A hastánc elsajátításában és művelésében mostanában különböző stádiumokon, úgynevezett "korszakokon" haladunk végig, amelyeket szinte mindannyian megtapasztalunk. Ez a leírás a mai hazai állapotokat tükrözi.
Amikor valaki elkezd táncolni tanulni, még nincs fellépőruhája, nincsenek showtánc-eszközei, nem tudja sminkelni magát, a haját éppen most növeszti, hogy táncolni tudjon majd vele, de még sosem hordott hosszú hajat, így nem tud mit kezdeni vele (összefogja, felcsatozza, befonja még a táncórára is!), lehet hogy a testtartása is rossz, nincsenek még szép mozdulatai, nem tud pózolni, nincs testtudata. Körülbelül innen indulunk majdnem mindannyian.
Az első stádiumban egy rázókendőt teszünk kötelezővé a tanuló számára, amit (főleg mostanában) nem szoktak szeretni a tánctanulók, de mi oktatók forszírozzuk, hiszen egy cicanaciban és laza trikóban nem fogja látni a mozdulatait (főleg az izolációkat nem!). Szóval megpróbáljuk megértetni velük, hogy kell és jó a rázókendő, és hogy nem kell szégyellnie, ha melltartóban táncol az órákon, hiszen nők vagyunk egymás közt.
Ebből az állapotból aztán többen eljutnak a második stádiumba: amikor maguk próbálnak már ruhákat, kiegészítőket elkészíteni vagy innen-onnan olcsón beszerezni. Itt még csak egy iskolai gálafellépés figyel be szereplés gyanánt, nem akarnak sokat költeni a küllemi dolgokra, de az igényük már megvan iránta. Itt is még mindig a tánctechnika, a koreográfiák, a mozdulatok a fontosak, azokat tanulják, de közben már észlelik, hogy miminden társul a hastánchoz, ami szexivé varázsolja őket: ruhák, díszek, kiegészítők, kiengedett haj, smink, körömlakkozás. Ebben az időszakban szabadul fel a kreativitás, a saját jellegzetes mozgásuk kezd kialakulni a táncban, és saját ruhastílust próbálgatnak, ami még nagyon kísérletszintű. De ez egy igazán szabad, kötetlen, izgalmas, ötletgazdag stádium.
A harmadik stádiumban már jönnek a vendégfellépések, versenyzés, jönnek a magas elvárások, amiknek meg kell felelni, jön a külső nyomás arra nézve, hogy milyen külsőt, technikát és előadásmódot várnak el a táncosoktól. Itt már kezd beköszönteni a "kinek van több pénze táncra?" szindróma, amikor a tánctanuló már nehezen tudja eldönteni, hogy akkor most táncórákra járjon, vagy inkább a színpadi megjelenésébe fektesse-e a pénzét... Ugyanis itt bújik elő először az ego olyan formán a táncosból, hogy: miért fizessen csoportos táncórákat, ha magánórát is fizethet?, és miért táncoljon csoportban, amikor egyedül is nyerhetne versenyeket?, és minek költsön a csapatszellemre, ha szólistaként pénzt is tud keresni a hastánccal?... Ebben az időszakban szembesül a táncos azzal, hogy mennyire a pénzről, meg a pénzről és persze a pénzről szól ez az egész hastánc. Itt szoktak egyébként fantasztikus tehetségek egyszerűen elveszni, mert kiábrándulnak a hastánc szakmából, és végül abbahagyják a táncot.
A negyedik és egyben utolsó stádiumban a fentiek mellé társul a presztízs (=a helyzetből fakadó tekintély), amit minél ideálisabb külsővel, minél több szerepléssel, versenyeredménnyel, díjakkal szeretnének mostanság elérni a táncosok. A hastáncban ugyanaz megy kicsiben, ami az egész ország társadalmában: mindenki igyekszik hatalomra és pénzre szert tenni (külleme és tevékenysége által). Ezt persze manipulatív módon teszik, és az esetek 99%-ában a rajongók és tanítványok támogatják is őket, hiszen titkon ők is éppen ezekre a dolgokra vágynak, és látni akarják, hogy van lehetőség ezen vágyakat elérni. Amikor pedig megirigylik a táncművész vagy oktató sikerét, akkor kiválnak a bűvköréből és riválisaivá lesznek. Vagyis ami eredetileg az első stádiumban egy befogadó, barátságos, misztikus és intim közösségnek indult, ahol kreativitásod és szépséged fejlesztésével, lelked és tested megszépülésével boldogabbá válhatsz, s mindezt még a színpadon, művészi formába öntve is megmutathatod az embereknek, nos ez mind semmivé porlad ebben a negyedikben. Vannak táncosok, akik itt szokták abbahagyni a hastáncot, és nagyon meg tudom érteni őket, hogy miért.
