Hastánc-ideálok, hús-vér nők és a társadalom

Mint korábbi alkalommal kifejtettem már: korunk a műanyagok kora, vagyis a valódiként feltüntetett nem valódi dolgok évszázada.

Azt is tudjuk, hogy milyen hatással van ez ránk, nőkre: olyan testkép ideáloknak próbálunk megfelelni, melyek nem léteznek, és soha nem is léteztek, csak művi úton tudják létrehozni őket. De nekünk őrülten fontos, hogy megmutassuk, vagyunk olyan jó külsejűek, mint a photoshoppolt plakátok alakjai, vagy a rajzfilmfigurák, vagy a kimaszkírozott és átplasztikázott filmsztárok. Nekünk nem az a fontos, hogy a másik embert segítsük, szebbé, jobbá tegyük, hanem hogy legyőzzük őt szépségben, okosságban, ügyességben. 

Döbbenetes volt számomra egy múltkori utazós eset, amikor a vonat megérkezésekor láttunk egy üres négyes ülőhelyet a barátommal az ablakon át, és ő mondta, hogy oda esetleg le tudnánk ülni kényelmesen egymás mellé, ám amikor kinyílt az ajtó és felszálltunk, egy tinilány páros beelőzött minket, mintha az életükért futnának versenyt, és durván levágódtak előttünk az üres négyesbe egymással szemben, hogy aztán egész úton telefonozzanak, egymáshoz sem szólva. Nem zavart, hogy beelőztek, de a gonosz vigyor az arcukon, a bömbölő ostoba zene a fülükben, és az egész úton való telefon nyomkodás mégis csak kiábrándított. A gonoszságuk és a primitivitásuk szomorított el, nem az, hogy logikátlanul foglalták el a helyet (mert így a barátommal nem tudtunk egymás mellé ülni). És ez csak egy apró példa a nap mint nap látott és tapasztalt emberi viselkedésből, amit manapság a városban produkálnak. Az emberek fellökik, elsodorják egymást az utcán és a járműveken, ráhamuznak a másik ember ruhájára, arcába fújják a füstöt, kidobják a csikket az autó ablakán a járókelőre, köpködnek, gúnyolódnak, beszólogatnak... és még sorolhatnánk. És mi mindezen pokoli őrület közepette próbálunk épeszű és éplelkű emberek maradni, és nem idegösszeomlást kapni.

Az emberek viselkedése olyan, mintha el akarnák taposni a másikat, a gyengébbet, mint a férgeket, mi meg sokkolva figyeljük, hogy honnan nevelődik beléjük ez az iszonyatos gyűlölet, lenézés és rosszindulat. Aztán elmegyünk egy hastánc versenyre, ahol majdnem ugyanezt művelik egymással. A fizetős helyeken való fellépésért való ádáz küzdelmet, és az egymást jó pozíciókból való kikosarazást már nem is merném pedzegetni. 

Egyre többet és többet költünk magunkra, egyre többet foglalkozunk magunkkal, és egyre keservesebben küzdünk magunkért, mások ellen, akik szintén csak magukkal foglalkoznak egyfolytában, hogy ellenünk küzdhessenek. És ha valaki küzdeni kezd valamiért, akkor nagyon nehezen tud leállni: eleinte a verseny-trófeákért küzd, aztán a fizetős fellépőhelyekért küzd, majd a saját tánc oktatás bizniszért küzd, aztán a saját gála est szervezésért, a saját verseny szervezésért, a saját nemzetközi hírnévért küzd. Egyfolytában harcol mindenkivel, miközben a cél nem mások előbbre juttatása és segítése, hanem önmaga anyagi és egzisztenciális igényeinek kielégítése. És nagyon kell vigyázni, mert ma még azt valljuk, hogy mi nem vagyunk ilyenek, de holnap már elkövetjük valamelyiket a felsoroltakból, tehát nagyon könnyen belekerget minket a külvilág ebbe az értelmetlen hajszába!

És itt meg is érkezünk a válaszhoz arra a kérdésre, hogy miért viselkednek így az emberek manapság a hétköznapok során, ahogy fentebb leírtam. Nyilván a család, meg a barátok, a szerelem üdítő kivételeket tudnak képezni, de miért csak ott működik a szeretet (vagy gyakran még ott sem)?

Sajnos nagyon sokat járok ebben a közegben (főváros forgalmasabb területei és a versenyszféra), ahol kénytelen vagyok tapasztalni ezt az emberi viselkedést. Úgy érzem magamat közöttük, mint egy földönkívüli idegen, aki most érkezett erre a bolygóra egy olyan helyről, ahol csend, béke és nyugalom van, és az emberek jóságosak egymással. Csak ez a hely nem egy másik bolygón létezik, hanem a lelkemben, ahol egy olyan fantáziavilág épült fel, ami a valóságban sose lesz...

A nőideál tehát ki lett taglalva korábbi írásomban. Az eléggé kiábrándító, valamint elérésének hajszolása biztos út az idegösszeomláshoz és a súlyos egészségügyi problémákhoz. De mi van a hastáncos világ ideáljával?

Létezik ma hastánc-ideál? Divathullám persze van, arról már korábban írtam. De ideál...? Mit várnak ma a versenyeken? Azért hozom fel mindig a versenyeket, mert ezekből van a legtöbb az országban (mostanság boldog-boldogtalan hastánc versenyeket rendez), emiatt ezeken az eseményeken láthatjuk a hastáncosok színe-javát legütősebb megjelenésben a legművészibb, legszínpadiasabb produkciókkal. Tehát innen lehet lemérni mind az aktuális divathullámot, mind az évek során formálódó testideált és karakterideált.

Most nem akarok a többi országban külön-külön formálódó ottani hastánc-ideálról írni, hiszen azt el tudjuk képzelni az adott ország szokásos nőideálja alapján. Engem most Magyarország hastáncosnő-ideálja érdekel. Bizonyos, hogy valami divatot ebben is teremtük, követünk, hiszen látszik a gála esteken, de még inkább a versenyeken, hogyan változik a versenyző táncosok külleme évről évre a megfelelésvágytól hajtva.

Az egyik ordító változás a megjelenésben a tíz évvel ezelőtti hastáncosok külsejéhez képest a berakott póthaj, a másik a luxus kivitelezésű kosztüm. Mindkettő anyagi lehetőségek függvénye, tehát nem tehetség vagy fittség kérdése. (Persze, a tehetség mindig kiütközik, de manapság inkább azt mondanám, hogy azok a táncosok lesznek nyerők és keresettek, akiknek kitartása és szívóssága ezen pályán végtelen, vagyis olyan típusok, akiket ha kirúgnak az ajtón, bemásznak az ablakon. Egy tehetséget ugyanis hiába szeretnénk szerepeltetni és fejleszteni, ha ő nem akarja, vagy nem tudja ezt megfinanszírozni és beleszervezni az életébe. Ezért lesznek végül olyan ritkák a szakmában az etalon nőiességet sugárzó, szelíd, érzelmes és valódi művészlelkek. A legtöbben ügyes és harcias, törtető üzletasszonyokkal fogunk találkozni, akik hosszú idő alatt, szívós munkával és kegyetlen küzdelmek közepette megalapozták sikerüket és népszerűségüket.) Szóval, végül kik lesznek az ismert, legtöbbször látott, mindenhol fellépő, sok helyre meghívott hastáncosnők? Akik pénzt, időt és magukat sem kímélve pedáloznak a célba jutásért.

Farkastörvények uralkodnak itt is, akárcsak a mai társadalmi életben. Annak idején azért mentünk el mi, nők hastánc iskolába, hogy kimeneküljünk ebből a farkastörvények uralta társadalomból egy békeszigetre, a hastánc szigetére. Ott volt egy csoport, egy közösség, amelyben együtt táncolt mindenki a színpadon, egymásért, a kollektív célért. Most már otthagyják a hastánc iskolákat és a hastánc-csoportokat, hogy egyéni karriert építsenek magányos farkasokként, egymással rivalizálva. És a pénz itt nagy kényszerítő erő. A pénz szétválaszt és elhidegít embereket egymástól; hiánya és hajszolása közösségeket bomlaszt fel. Az önös érdekek is ugyanezt okozzák.

Van még egy egyre gyakoribb jelenség: a tetoválások a test különböző (hastánc ruhában is látható) pontjain. Ez egy törzsi vagy törzsi fúziós stílusnál természetes, de egy raks sharqi vagy folklór táncban sajnos nagyon visszatetsző. A tetoválás is az utóbbi években lett nagyon divatos a fiatal lányok körében, ami a rámenős, laza szexuális erkölcsű személyiséget képviseli a mai nyugati társadalomban. A hastáncban nyilván testékszerként funkcionálhat, de csakis a megfelelő zene, ruha, stílus, hangulat, és karakter táncolásakor.

A hastáncban (mint a mitológiában is) különböző karaktereket lehet és kell zenei és műfaji stílusokra megtestesíteni. Leginkább talán ez határozza meg az ideálokat a divat diktálta küllemi elvárásokon kívül. Ezeknek az etalon, ősi karaktereknek a megtestesítése alapvető cél kellene hogy legyen a táncos számára, hiszen lelki gazdagságát és tudatállapotváltozását ez segíti elő, nem a drága ruha és a póthaj. Ez azonban talán a leginkább tehetség-, beleérzőképesség- és kreativitásfüggő kritérium a táncművészetben.

Ideált tehát akkor tudunk megtestesíteni, ha gondosan építjük fel a zene, a műfaj, a koreográfia, a küllemi megjelenés és a karakter összhangját. Ehhez azonban önismeretre van szükségünk. A törtetés és harci vágy, pedálozás és anyagi befektetés önmagában nem elég ahhoz, hogy ideállá váljunk. Belső lelki és szellemi úton kell végigmennünk, ami legtöbbször kellemetlen amiatt, hogy nem akarunk szembesülni saját gyengeségeinkkel. Pedig így tudatosíthatnánk magunkban erősségeinket és előnyeinket is, amikre aztán a valódi ideált fel tudnánk építeni. Hiszen a maga nemében mindenki ideális, csak akkor nem tudja megtestesíteni önmaga tökéletességét, ha nem tudja önmagát adni a közönség előtt. Vagyis nem lehetünk mindannyian szikrázó kosztümös, feneket csapkodó hajloboncú barby babák az éppen aktuálisan divatos zenére táncolva. Gondosan kell megválogatnunk mindent, ami majd "mi" leszünk a színpadon, ami feledhetetlenné tesz minket. Ebben rejlik az egyediség, és nem a drágább kosztümben és a mutatványozásban. 

Önmagunkat kell tanítanunk (ha úgy alakul, akkor ráncokkal, narancsbőrrel, kelleténél rövidebb lábakkal, kelleténél kisebb vagy nagyobb mellekkel, kelleténél vastagabb derékkal, kelleténél kevesebb hajjal) az embereknek, nem egy sablont, amit kényszeresen utánozunk, hogy elismerjenek végre. Szeretetre vágyunk, de a szeretetet nem lehet kierőszakolni, sem magunkból, sem másokból. Mi csak önmagunk lehetünk annak érdekében, hogy boldogok legyünk, s hogy ezáltal másokat is boldoggá tegyünk. És higgyük el, hogy ez lehetséges! Még akkor is, ha a látszat mást mutat. Ne adjuk meg magunkat a manipulatív felszínességnek, és ne kövessünk művileg gerjesztett, hamis vágyakat.

Tanításul és befejezésül álljon itt egy idézet egy olyan embertől, aki valóban az életével tanít, aki nem akar másnak tűnni, mint ami:

"Nem vagyunk egyformák: a napraforgóból nem lehet parfümöt párolni, de a kis ibolyából sem szoktak olajat préselni. A mi dolgunk az, hogy bátorítsuk, biztassuk embertársunkat, hogy merje megfogalmazni vázlatait, melyek közül talán több értéktelen, de ha nem adja fel, általa megalkothatja remekművét, mely nem csak neki, hanem sokaknak Isten drága ajándéka lesz. Persze egy ibolya egészen másképpen remekmű, mint egy napraforgó, de mind a kettő a maga módján egy csoda. A dinnyét sem lehet összehasonlítani a ribizlivel, de a maga módján mind szebbé teszi ezt a világot. Úgy teljes a világ, hogy van ez is, az is. És valahogy az emberekre is így kell nézni." (Böjte Csaba)