Profi hastáncosok, mestertanárok és a hastáncos közösség

Ki a profi hastáncos? Hosszú évek óta ez foglalkoztat itthon mindenkit, aki a hastáncban karriert szeretne befutni. Ez már önmagában is hülyén hangzik, hiszen egy misztikus, transzcendens, intim művészetről beszélünk, ami mondjuk nem hasonlítható egy ingatlanközvetítő cég felépítéséhez. Az utóbbi valóban karrier. Amikor a hastáncból karrier lesz, elveszíti mindazon szépségét és értékeit, amit annak előtte szimbolizált. Üzletté alacsonyodik, marketinggel telítődik, pénzügyekről fog szólni (profitról, veszteségről), üzemivé válik (pl. termeljük ki a következő kezdő csoportot minden évben, amiből nem baj ha később 60% lemorzsolódik, mert addig is jártak órákra és hozták a pénzt...stb.). Egy szó mint száz: nem tudom, hogy jó-e profi hastáncosnak lenni.

A hastánc szerintem egy életforma. A nőiség keresésének (vagyis valódi önmagunk keresésének) életformája. Aki mestere az orientális táncnak, nem feltétlenül fut be karriert. Van, aki őstehetség, egyszerűen géniusz valamiben. És soha nem lesz híres. Egyszerűen azért, mert neki ez nem fontos. A környezete meg lehet, hogy nem hozza hírbe, mert irigyek rá, esetleg nem értik meg. De történhet ennek az ellenkezője is, erre láttunk már példát, az előbbire nem igazán, mert nem fogunk tudni róla soha. Gondoljunk csak a kínai, japán vagy tibeti szerzetesekre. Az életükkel tanítanak, és mesterei annak az életformának, amit élnek, miközben ők maguk is folyamatosan tanulják azt, próbálják egyre följebb építeni magukban az istenit. Ők sem reklámozzák magukat, pedig tanulhatnánk tőlük az önuralomról, alázatról, lelki és szellemi tisztaságról eleget.

A legnagyobb baj talán az lett a hastánc népszerűségének felívelése óta, hogy egyszerűen nem ismerjük egymást személyesen, emberileg. Facebook-on és YouTube-on nézzük egymásról a fotókat, eseménykiírásokat, videófelvételeket jobb híján, és abból próbáljuk levonni a következtetéseket arról, hogy ki milyen táncos, milyen személyiség, milyen tanár, milyenek lehetnek az órái... De tényleg megismerhetjük így őket? Ne vicceljünk már! Egyszerűen együtt kellene táncolnunk velük, le kellene ülnünk velük beszélgetni! Mi egy közösség vagyunk! Vagy nem? Mit művelünk mi itt? Elmegyünk mindenféle rendezvényekre, ahol 1 perces futó bájcsevegést ejtünk egymással, és ennyi! És örülünk, ha ezekbe a másodpercekbe becsúszik valami megkapó, inspiráló vagy gondolatébresztő mondat. Mindenki piszkosul el van foglalva saját magával, meg a saját tanítványaival, a többieket szó szerint levegőnek nézi, és a verseny végeztével mindenki rohan, mert ugye el kell hagyni a helyszínt a bérleti idő lejárta miatt. 

Egyszerűen nem adunk időt magunknak arra, hogy megismerjük és megkedveljük vagy joggal elutasítsuk egymást. Ennek aztán az lesz a következménye, hogy éppen azokat látjuk ellenszenvesnek, akik segíteni próbálnának nekünk a hastáncban, önmagunk tökéletesítésében, és azokhoz húzunk, akik (bár nem bántanak meg minket soha, de épp ezért) nem is őszinték velünk, hanem csak a rajongásunkra vagy a pénzünkre hajtanak. Egyszerűen nem tudjuk, mit akar tőlünk a másik ember, nem bízunk senkiben, úgy járkálunk egymás közt, mint a farkasok a hierarchia-harcok alatt: sose tudhatjuk, ki mit gondol rólunk, és mikor támad hátba minket.

Minek kell ez? Tényleg ezt akartuk 15 évvel ezelőtt? Ide akartunk eljutni? Persze, nagy üzlet lett a hastánc, az oktatás és a fellépés is, de komolyan ellenségeket és vetélytársakat akartunk magunknak kitanítani? Mit rontottak el annak idején az első tanárok? Vagy ez elkerülhetetlen volt? Ez a népszerűsödési folyamat része?

Nem kell az állandó színjáték és tettetés, a puszilkodás meg bájcsevegés, hogy mennyire jóban vagyunk egymással, mennyire összetartunk, ha közben egyfolytában kételyek közt őrlődünk magunkkal és a másik emberrel kapcsolatban is. Ha én valakit megölelek, akkor őszintén és naívan hiszek abban, hogy vele jó lehet a kapcsolatom, és próbálok nem arra gondolni, hogy mikor mivel szúrhat hátba. De ha mégis ilyenek történnek, akkor az nagyon rosszul esik.
Mi azért kerülünk a hastáncba, és azért kerülünk egymással kapcsolatba, egyazon közösségbe, mert mindannyiunknak ugyanaz a problémája. Nem élhetjük meg a nőiességünket, nem bontakoztathatjuk ki szexualitásunkat, nincs önbizalmunk, ezért aztán nem érezzük magunkat biztonságban, megfeleléskényszerben szenvedünk, nem tudjuk függetleníteni magunktól érzelmileg mások véleményét, nem merünk anyák lenni, mert félünk mindattól, ami együtt jár vele... Nézzünk magukba, és ha csak egy is igaz ránk a felsoroltakból, akkor már tudhatjuk, hogy nem véletlenül találtunk rá a hastáncra, és egymásra! Nekünk feladatunk van egymással: egymást kell segítenünk, hogy megoldjuk a problémáinkat. A másik ember problémájának megoldásával fog megoldódni a mi problémánk is! Ezt hit nélkül nem lehet csinálni. Erre találták ki az "elhivatottság" szót a magyarban. És akkor meg is érkeztünk ahhoz, ami a profizmusnak az alapja.

Ha nem a nyerés, a profit, a hírnév és a hatalom lenne a cél a hastánc művészetében, akkor itt nem is alakulna ki az a beteges karrier-hajszolás, ami egyébként ma a társadalmat jellemzi. Legalább itt ne! Legalább a hastánc maradjon tiszta! Legalább itt hadd váljanak valóra az álmaink! Legalább itt ne kelljen foggal-körömmel harcolnunk, és itt ne nyomjanak le minket!

Annak idején, amikor még felfutóban volt a hastánc, nagyon divatos volt a "mestertanár" kifejezés. A gond csak az volt ezzel, hogy senki nem tudta, hogy ki miért volt mestertanár vagy épp nem az? Sokan mondták, hogy ez amolyan önjelölt alapon ment, és a mai napig nem derült ki, hogy akkor most ki a "mester", ki a "profi" és ki a "tanítvány"? Még most is az a tendencia, hogy minden hastánc tanárnak itthon saját szabályrendszere van, saját szakmai értékrendje, és ez a magánrendezésű versenyeken is meglátszik. Ami az egyik versenyen "középhaladó" kategória, az a másik versenyen "félprofi", ami az egyik versenyen "profi" kategória, az a másik versenyen "haladó", az amatőrt összemossák a kezdővel, pedig rohadtul nem ugyanazt jelenti a két szó.

Magánvélemény, így nem kell egyetérteni vele, de szerintem, aki mestere valaminek az már egyrészt nem versenyez, mint egy fiatal ereje teljében levő versenyló, másrészt szakmailag feddhetetlen, művészileg pedig egy áldott tehetség. Mesterként az ember már nem lehet karrierista, nem lehet nyomulós, magát középpontba toló, szereplésmániás, divatozó; ezt meg kell hagynia a fiataloknak (mármint a szakmailag fiataloknak). Viszont egy mesternek mindent ismernie kell abban, amit képvisel (nem csak könyvekből, meg filmekből, meg mások elmeséléseiből, hanem) tapasztalatból, hiszen ő az életével tanít: amit csinál, ahogyan csinálja, és ahogyan él, azzal mutat példát. Ez a példa nem feltétlenül kell, hogy egyezzen az aktuális társadalmi értékrenddel, a divatos elvárásokkal sőt, még a mi elvárásainkkal sem. De valakikével biztosan egyezni fog. Minden zsák megtalálja a foltját. 