Azt gondolom, hogy a harmadik stádiumból a negyedikbe lépésnél törik össze valami az emberekben, és ezt a hastánc elüzletiesedése okozza. Jó példa erre, hogy a hastáncversenyek ma már szinte üzemszerűen zajlanak itthon, mint egy gyárban, futószalagon mennek a táncosok és produkcióik, majd gyorsan elintézik a díjkiosztást, és húznak haza. Nincs esemény, nincs közösségi élmény, nincs ismerkedés, barátkozás, együtt táncolás, bulizás, mert egész idő alatt kizárólag verseny van, és amíg verseny van, addig harc folyik: mindenki ellenség, mindenki a másik riválisa, és ezt néha még a zsűri is megerősíteni látszik megnyilvánulásaival. Mindenki hónapokat vagy éveket készül arra a 4 percre, amíg a színpadon lehet, és slussz. Utána a nagy semmi (kivétel, ha helyezett lett az illető, de hosszútávon a legtöbb táncost ez sem elégíti ki).
Jártam már olyan jótékonysági gála esten, ahol vagy húsz percig tartott a finálé, többször vissza lettek tapsolva a fellépők és mindenki együtt volt a színpadon, és mindenki improvizált a zenekar fináléműsorára. Semmi virtuóz mutatványozás, csak dübörgő hastánc-buli! A tanítványaim úgy jöttek el onnan, hogy nem akarták abbahagyni a táncolást, még mentek volna vissza a zenészekhez bulizni... Azt mondták, hogy mindig ilyen felszabadító, örömteli táncfellépésben szeretnének részt venni.
Az első hastánc versenyekre itthon még olyan emberek ültek a zsűribe, akik maguk is tanulták ezt a művészetet, és ez volt már vagy tizenöt évvel ezelőtt, és még most is ülnek ilyen szakmabeliek a zsűrikben egy-egy versenyen. Ezzel nem is volna baj, ha nem olyan dolgokért pontoznának le versenyzőket, amit még ők maguk sem tudnak teljesíteni. A versenyeken keletkező feszültségeknek és a versenyekről alkotott negatív véleményeknek nagyobb százaléka ebből származik. Másik százaléka pedig abból, hogy egyszerűen nem képesek már maradéktalanul megfelelni a táncosok a velük szemben támasztott egyre magasabb és magasabb elvárásoknak, viszont nyerni mindenáron akarnak, mert csak a győzelemtől érzik magukat valakinek.
De miért gondolja egy nő, hogy ő csak akkor lesz valaki, csak akkor veszik őt emberszámba, ha hastánc versenyeket nyer? Mert sajnos az emberek viselkedése ezt sugallja. Elég, ha csak a Facebookot megnézzük: mit csinál minden hastáncos? Rakja ki a fotókat a versenytrófeáiról, meg a művészfotóiról, meg az újabb és újabb kosztümjeiről, reklámozza a fellépéseit, 24 órában posztolja saját magát az idővonalára, és amikor megkérdezik egy szavazásnál az embereket, hogy ki a legjobb, meg legszebb, meg legnemtudoménmilyenebb hastáncos, akkor mindenkinek ő jut elsőként az eszébe, mert 24 órában őt látják ahogy eszik, iszik, bulizik, táncol, fotózkodik, utazik, pihen, dolgozik, levegőt vesz...stb. Tehát csak akkor vagy valaki, ha egyfolytában magaddal foglalkozol, és magadat mutogatod.
A verseny nyerés olyan, mint az öt perces sztárság: csak addig vagy érdekes, amíg kihirdetik, hogy nyertél. Ahhoz, hogy egy hastáncos folyamatosan hírben maradjon, és hosszútávon is emlékezzenek a nevére, állandóan versenyeket kell nyernie, és állandóan fel kell lépnie minden kulipintyóban. És ha valaki emellé még hozza a mai szépségideált és még tehetséges is, akkor az valóban karriert futhat be, de ez csak néhány táncosra lesz jellemző. És mit tanítanak ők a többinek? Hogy bármit elérhetnek, csak akarniuk kell. Valójában azonban nekik nem érdekük, hogy a többi bármit is elérjen, hiszen az az ő vesztüket jelentené. Hiszen miről is szól a versenyszféra? Hogy mindig lesz egy újabb, egy szebb, egy fiatalabb, egy különlegesebb, egy még tehetségesebb, egy még ügyesebb. Vagyis a befutott hastáncosok is folyamatosan attól rettegnek, hogy kiesnek a pixisből, és feledésbe merül a nevük. A versenyszervezéssel első sorban ez ellen próbálnak görcsösen védekezni, hiszen a hastánc versenyek manapság mindig egy ünnepi gála és workshopok keretében működnek. Már nem az lesz a cél, hogy megismerjük a táncost, mint embert, hogy ő saját magát, saját tapasztalatait, útmutatást tudjon adni arra vontakozólag, hogy kinek mi állna jól, ki miben tudná megélni a tehetségét és szépségét, hogy egyáltalán mindenki szép úgy, ahogy van, és ehhez nem kell versenyt nyerni, hanem az lesz a cél, hogy meglegyen az üzlet és a hírnév, a táncosokat pedig sarkallják további versengésre.
Alapvetően mindenki táncolni szeretne. El akarja táncolni önmagát a kedvenc zenéjére, és ezt a jogát meg akarja tartani. Abban a pillanatban azonban, amikor elkezd alkalmazkodni a külső elvárásokhoz, és ez az alkalmazkodás a zenei műfajban, a megjelenésében, a táncstílusában, és a tánc üzleti lehetőségeinek kiaknázásában is megmutatkozik, már nem tudja azt megélni a hastánc által, amiért eredetileg ezt választotta, amiért egyszer régen beleszeretett. A szerelemből munka lesz, vállalkozás, kényszeres megfelelés, pénzkereset. És közben mindvégig azzal nyugtatgatjuk magunkat, hogy ez egy kiváltság, mi művészek vagyunk meg tehetségek, és szerencsések vagyunk, hogy ilyen életet élhetünk. És bele sem merünk gondolni, hogy ennek végül mi lesz az ára...
Azt gondolom, hogy a harmadik stádiumból a negyedikbe lépésnél törik össze valami az emberekben, és ezt a hastánc elüzletiesedése okozza. Jó példa erre, hogy a hastáncversenyek ma már szinte üzemszerűen zajlanak itthon, mint egy gyárban, futószalagon mennek a táncosok és produkcióik, majd gyorsan elintézik a díjkiosztást, és húznak haza. Nincs esemény, nincs közösségi élmény, nincs ismerkedés, barátkozás, együtt táncolás, bulizás, mert egész idő alatt kizárólag verseny van, és amíg verseny van, addig harc folyik: mindenki ellenség, mindenki a másik riválisa, és ezt néha még a zsűri is megerősíteni látszik megnyilvánulásaival. Mindenki hónapokat vagy éveket készül arra a 4 percre, amíg a színpadon lehet, és slussz. Utána a nagy semmi (kivétel, ha helyezett lett az illető, de hosszútávon a legtöbb táncost ez sem elégíti ki).
Jártam már olyan jótékonysági gála esten, ahol vagy húsz percig tartott a finálé, többször vissza lettek tapsolva a fellépők és mindenki együtt volt a színpadon, és mindenki improvizált a zenekar fináléműsorára. Semmi virtuóz mutatványozás, csak dübörgő hastánc-buli! A tanítványaim úgy jöttek el onnan, hogy nem akarták abbahagyni a táncolást, még mentek volna vissza a zenészekhez bulizni... Azt mondták, hogy mindig ilyen felszabadító, örömteli táncfellépésben szeretnének részt venni.
Az első hastánc versenyekre itthon még olyan emberek ültek a zsűribe, akik maguk is tanulták ezt a művészetet, és ez volt már vagy tizenöt évvel ezelőtt, és még most is ülnek ilyen szakmabeliek a zsűrikben egy-egy versenyen. Ezzel nem is volna baj, ha nem olyan dolgokért pontoznának le versenyzőket, amit még ők maguk sem tudnak teljesíteni. A versenyeken keletkező feszültségeknek és a versenyekről alkotott negatív véleményeknek nagyobb százaléka ebből származik. Másik százaléka pedig abból, hogy egyszerűen nem képesek már maradéktalanul megfelelni a táncosok a velük szemben támasztott egyre magasabb és magasabb elvárásoknak, viszont nyerni mindenáron akarnak, mert csak a győzelemtől érzik magukat valakinek.
De miért gondolja egy nő, hogy ő csak akkor lesz valaki, csak akkor veszik őt emberszámba, ha hastánc versenyeket nyer? Mert sajnos az emberek viselkedése ezt sugallja. Elég, ha csak a Facebookot megnézzük: mit csinál minden hastáncos? Rakja ki a fotókat a versenytrófeáiról, meg a művészfotóiról, meg az újabb és újabb kosztümjeiről, reklámozza a fellépéseit, 24 órában posztolja saját magát az idővonalára, és amikor megkérdezik egy szavazásnál az embereket, hogy ki a legjobb, meg legszebb, meg legnemtudoménmilyenebb hastáncos, akkor mindenkinek ő jut elsőként az eszébe, mert 24 órában őt látják ahogy eszik, iszik, bulizik, táncol, fotózkodik, utazik, pihen, dolgozik, levegőt vesz...stb. Tehát csak akkor vagy valaki, ha egyfolytában magaddal foglalkozol, és magadat mutogatod.
A verseny nyerés olyan, mint az öt perces sztárság: csak addig vagy érdekes, amíg kihirdetik, hogy nyertél. Ahhoz, hogy egy hastáncos folyamatosan hírben maradjon, és hosszútávon is emlékezzenek a nevére, állandóan versenyeket kell nyernie, és állandóan fel kell lépnie minden kulipintyóban. És ha valaki emellé még hozza a mai szépségideált és még tehetséges is, akkor az valóban karriert futhat be, de ez csak néhány táncosra lesz jellemző. És mit tanítanak ők a többinek? Hogy bármit elérhetnek, csak akarniuk kell. Valójában azonban nekik nem érdekük, hogy a többi bármit is elérjen, hiszen az az ő vesztüket jelentené. Hiszen miről is szól a versenyszféra? Hogy mindig lesz egy újabb, egy szebb, egy fiatalabb, egy különlegesebb, egy még tehetségesebb, egy még ügyesebb. Vagyis a befutott hastáncosok is folyamatosan attól rettegnek, hogy kiesnek a pixisből, és feledésbe merül a nevük. A versenyszervezéssel első sorban ez ellen próbálnak görcsösen védekezni, hiszen a hastánc versenyek manapság mindig egy ünnepi gála és workshopok keretében működnek. Már nem az lesz a cél, hogy megismerjük a táncost, mint embert, hogy ő saját magát, saját tapasztalatait, útmutatást tudjon adni arra vontakozólag, hogy kinek mi állna jól, ki miben tudná megélni a tehetségét és szépségét, hogy egyáltalán mindenki szép úgy, ahogy van, és ehhez nem kell versenyt nyerni, hanem az lesz a cél, hogy meglegyen az üzlet és a hírnév, a táncosokat pedig sarkallják további versengésre.
Alapvetően mindenki táncolni szeretne. El akarja táncolni önmagát a kedvenc zenéjére, és ezt a jogát meg akarja tartani. Abban a pillanatban azonban, amikor elkezd alkalmazkodni a külső elvárásokhoz, és ez az alkalmazkodás a zenei műfajban, a megjelenésében, a táncstílusában, és a tánc üzleti lehetőségeinek kiaknázásában is megmutatkozik, már nem tudja azt megélni a hastánc által, amiért eredetileg ezt választotta, amiért egyszer régen beleszeretett. A szerelemből munka lesz, vállalkozás, kényszeres megfelelés, pénzkereset. És közben mindvégig azzal nyugtatgatjuk magunkat, hogy ez egy kiváltság, mi művészek vagyunk meg tehetségek, és szerencsések vagyunk, hogy ilyen életet élhetünk. És bele sem merünk gondolni, hogy ennek végül mi lesz az ára...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése