Tekintélyelvűség a hastáncban és a társadalomban

A hastáncban már kezdettől fogva a tekintélyelv működött. Voltak mestertanárok (akik közül többeknek a tánctudása nem érte el a mai versenykategóriás haladó szintet se), ők tanították az összes itthoni hastáncost, és kezdték el kinevelni a később már náluk jobban táncoló tehetségeket, és az ő ellentmondást nem tűrő szakmai viselkedésük (melynek során nem egyszer még üvöltöztek is egymással az általuk rendezett versenyeken) sok újító szellemű hastáncos kedvét vette el az orientális tánctól. De ez akkoriban természetes volt, hiszen úgymond: "be akarták törni a sok vadlovat", el akarták érni, hogy a valódi, kristálytiszta raks sharqi technika terjedjen el a hastáncban, és majd abból fejlesszék magukat új irányokba a következő generációk. A gond csak az volt, amikor olyanok bíráskodtak, akiknek nem volt meg hozzá a megfelelő tudásuk, se tekintélyük, és azt is szomorú volt látni, hogy a tánctanárok hogyan fúrták meg vagy gáncsolták ki egymást a versenyek alkalmával. Azokban az időkben nagy divat volt például valakit a tanára miatt lejjebb pontozni. Aztán voltak, akik rossz pletykákat terjesztettek másokról annak érdekében, hogy magukat jobbnak tüntessék fel a többinél.

Úgy gondolom, hogy ez a viselkedés csakis agyban dől el: nem társadalmi kritérium, nem globális követendő példa; ez bennünk alakul ki, és aztán mi visszük bele a családi életünkbe, a munkánkba, a hobbinkba és minden másba; nekünk válik reflex-szerű szokásunkká. A végén már annyira rabjává válunk a tekintélyelvűségnek, vagy a kényszeres versengésnek, hogy észre sem vesszük, hogy mennyire távol kerültünk eredeti énünktől. Mert senki sem születik ilyennek, ezt a viselkedést, gondolkodást mindenki a rossz tapasztalatain keresztül sajátítja el. Amiért azonban ez hosszútávon annyira kártékony, az a láncreakció-szerű terjedésének tudható be. Hiszen mi történik azzal, akinek rossz tapasztalatai miatt ilyen negatív viselkedése alakul ki? Másokat fog vele sújtani, akik emiatt szintén rossz tapasztalatot élnek át, miáltal nagy eséllyel ők maguk is hasonló viselkedést fognak fölvenni. 

Egyszerű példa erre a bosszú. Ha valaki rosszat tesz a másikkal, és a másik bosszulni akar, akkor bosszújával láncreakciót indíthat el. Őt nyilván nem érdekli bosszújának következménye, hiszen csak a bosszú beteljesítése tölti ki az elméjét. De a kár, amit okoz vele, generációkon keresztül gyűrűzhet tovább. Ezért gondolom úgy, hogy  a hastánc, ami a szépséget és a szerelmet hirdetné, nem válhat versengés, hatalmi harc és álnokság táptalajává. Ha még a nők sem tudnak szeretetteljes közösséget alkotni, akkor egy olyan világot teremtünk magunknak és az utánunk jövőknek, amiben a hastánc már csak egy cirkuszi mutatvány lesz, amivel a közönség gerjedelmét próbálhatják felkelteni a kétségbeesett női versenyzők. Persze, vannak olyan nők is, akik saját üzleti céljaikra képesek más tehetséges nőket használni. És ha majd valaki hastánc tanulásra adja a fejét, akkor azt csak azért fogja tenni, hogy majd pénzt kereshessen vele. Ennek már most mutatkoznak jelei. 

A magasztos fellángolás után megint ugyanoda juttatjuk vissza a hastáncot, ahonnan egykoron megpróbálták kiemelni: a prostitúció sarába. Férfiak, elférfiasodott nők, az ő pénzük és hatalmuk tartja sakkban a hastánc művészetét, és ezzel nők millióit. Meg lehet lovagolni ezt a hullámot, anyagilag lehet hogy még jól is jár vele a táncosnő, de ezzel is csak a férfiakat és az ő elnyomó hatalmukat erősíti.

Az "ahhoz a férfihoz/nőhöz húzok, akinek több pénze van" hozzáállás a nők részéről a lehető legszomorúbb kilátásokat vetíti előre nem csak a következő generáció női, hanem férfiai számára is. Hiszen ma a férfiak mit gondolnak rólunk? Hogy minket bizony meg lehet vásárolni. Ők lehetnek akármilyen sunyik, rondák, betegek és ostobák, mert ha van rá elszórható pénzük, akkor a nőt megkaphatják. A felfelé törekvő nők is ugyanezt a stratégiát tanulják meg a férfiaktól. És nehogy azt higgyék a hastáncosok, hogy némelyik fizetős fellépésen nem éppen így adják el magukat egy pénzes fószernek. Hiába hangoztatják sokan, hogy ők ugyan nem keverednek prostitúcióba a táncfellépésen keresztül, hiszen valójában már a pénzért ledér ruhában való önkelletés is annak számítana. Hol van mégis a határ? Sokat vitatkoztak már erről is a szakmában. Meddig lehet elmenni egy étteremben a vendégekkel, és hol van az a pont, amit már egy magára valamit is adó táncművésznek nem szabad bevállalnia?

Nem vagyok férfiellenes és emancipált harcos sem, ha esetleg valaki erre következtetne az írásaimból. Úgy gondolom, hogy mi nők menthetjük meg a férfiakat az elkorcsosulástól, és gonoszságba is leginkább mi taszíthatjuk őket szeretetlenségünkkel. De a szeretet nem rabszolgaságot jelent. Nem megoldás, hogy megalázkodjunk a másik embernek pusztán anyagi javakért, egzisztenciális emelkedésért. Ha valakit szolgálok, akkor szeretetből, tiszteletből szolgálom. Ma hány férfi jár az utcákon, akiket tisztelni lehet? Miért lehet egy férfit egyáltalán tisztelni? A szellemi tudásáért? Azért, hogy a gyengébbeket védelmezi? A tehetségéért, mellyel fantasztikus, másokat is inspiráló, maradandó dolgokat alkot meg? Vagy egyszerűen csak azért, mert mindent megtesz a családjáért, a szeretteiért? Eredetileg a magasabb rendű eszményeket képviselte a férfi nem. Ma hány férfi képvisel az életével, viselkedésével ilyen eszményeket? És ma hány nő hirdeti életével, létezésével az etalon NŐ-t?
Nagyon messze kerültünk valódi értékeinktől, azoktól az értékektől, amiktől emberek, isteni lények lehetnénk.

Amiért mindezeket leírtam az rámutatás egyetlen nagyon fontos dologra: hogy miért kell a hastánc az életünkbe, mit tanulhatnánk meg általa, mit okoz testünkben és lelkünkben ez a csodálatos művészet, ha nem szennyezzük be hatalmi harcokkal! Nem az a cél, hogy üzletet csináljunk belőle, nem az a cél, hogy általa pénzre és hatalomra tegyünk szert. A hastánc önmagában csak egy dolgot tehet velünk: jót mind testileg, mind lelkileg. És ezek azok az értékek, melyeket mi teremtünk meg magunk és mások számára a tánccal, és amelyek ezáltal valódi értéket fognak képviselni minden ember számára.
Ezt kell megtanítanunk a kislányoknak, akik még csak eztán fognak beleszeretni a hastáncba minket látva: hogy nem azért hastáncolunk, hogy csússzunk-másszunk a több pénzért és jobb pozícióért! A hastánc a női lélek és test szabadsága, nem pedig férfiakat felaljzó gályamunka.

Azt a férfit kápráztassuk el a táncunkkal, aki szerintünk is valóban megérdemli!