

Egész életünkben a mértéket és az egyensúlyt tanuljuk (Mérleg és Bika analógia!), valamint az önelfogadást, saját testünk és lelkünk feltétel nélküli szeretetét (Nyilas és Halak analógia). Szinte nincs olyan hastáncos a világon, akiben ne lenne valamennyi ezen analógiák közül, így mindannyiunknak közös a feladatunk. 

Az etalon tanít meg minket arra, hogy milyennek kell lennünk: nem karcsúbb derekúnak vagy dúsabb hajúnak, hosszabb lábúnak vagy kisebb kezűnek, hanem önmagunk szeretettől harmonikus, kiegyensúlyozott  középpontjának.

A következő részben tételesen végigvesszük az egyes hastánc stílusokhoz tartozó éppen divatban lévő test-és karakterideálokat, és meg fogjuk nézni azt is, hogy miért ezek lettek ideálisak az egyes műfajok terén az idők során.