Az orientális táncban rengeteg stílus van, számos szegmense létezik, amelyek tánctechnikailag  és zeneileg is nagyon távol állhatnak egymástól. Mégis, ha valaki csak egy szegmensnek is mestere, akkor már megérdemli, hogy mesternek szólítsák, de ezt a megnevezést (úgy gondolom) csak a többi embertől, a közösségtől kaphatja meg, nem adhatja magának ezt a címet puszta meggondolásból. Egy mester éppen attól válik igazi mesterré, hogy nem akarja előtérbe tolni önmagát, hanem szinte észrevétlen marad, viszont személyiségének, kreativitásának, tanítási módszerének nyoma ott lesz a tanítványain.

A mester fogalma egyébként is jobban passzol a hastánchoz, mint a profizmusé, hiszen a profizmus a karrierrel van szoros kapcsolatban, a mesterség (ősi és szubjektív fogalom) sokkal jobban illeszkedik a hastánc misztikus és bonyolult műfajába.

De miért akar mindenki mester lenni, meg profi lenni? És miért nem akar senki amatőr lenni és tanítvány lenni? Miért akar mindenki kitündökölni a sokaságból, és miért akar mindenki kívül maradni a közösségen mostanában? A fent felsorolt problémák adják ezekre a választ, különös hangsúllyal a hatalomvágyon és az önelfogadás képtelenségén.

A profizmust a színpadi teljesítmény körvonalazza. Azt látjuk mostanság, hogy akit az adott rendezvényen az adott közönség kollektíven professzionális táncosnak ítél, az tulajdonképpen annak mondhatja magát. Bár létezik az alázat fogalma is, aminek az volna a lényege, hogy azért az ember ne szálljon el magától, de ebbe most ne menjünk bele.

Nyilván minél több egymástól különböző versenyt nyer meg valaki, és minél több meghívást kap fellépésre, annál inkább elhisszük róla, hogy profi hastáncos. Van olyan is, aki akkor hiszi el magáról és másokról, hogy profi, amikor először felkérik végre workshopot tartani valahol. De ezek a dolgok is igen csalókák tudnak lenni manapság. Ismerek nem egy olyan táncost, akiket a közösség nagy része nem is ismer, nem is nagyon látták őket fellépni (pedig fellépnek!), versenyeken nem szoktak nyomulni (bár annak idején nyertek versenyt), és nem szokták őket meghívni fellépni (legalább is itthon nem), mégis professzionálisak. Csak mögöttük nincs olyan kemény marketing, ezáltal nagy létszámú rajongótábor sem, mint a feljebb említettek esetében.

Soha ne felejtsük el, hogy a társadalomnak és a médiának nagyon könnyű letérítenie minket az igaz utunkról. Nagyon könnyen elcsábulunk a hírnév, a népszerűség, az állandó ünnepeltség és a hatalom felé. De ezek a dolgok semmilyen valódi értéket nem határoznak meg egy emberben. Senki nem lesz attól több, jobb, szebb, feljebbvaló a másiknál, hogy mutogatják a tv-ben és ünnepli őt a tömeg. Nem baj, ha valaki népszerű lesz, és ünneplik, de neki sosem szabad arról elfeledkeznie, hogy ettől még nincs joga bíráskodni mások felett, még akkor sem, ha ő úgy gondolja, hogy van. És ezt főleg a hastánc versenyeken nagyon lelkiismeretesen be kellene tartani. Ha már egyszer hatalmat kap valaki, legalább ne éljen vissza vele. Persze tudom, ez egy vágyálom, hiszen mi történik ma a világban mindenütt? De legalább a hastáncban ne.