"Egy hastáncosnőnek fekete a haja, és attól hastáncos, hogy van hasa."

A napokban megint megkaptam ezt, illetve az ehhez a címhez hasonló megjegyzéseket a környezetemben élőktől. Ezeket hívjuk mi szakmabeliek hastáncos-sztereotípiáknak, vagy más szóval elavult berögződéseknek.

Tény, hogy egy európai ember (és többnyire egy közelkeleti is) alapvetően a hastáncosnő kifejezésre egy török vagy arab háremhölgyet vizualizál az agyában. Nyilván annak idején ezt a művészetet Egyiptomból az arab táncművészek hozták Európába és Amerikába, ők mutatták be elsőként azt az autentikus hastáncot, amit mára hihetetlen magaslatokba fejlesztettünk. Akkoriban még tényleg egyfajta folklórral és balettal kevert háremtáncnak nézett ki a filmekben és fesztiválokon, lokálokban ez a táncműfaj. De ez mára majdhogynem olimpiai sportággá nőtte ki magát. Már nem sok köze van ahhoz a háremtánc-szerű izéhez, amit a 20. század elején kezdtek revütánccá fejlesztgetni... Nézzük csak meg a YouTube-on Samia Gamal és Naima Akef videóit, aztán vessünk egy pillantást egy Jillina-ra vagy egy Sadie Marquardt-ra: mekkora különbség! Nem csak stílusban, de mozgásrepertoárban is! Persze, hogy eltelt közel száz év a 2-2 említett között, mialatt óriási kulturális és társadalmi változások zajlottak le, de nem csak emiatt annyira különböző a táncuk és a habitusuk, hanem magának az orientális táncművészetnek a fejlődése miatt is.

Ez a műfaj nem jöhetett volna létre a Nyugat befolyása és segítsége nélkül; ez a műfaj nem virágozhatna a rengeteg lelkes, a világ minden pontjáról jövő táncművészek kiapadhatatlan ötleteinek és mozdulatfejlesztéseinek hatása nélkül. A hastánc globális műfaj volt mindigis abban az originális értelmében, hogy alapvető mozdulatvilága a női test működésének titkait őrizte (csípőkörzések, testhullámok, csípőrázás). Ezek a mozgások megvannak majd minden természeti népnél (azoknál is, akik elzártan az óceán közepén lévő szigeteken élnek). Ilyen értelemben véve a hastáncnak, mint női alapmozgások és rituális termékenységi szertartások összességének, semmi köze a 20. századi arab kultúrához. Persze, vannak arab hastánc-stílusok, van török hastánc stílus, vannak nyugati fúziós és távolkeleti fúziós stílusok. De maga a nőiség tánca, mozdulattára nem sajátítható ki egyetlen kultúra vagy ország által sem! Ez globális szinten az egész emberi kultúra bölcsőjének része.

A másik dolog, hogy nézzünk már körül a világban: hány népcsoportnak van alapvetően genetikailag fekete és sötétbarna haja, és hány népcsoportnál genetikailag adott a szőkeség? A Föld népességének 80%-a (és lehet, hogy keveset mondok!) sötét hajú és nem fehér bőrű. (Nyilván Amerika meghódításának nagy szerepe volt abban, hogy a fehér bőrű emberek ma még nincsenek konkrétan kihalófélben - szegény indiánok viszont igen - de gondoljunk bele, hogy Európán kívül ez a genetika nem létezett. Itt jött létre, innen terjedt el, és mivel sem a fehér bőr, sem a szőke haj genetikailag nem domináns tulajdonság, így soha nem fog látványosan terjedni. 

Viszont a legtöbb népcsoport számára éppen a fehér bőr és világos hajszín jelentette a különlegességet, valamilyen isteni, futurisztikus jelenséget (ami lehetett akár démonian ijesztő is), de mindenképpen rendkívülit és fantasztikusat. Ne feledjük, hogy a valódi genetikai szőke és vörös hajú ember a mai napig igen kevés a Föld össznépességét tekintve. A törökök középkori hódításaik során vajon miért szerették annyira a szőkéket és vöröseket? Mert különlegesek voltak. Náluk ugyanis ilyen hajszín soha nem fordult elő. Ez a különlegesség, másság utáni vágy a keleti népeknél a mai napig megfigyelhető (hiába tudják most már a keleti nők olyan színűre festeni a hajukat, amilyenre csak akarják), még mindig érdekesnek, szexuálisan izgatónak, különlegesen szépnek találják a szőke hajú, fehér bőrű nőket az arab, török és japán férfiak. Szeretnek ilyen nőket feleségül is venni.
A fehérbőrű, világos hajú európai nő a mai napig trófea értékű nem csak a többi nép, hanem még Európa férfiainak számára is. Köszönhető ez ritka genetikai mivoltának.
Hogy miért van az, hogy a természeti népek 90%-ban színes bőrszínűek és fekete hajúak, az egy jó kérdés. Furcsa, hogy a fehér ember valóban egy kis kakukktojásnak számít a Föld etnikumait vizsgálva...

Azt az elcsépelt, mindenki által tudvalevő tényt pedig, hogy: éppen az arab feleségek amúgy sem hastáncolhattak (sőt, bizonyos időkben még a közös folklór táncoktól is eltiltották őket), már a könyökünkön jön ki nekünk, hastáncosoknak. Ezt is csak a laikusok nem tudják, mert ezt a szegmensét a történelemnek itthon soha nem tanították olyan részletességgel, mint az Egyesült Államokét...

Sajnos ezek miatt a sztereotípiák miatt van az, hogy még manapság is igen kevés a nem fekete hajú hastáncosnő, hiszen aki szőke, az is be fogja festeni a haját feketére annak érdekében, hogy ne legyen céltáblája az ilyen kijelentéseknek, s hogy labdába rúghasson a táncversenyeken (mert bizony ott is hozni kell a gyönyörű arab/török lány image-t...).

Ezt a "hastáncosnőnek pedig van hasa" típusú cuki beszólást nagyon szeretem, de hát ezt sem a kor divatja, sem a genetika nem támogatja. Mindannyian más testalkatúak vagyunk, testi mivoltunkat pedig nem tagadhatjuk meg, azzal kell hastáncolnunk, amink van. Ha a hasunk lapos, vagy behorpadt, akkor máshogyan fogunk vele táncolni, mint az alma alkatúak. A hastánc lényege éppen a test szépségének, egyediségének elfogadása és ügyes használata, nem pedig a "hízzál vagy fogyjál hozzá az ideálhoz, különben nem felesz meg" társadalmi őrület támogatója. Szóval, kérem, hogy ne fárasszuk egymást ilyenekkel, mert akinek nagy a hasa, az naggyal fog hastáncolni, akinek kicsi, az meg kicsivel. A hastánc különben sem csak a hasról szól, és azért egy egészséges has nem feltétlenül rengő hájhurkákban mutatkozik meg...

Azt hiszem azzal sem mondok újat a szakmabeliek számára, hogy a hastáncban is (mint minden médiával, szerepléssel, divattal kapcsolatos műfajban) folyamatosan divathullámokat élünk meg. Ezek a hullámok nagyon könnyen elkapják a fiatal (még a szakmának megfelelni vágyó) táncosokat, ezért aztán a hajszín, frizura, smink, bőrszín, ruhaszín, ruhaanyag és ruhadesign divatok szezonálisan alakítják a táncosok kinézetét.
Volt egy időszak, amikor hazánkba betört a hastánc, s mindenki, aki valamit is el akart érni szakmabeliként az orientális táncban, elkezdte egyiptomi kinézetűre maszkírozni magát. Ennek hatására a tanítványok is elkezdték követni ezt a trendet (egy időben még magam is kipróbáltam a fekete és gesztenyebarna hajszíneket), és valóban azt láthattuk, hogy itthon mindenki, aki hastáncolt, idővel befeketített hajjal és szolizott bőrrel igyekezett versenyeket nyerni...
Aztán egy három-öt éve talán hoztak külföldről egy divathullámot, ami végre elkezdte a hastáncban is a vörös és szőke hajkoronákat és a hullafehér (esetleg szeplős) bőrt marketingelni. Ebbe nyilván belejátszott az egyébként is világszerte hódító vámpír-style, de hogy ez sikeresen betört az orientális táncba, az nagyon sokat segített abban, hogy a lányok hastáncosként is jobban elfogadják fehér bőrüket és szőke hajukat.
Mert mindenki úgy szép, ahogy van, nem kell hozzámaszkíroznunk magunkat kényszeresen egy elvárt imázshoz, amiről senki az égvilágon nem mondta hogy megváltoztathatatlan. Ne legyünk már nyájkövető birkák...

Amerikai, orosz és európai nők közül kerültek ki világraszóló tehetségek a hastáncban, akiknek a produkciói inspirálnak több millió nőt, és ezzel életben tartják a hastánc ősi, univerzális és örök művészetét. 

A hastánc nem a fekete hajúaké, nem az ázsiaiaké, nem is az elhízottaké vagy a csontsoványaké, hanem minden nőé a Földön! És soha sem tudhatjuk, hol és milyen genetikai adottságokkal fog megszületni a következő Naima Akef vagy Sadie Marquardt.