2016. március 21., hétfő

Szereplésre születve

Akármilyen messzire mennénk vissza az időben, valószínűtlen, hogy kifejezett bizonyítékot találnánk arra vonatkozólag, hogy a hastáncosnő vagy hastáncmozdulatokat mesterien művelő papnő/törzsi táncos közszereplő lett volna. Ez azért van így, mert egyrészt a szereplés világa soha nem volt globális (csak most, ebben a korban, amikor a tv, mozi és az internet milliárdnyi ember számára mutat meg minden apró intim részletet más emberek életéből), másrészt a hastánc (mint az imádság egy formája, vagy beavatás a nemiségbe, vagy akár titkos vágyaink művészi kifejezése) mindigis egy misztikus, titokzatos, bensőséges, intim elhivatottság volt.

Manapság mégis minden és mindenki arra ösztönzi az embert, hogy igenis mutassa meg magát, akár meztelenül is ország-világ előtt, ne szégyelljen senki semmit sőt, addig mutogassa magát büszkén, amíg csak teheti. Tudjuk, hogy az egész film-és reklámipar, a tehetségkutató-és egyéb szórakoztató műsorok, valamint a művészetek és a sport világa is erre treníroz minden gyermeket és felnőttet. "Élj a mának, és mutasd meg magad, amíg lehet!"
Nos, ehhez képest nem vagyunk mind olyan magabiztosak, magunkat szívesen mutogatók és főleg nem rendelkezünk mind olyan testtudattal, ami a szerepléshez (azért nem mondom, hogy feltétlenül szükséges, de) igen előnyös.

Mint minden misztikus, rejtélyes szertartásból, mára a hastáncból is showműsort csináltak. Ez egyfelől hatalmas lehetőség a művészek számára, hogy világszerte megismerjék őket, másrészt ennek következtében sajnos a hastánc éppen a lényegét veszíti el: misztikumát és intimitását. Ez mondhatni megakadályozhatatlan folyamat. Csak annyit tehetünk annak érdekében, hogy ezt minimálisra csökkentsük, hogy a közönségességet (amennyire csak lehet) igyekszünk likvidálni a táncunkból. Ehhez önismeretre és önkritikára van szükségünk, de legalábbis egy olyan emberre, aki segít megítélni már a gyakorlásunk közben, hogy min tudnánk szépíteni, javítani a technikánkban és az előadásmódunkban.

A szereplés viszont a hastánchoz, mint előadó-művészethez, hozzátartozik. Vagyis ha magas szinten szeretnénk művelni ezt a testművészetet, a szereplést nem kerülhetjük el. Ahhoz viszont, hogy szerepeljünk (és ráadásul jól szerepeljünk), nem elég a technikai tudás és a nagy lelki átélés. A közönség előtti szereplés olyan kompetenciákat igényel, amiket szinte minden táncosnak külön meg kell tanulnia, méghozzá tapasztalatok útján. Nincs olyan tanár, sem tanfolyam, sem könyv, sem tanácsadó, aki ezt megspórolhatná nekünk. Ez a mi egyedi és magányos utunk a hastáncban: meg kell tanulnunk alkalmazkodni extrém helyzetekhez és különböző igényű közönségekhez. Sem a táncot, sem a szereplést, nem lehet elméletben megtanulni.
Ha jól akarunk szerepelni, jó előadóművészek és hiteles táncosok akarunk lenni, akkor menjünk ki a közönség elé (legyen az gála, kiállítás, verseny vagy nyílt nap) és szerepeljünk! Teljesen mindegy, hogy hogyan sikerül maga szereplés, mert ha mi minden tőlünk telhetőt megtettünk azért, hogy szépet és értékeset mutassunk a színpadon, akkor a végeredmény már nem rajtunk múlik. A körülmények számtalanszor összejátszhatnak még a profi táncosok ellen is, a különbség a sikeresek és a sikertelenek között csupán annyi, hogy a sikeresek nem rágódnak a kudarcaikon, hanem mennek a következő kihívás elé. Ha valaki elmegy fellépni három alkalommal, amiből kettő rosszul sikerül (vagy legalábbis nem úgy, ahogyan azt ő szerette volna), és emiatt abba hagyja a táncolást, akkor ne csodálkozzon rajta, hogy ha az élete más területein is sikertelen lesz, nem csak a hastáncban. Ugyanis nem a táncolásra lesz alkalmatlan, hanem a jó eredmények elérésére. Ehhez ugyanis hosszú idő és rendszeres tapasztalatszerzés szükséges.

