A hastánc, mint színházi táncművészet - egyedül vagy közösen?

Éppen próbálom összerakni a legújabb csoportos koreográfiánk közepét. Az eleje ugyanis már megvan (vagy fél éve), de nem jutottam vele tovább, illetve többször is elképzeltem és megcsináltam a közepét, de vagy nem tetszett, vagy nem mertem véglegesíteni. Ugyanis elég nehéz. Sok a hirtelen mozdulat, dinamikus mozgásokból áll az egész, nagyon energikus, és nagyon zenére kell lenni, hogy szép legyen. Ráadásul a mozdulatok kicsit férfiasak, és csak a művészi kivitelezésük teszi őket tánccá. Lehet nőiesen előadni, de sajnos gyengén nem, mert akkor már nem néz ki sehogy a koreográfia...

A másik nehézsége ennek az előadásnak, hogy sok az eszköz. Nagy méretű fátylak, fegyverek mindkét kézben... Ezekkel nagyon nehéz táncolni. Mert ha az eszközzel vagy elfoglalva, hogy azt milyen szögben tartsd, hova és hogyan vezesd át, hogy ne legyen sérülés a vége, plusz megérkezz időre a pózokba a zenében, akkor maga a művészi mozgás a szép testvonalak már teljesen elsikkadnak a kivitelezés során. Szóval sokat kell gyakorolni, mire valóban összehangolt lesz a mozgás. És akkor itt még csak egyénileg beszéltem a mozgásról, nem úgy, hogy ketten-hárman kompozícióban különböző mozgásokat végezve pontosan kiegészítik egymás mozdulatait és pózait... Fantasztikusan nehéz... és fantasztikusan fog kinézni, ha egyszer majd kész lesz.

Igazából az egyik leginspirálóbb tulajdonsága az orientális táncnak, hogy egyszerre lehet iszonyú látványosan koreografálni, másrészt nagyon jól improvizálható. Az az uralkodó szemlélet, hogy a hastánc egy szóló műfaj, mára teljesen megdőlt. Soha látványosabb és gyönyörűségesebb előadásokat nem tudtak kreálni szólóban, mint amiket csoporttáncokban az elmúlt tizenöt évben láthattunk. Olyan fantasztikus dolgokat lehetett megvalósítani a színpadon csoporttáncban, amit egyedül egy szólista soha nem tehetett meg. 

Ehhez képest az utóbbi években minden korábbinál nagyobb méreteket öltött a szóló táncosok mennyisége itthon. Magam is tapasztaltam, ahogyan egész profi csoportok bomlottak föl azért, hogy többen szólókarriert kezdhessenek el építgetni, aminek fő motiválója a pénz szerzési lehetőség volt, amivel az arab éttermek a szólótáncosokat csalogatták. Sajnos a csoporttáncot a mai napig nem sikerült anyagilag is jövedelmező formációvá emelni Magyarországon. Még a versenyeken is a szólisták kapnak értékesebb nyereményeket (pl. egyiptomi utazás, ajándék táncruha), mert egy csoportnak nem hogy egy külföldi utazást vagy csoportruha-készítési kedvezményt, de még létszámra szabott mennyiségű érmet és oklevelet sem tudnak adni. 

Tehát az anyagi érdekek és persze a személyes érdekek ("Minek táncoljak a második vagy harmadik sorban egy csoportban, amikor egyedül is ragyoghatnék a színpadon, és minek táncoljam más koreográfiáját, ha a sajátomat is táncolhatnám?") hajtották a legtöbb hastáncost a szóló karrier felé. A szóló karrier nagyon szép és jó, ha emellett az ember csoportba is össze tud állni. De hát ehhez áldozatot kell tudni vállalni. Kollektív érdekeket kell szolgálni, nem lehet az egóra hallgatni. Ez pedig manapság az emberek számára nagyon nehéz feladat. Kijönnek a munkahelyükről, ahol rossz esetben semmi sem róluk szól, hazamennek, ahol szintén áldozni kell, helyt kell állni, nem törődhetnek magukkal, és akkor még a hastáncban is legyenek odaadóak?

Hát ezért nehéz műfaj ez a csoportos táncolás. Gyönyörű dolog, és a magam részéről imádom, mindigis szerettem és szívesen csináltam, de csak úgy és addig érdemes csinálni, amíg a csoporttársaiddal valódi emberséges viszony fűz össze. Ez nagyobb ajándék, mint bármilyen szóló első helyezéses nyeremény!