Mégis miért van az, hogy bizonyos emberek nagyon jól tudnak szerepelni, míg másoknak nehezére esik bármilyen arcmimika vagy színészi jelenet prezentálása? Ez részben tehetség kérdése, hiszen nyilvánvalóan van, akiben már gyerekkorától megmutatkozik (akár kényszeres viselkedésben is) a szereplésvágy és színészi érzék. Alapvetően azonban mindannyian rendelkezünk némi színészi adottsággal, csak legtöbbször nem merjük felvállalni. Van, aki például nem szeret vicces lenni, mert megalázónak érzi, így a táncot is arra fogja használni, hogy minél fennköltebbnek, komolyabbnak és csodálatra méltónak hasson. Amikor pedig ez nem jön össze, mert sem a közönség, sem a helyszín, sem a többi körülmény nem kínál ehhez támogatást, akkor a táncos összetörik, hiszen nem tudta elérni az előadásával azt, amit akart. Ilyenkor is az alkalmazkodásnak kellene érvényesülnie.
Ha elmegyünk fellépni valahova (pláne felkérésre) akkor tudnunk kell, hogy milyen közönség, milyen körülmények lesznek ott (tánctér mérete és minősége, épület jellege, rendezvény típusa, hangulata)? Ennek hiányában ugyanis szerencsejátékot űzünk, aminek nem lesz mindig nyerés a vége.
Ha egy közönség vidámat és vicceset vár, akkor csak az ilyen jellegű előadásainkra fognak megfelelően reagálni. Ha egy közönség komolyat és kifinomultat vár, akkor pedig csak az olyan jellegű produkciónkra fog úgy reagálni, ahogy szeretnénk. A mi számunkra a legfontosabb a pozitív visszajelzés. Ha komolyat adunk elő, és mindenki csodálattal és megrendülten néz, majd vastapssal jutalmaznak, akkor elértük azt a hatást, amit akartunk. Ha ez nem sikerült, akkor sem szabad csüggedni. A közönség sem lehet mindig jó passzban. Nem várhatjuk el a nézőktől, hogy megértsék a mi művészi üzeneteinket. Hiszen ez a saját benső világunk, leginkább mi magunk értjük, más számára többnyire idegen. Amikor mégis összerezonál a néző és a művész, akkor az nagy áldás, és hálásnak kell érte lennünk. Kikövetelni magunknak azonban nem lehet. Mi csak annyit tehetünk, hogy gyakorlunk, gyakorlunk és gyakorlunk. Készülünk a szerepléseinkre, majd kimegyünk a közönség elé, és megtesszük, ami tőlünk telik. Aztán rábízzuk magunkat a sorsra.

Az előadóművészi elhivatottság pedig azt jelenti, hogy akkor is szerepelek, amikor nincs kedvem hozzá, vagy nem vagyok éppen csúcsformában, vagy más egyéb elfoglaltság is van kilátásban amit esetleg vissza kell utasítanom.
Vagyis aki mindig kifogásokat keres arra, hogy miért nincs ideje gyakorolni és fellépni, az valójában nem is akar csinálni semmit. Csak az eredményt szeretné magáénak tudni anélkül, hogy bármit is tennie kellene érte. Ez nem csak a hastáncban nem lehetséges, hanem az élet semelyik másik területén sem. A sikerért, az elismerésért, a dicséretért és a tiszteletért meg kell dolgoznunk. Akkor is, ha sokkal szívesebben csinálnánk éppen valami mást. Soha nem fogunk eredményeket elérni, ha nem fektetünk be időt és energiát értük.
Amikor felkérnek, meghívnak, számítanak ránk egy rendezvényen, akkor nem mondhatjuk azt, hogy most nincs kedvem/időm fellépni, inkább majd máskor. Mert nem lesz máskor. Egyszerűen elutasítjuk a Sors által felkínált lehetőségeket, minek következtében nem fogunk továbbiakat kapni már akkor sem, ha mi magunk megyünk utánuk.

Tehát aki szereplésre született, az valójában csak annyit tett, hogy elfogadta az összes lehetőséget, amit a Sors kínált neki a szereplésre (előnyöset és kevésbé előnyöset egyaránt). 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése